Magyar modell

Azt mondta egy igazmondásáról ismert magyar úr Brüsszelben, hogy van nekünk saját modellünk, ami bevált, és nem akarjuk lecserélni. Éppen akkor mondta ezt, amikor egy közvélemény-kutatásból kiderült, hogy nagyjából 25 százaléknyival többen szeretnének kormányváltást, mint ahányan az Orbán-kormány maradását óhajtják, de mint egy korábbi politikus kollégája jó tizenöt éve találóan megjegyezte, nem a közvélemény-kutatásokat, hanem a választást kell megnyerni.

Az úgynevezett magyar modell a fentebb idézett forrás szerint a teljes foglalkoztatottságból, a bevándorlás elutasításából és a rugalmas munkaerőpiaci szabályozásból áll. Hogy ez a kétségkívül létező konstrukció mennyiben vált be, ahhoz szeretnénk most alulnézetből néhány kommentárt fűzni. Tény, hogy a hazai foglalkoztatási rendszer – a Munka Törvénykönyve felvizezése, a szakszervezeti jogok megnyirbálása és az alkotmány átírása óta - „rugalmas”. Ennek következtében durva bérlemaradás, illetve annak nyomán általános, az oktatástól az egészségügyön és az építőiparon át a közlekedésig mindenütt érzékelhető munkaerőhiány alakult ki idehaza. Eddig nagyjából 5-600 ezer munkavállaló hagyta el az országot, a magyar gyerekek hatoda immár külföldön születik, és a 20-30 éveseknek lassan a fele valahol Nyugat-Európában fizet adót és nyugdíjjárulékot. Ők az a generáció, amelyiknek majd a mai középkorúak nyugdíját kellene összeadnia.

Az ország lassan kiürül – már a Fidesz munkástagozatának volt vezetője is lelépett. Friss hír, hogy adminisztrátorok vezetik a buszokat, mert a buszsofőrök is nyugatra mentek. A képzett és fiatal réteg elüldözése nagyban hozzájárult a majdnem teljes foglalkoztatáshoz: csupán annyi kellett hozzá, hogy a statisztikák átírásával a külhonban dolgozók is hazai foglalkoztatottnak számítsanak.

A modell tehát működik, kár lenne hozzányúlni. Kár lenne?