Malcolm Young, a világ legjobb ritmusgitárosa, 1953–2017
Először a gitár kúszik be. Mit bekúszik: rád ront, bedübörög, jóságos ég, hát mi ez? Aztán rögtön énekelni kell. Nincs mese. Ováováááó, artikulálatlanul. Nem opcionális. A szív automatikusan a cinek ütemére kapcsol, az agy kiadja a parancsot: bólogatni. És akkor kapsz a képedbe két lábdobot. Bumm. Bumm.
A kislány – nem lehet több hatnál – az édesapja nyakában ül, kimagaslik a tömegből. Mintha a saját kicsinyített másomat látnám: a mozdulataink ugyanolyanok, Pavlov átveszi a hatalmat a reflexeink felett, és hát kit érdekel, ha már negyven másodperc után fáj a nyakunk? A piros-fehér-zöldbe öltözött Hősök tere kellős közepén állunk, vagyis a kislány ül, én állok mögöttük néhány méterrel, hivatalosan az Európa-bajnokságról hazatérő magyar válogatottat várjuk, de hát mit tegyünk, épp ebben a percben dőlt el, mi az, mi ércnél maradóbb: kit érdekel bármiféle csapat, ha a színpad felől olyan erővel szól a Thunderstruck, hogy érzem, amint behorpad a mellkasom tőle?
Ováováááó, üvölti a kislány, ováováááó, üvöltöm én is. Ő kalimpál, az édesapja alig bírja tartani, én a lábammal ütöm a taktust egy kilazult térkő sarkán, imádom, ahogy kattog, mármint a térkő, bár, ha így haladok, hamarosan a lábam is – és a világ összes elszántságával skandáljuk, hogy tándör. Fogalmam sincs, honnan tud egy hatéves kislány AC/DC-dalszövegeket kívülről, de roppant kétségbeejtő. Hol tarthatnék az életemben, ha már hatévesen meg tudom különböztetni az igazán fontos dolgokat a lényegtelen semmiségektől?
Nem tudok gitározni, soha nem is próbálkoztam azzal, hogy megtanuljak. Egyszer lefotóztak egy gitárral, úgy kellett odapakolgatni az ujjaimat a húrokra, hogy legalább valamennyire élethű legyen. De ha a Thunderstruckot hallgatom, úgy érzem, bármit lejátszanék. Láthatóan a kislány is, mert most léggitározni kezd, és ha zsűritag lennék egy léggitár-versenyen, egyértelműen tíz pontot adnék neki.
Egy perc ötvenegynél beindul a szám. Olyan érzés, mintha hirtelen a helyére ugrana minden. Mintha átkattannának a váltók a világ összes sínpárján, végre összehangoltan kezdenének működni a közlekedési lámpák, kisütne a nap, a Blahán felszáradnának a soha fel nem száradó ammóniaszagú pocsolyák, épp rám várna az utolsó flakon a kedvenc tusfürdőmből a drogériában, a város összes olasz étterméből eltűnne az ehetetlen tejszínes-fokhagymás carbonara, én meg pont elérném a villamost. Hogy miután bezáródik az ajtó, nekidőlhessek – nem szabad nekidőlni, de úgy érzem, bármit megtehetek –, és az ujjaimmal doboghassam a riffet a jéghideg üvegen.
És ugyanebben a pillanatban előttem néhány méterrel a magasba emelkedik egy apró ököl. Bele tudnám zárni a tenyerembe, pedig nincs nagy tenyerem. A kislány átszellemülten üti a levegőt, aprócska mutató- és kisujja reflexszerűen emelkedik ki az ökléből. Íme, a metálvilla: a kollektív tudatalatti legszentebb megnyilvánulása.
Ilyet írni egyszer, mint ez a dal, ez jár a fejemben. Megírni az érzést, hogy bármire képesek vagyunk.
