Méltányos szavazás

A Demokratikus Koalíciónak a határon túli magyarok szavazati joga ügyében indított aláírásgyűjtési akciója, amint várható volt, a legkülönbözőbb reakciókat váltotta ki. Nem szeretnék azzal a rangos gondolkodóval vitába keveredni, aki morális felsőbbrendűségének tudatában elítéli a kezdeményezést, se kéretlenül segítségére rohanni annak a nagyszerű költőnek és nem kevésbé kiváló politikusnak, aki helyesli. És, nehogy elfelejtsem: a következő választáson a DK-ra fogok szavazni, már csak azért is, mert megalakulása óta tagja vagyok. A voksolás jelenlegi lakóhelyemtől a legközelebbi konzulátusig oda-vissza kis híján ötszáz kilométerbe és egy napos zötykölődésbe fog kerülni, de ennyit megér.

Szavazati jogomtól az aláírásgyűjtés engem nem kíván megfosztani, mert életem nagyjából felét Magyarországon töltöttem, annak ellenére, hogy immár harmadik alkalommal „szavaztam” a lábammal. Rövidre fogva: nincs gondom a „ne szavazhasson, aki soha nem élt itt” véleménnyel, de másként értelmezem, mint a kezdeményezők.

A szavazati jog általában állampolgársághoz kötött, és az állampolgároknak a világ legtöbb táján jár is. Ugyanakkor egyetlen helyzet sem hasonlítható a másikhoz, mert az állampolgárság hol születéshez-leszármazáshoz kötött, hol területhez. Közép- és Kelet-Európán kívül ritka az a helyzet, ahol nem a polgárok vándorolnak ki vagy be, hanem a határ vándorol a fejük felett. Még ritkább, hogy egy ország a szó szoros értelmében külföldön toborozza állampolgárait. A mai Magyarország esetében – hála a nagyeszű Mikola elszólásának – nem a múlt jóvátételételéről, jelképekről, érzelmekről van szó, hanem egy adott hatalmi helyzet „bebetonozásáról”. Az állampolgárságért folyamodók esetében embere válogatja, de megkockáztatnám, hogy az útlevélen található koronás címer jelentősége kisebb, mint az EU-ban tartózkodás és munkavállalás joga.

Az állampolgárság és a szavazati jog elválasztása, úgy tűnik, a magyar lakosság számára elfogadható megoldás. Akad persze más is. Ezek közül idézek hármat.

Nagy-Britanniának, többek között gyarmattartó múltja miatt, több millió polgára él külföldön. A választójogot a választás előtt eltelt, legalább tizenöt évi regisztrációhoz kötik. (Kötelező bejelentkezés nincs). Az Egyesült Államok külföldön élő polgárai valamely szövetségi állam választási listáján szerepelve gyakorolhatják külföldön a jogaikat. Figyelemreméltó, hogy ha személyes lakcímük nincs, ott élő rokonaik címére is bejelentkezhetnek. Fogadott hazám, Franciaország kétmillió külföldön élő állampolgárt tart számon. A (közvetett módon választott) szenátorok már régebben is képviselték őket, a törvényhozó nemzetgyűlésbe az elmúlt tíz évben küldhettek képviselőket. A módszer figyelemre és talán követésre is méltó. A világot tizenegy választókerületre osztották, ezekben minden franciaországi párt állíthat jelölteket. Az ötszázhetven tagú nemzetgyűlésben e tizenegy képviselő jelenléte számít, de a tisztán kerületi alapú választási rendszerben döntési helyzetbe nem kerülhetnek.

Úgy vélem, nem az erdélyi, vajdasági, vagy kárpátaljai szavazókkal van baj. Ha a magyar lakosság nem érezné és látná a durva manipuláció szándékát, ha a hozzám hasonló lábbal szavazókat nem érné hátrányos megkülönböztetés, ha a parlamenti karéj mindkét oldalán demokraták ülnének, szerzett jogok megvonása nélkül is lehetne méltányos megoldást találni. Egyszer, talán az új köztársaságban. Addig nem.

Szerző
2017.11.21 07:03

Újratervezés

Harc az idővel. Két főszereplővel elkezdődött immár a küzdelem a háromnegyed év múlva esedékes európai parlamenti választások mandátumaiért. Ismertek a rámenős versenyzők is. Mindkettőjük kontinentális vezető szerepért száll síkra, meghatározni a demokráciának számára kívánatos minőségét. Emmanuel Macron francia államfő mindenáron mentené az Unió több évtizedes gyakorlatát, a hagyományos liberális elveket követné, Orbán Viktor magyar miniszterelnök viszont a szélsőjobboldali tábor önkényuralmi módszereit. Máris paprikás a hangulat.
Orbán, amint meghatározó szerephez jutott a honi közéletben, különálló négyes alakulatot szervezett Visegrádinak elkeresztelt csoportja élén. Eleve azzal a szándékkal, hogy a szoros integrációval szembehelyezkedve a szétaprózott úgynevezett nemzetállamok csoportjával lazítsa az egységet, miközben természetesen igényt tart a tekintélyes közösségi forrásokra is. A kezdeti buzgalmak után azonban ez a kísérlet lassú sorvadásba ment át. Szlovákia rádöbbent, hogy számára ígéretesebb, ha szorosabban Brüsszelhez alkalmazkodik, a csehek még nem olyan elszántan, de ugyancsak kacérkodni kezdtek a gondolattal, a lengyeleket pedig az késztette töprengésre, hogy a magyar vezetés Putyinnal paktál, az ő vélt nemzeti érdekeikkel ellentétben. Pillanatnyilag az elvben még létező „visegrádi négyes” más törekvésnek adja át a helyét. A fölelevenedett délnyugat európai pszeudo-náci szervezkedések formációinak. Orbánnak az a vágya, hogy a jövő májusi közösségi parlamenti választásokon ez az irányzat meghatározó pozícióba jusson. 
Aki huzamosabb ideje alaposabb figyelemmel követi a hangadó nyugat-európai sajtó kommentárjait, észlelheti, hogy az orbánista magyar közélet jelenségeit mind szigorúbb és szenvedélyesebb megjegyzések kísérik. Nem csupán az úgynevezett liberális elkötelezettségű redakciók rangos elemzői részéről, hanem hovatovább a magukat következetesen konzervatívoknak nevező igényes forrásoknál is. Amilyen mértékben a Fidesz és személy szerint Orbán alkalmazkodik az újsütetű szélsőjobboldal stílusához Brüsszelt és a közösségi szervezeteket ostorozó kirohanásaiban, olyan arányban vadul el az Európát megosztó és pusztító szenvedély.
Franciaország maga sem mentesül semmiben se a hiteles demokráciákat jellemző bírálatoktól. Macron „középpártiként” jellemzi a Sarkozyétől és hasontársaiktól eltérő kísérleti rezsimjét. Baloldali megfigyelők azonban kétségbe vonják ezt a szemlétet, úgy vélik, semmivel se igazságosabb és méltányosabb a piaci módszereket követő,  társadalmi igazságtalanságokat szolgáló európai rendszernél. De az a módszer, ahogyan eddigi politikai pálfordulásaihoz híven Orbán Viktor a szélsőjobboldalhoz most igazodik, arra vezette a francia államfőt, hogy fellépjen a kétségtelenül sorsdöntő közösségi parlamenti választások előtt a demokrácia alapelveinek védelmében. Szókimondón és szenvedélyesen.
2018.09.25 06:58

Egy sűrű nyár után

Sűrű nyár van mögöttünk: a nemzetközi politikában egymást érték a fontosabbnál fontosabb események. Tetszik-nem tetszik, fontos eseménnyé váltak Orbán Viktor nyári lépései is. Hogy ezek a lépések hasznosak-e Magyarországnak, az már egy másik kérdés. Még az sem biztos hogy magának Orbánnak hasznosak-e.
A nyári politikai csúcsforgalmat olyan karakteres események jellemezték, mint Trump botrányos akciója a G7 találkozó zárónyilatkozatának megtorpedózásával, vagy a Putyinnal lezajlott helsinki csúcs utáni közös sajtóértekezleten az amerikai biztonsági szolgálatok szavahihetőségének megkérdőjelezése. Az, hogy Trump az EU-t „ellenségnek”, Németországot „Oroszország által totálisan kontrollált” országnak minősítette, szintén példátlan az 1945 utáni világban. Egyidejűleg a németeket arra szólította fel, hogy a NATO költségvetéséhez való hozzájárulásukat a GDP 2 százalékára - majd rögtön ezután már 4 százalékára - növeljék. A kereskedelmi háborúskodás, a multilaterális nemzetközi intézmények létjogosultságának megkérdőjelezése ugyancsak a Trump fémjelezte amerikai külpolitikai fordulat fontos eseménye. És ez csak egy példálózó felsorolás.
Orbán ugyancsak markánsan tűnt fel a nemzetközi környezetet felforgatni kívánó szereplők sorában. Éves tusnádfürdői beszéde már többször volt alkalom politikai fordulatai bejelentésére. Most éppen illiberálisból kereszténydemokratává vedlett, még ha mindenki tudja is, hogy ő mindig csak Orbán Viktor marad. De a felforgatás kategóriába tartozik nyilvános barátkozása az olasz széljobb vezetőjével, Salvinivel – nota bene a 2019-es EP választáson az Európai Néppárt, a kereszténydemokraták egyik legfőbb riválisával. A Sargentini-jelentés kapcsán keletkezett nemzetközi figyelem Orbán és Magyarország számára ugyancsak ebbe a sorba illeszthető. 
Az események hangzavarából két jól érzékelhető tendencia olvasható ki. Egyrészt Trumpról mindenféle véleményünk lehet, de láthatóan ragaszkodik elnöki programjának végrehajtásához: semmire nem becsüli a nemzetközi rend létező kereteit, a „szabályozott multilateralizmust”. Ellenkezőleg: azok gyengítésére törekszik. Helyette a kétoldalú megállapodásokat („deal”) részesítené előnyben. Így tudná ugyanis érvényesíteni az Egyesült Államok súlyát egy értelemszerűen nála mindig alárendeltebb helyzetű partnerrel szemben. Ezért támogatja a Brexitet, gyengítette May és Merkel politikai pozícióját, ajánlotta Macronnak, hogy Franciaország lépjen ki az EU-ból. Ezért lépett fel németországi nagykövete elefántként a porcelánboltban, és ezért haknizik korábbi főtanácsadója, Bannon Európában a széljobb-nacionalista pártok körül. 
Orbán viszont láthatóan európai helyét keresi, különös tekintettel a 2019 májusban esedékes európai parlamenti választásokra. A látszattal és a közfelfogással ellentétben nincs könnyű helyzetben. Pártcsaládját, az EPP-t súlyosan megosztja az illiberalizmus magyarországi gyakorlata, Orbán az európai liberális konszenzussal szinte mindenben szembeforduló politikája. Befolyásos párt nélkül azonban nincs esélye arra, hogy a majdan megalakuló EP-ben jelentős szerepet töltsön be, pedig láthatóan erre törekszik. Az egyik megoldás lehet számára az EPP orbánosítása, ennek azonban a Sargentini jelentés EP-beli vitája alapján láthatóan kicsi az esélye. A másik lehetőség egy új párt létrehozása lenne, ehhez azonban kevés az idő, és sok pénz kellene hozzá. Egyelőre marad tehát az EPP-ben. Így viszont a néppártnak Orbánnal a soraiban kell majd kampányolnia az EP választásokon az unió globális szerepe, a Trumphoz, Putyinhoz való viszonya és más sürgető, rendezésre váró ügyekben is. A rivális pártok ezt a tisztázatlan helyzetet nyilván jól hasznosíthatják majd.
Orbánnak fő szövetségesül pedig maradnak a sokadszorra kiemelten méltatott Visegrádi négyek, amelyeket jelenleg szinte kizárólag a migrációs ügy egyesít. Ezért is küzd Orbán a migrációnak az EP választás központi – neki kedvezően egyetlen – témájává tételéért. 
Európa mai helyzetében azonban az uniónak és – a szélsőséges populistákon kívül – az összes többi európai pártcsaládnak a Trump jelentette kihívásra, a Brexit sokkjára, a kereskedelmi háborúskodás bontakozására és a globálpolitika szaporodó más súlyos problémáira kell válaszolnia. Semmi sem lehetne károsabb, mint az EP kampányban kizárólag a migrációról beszélni és a többi kihívást feledni. 
A V4 jelentőségét és belső kohézióját egyébként jól jellemzi, hogy aznap, amikor Orbán Putyinnal tárgyalt Moszkvában, Trump a Fehér Házban Duda lengyel elnökkel az orosz veszélyről cserélt eszmét. Beszédes kép.
És még egy fontos szempont: a V4 országok aligha fognak komoly szerepet játszani az EP választási kampányban. A négy országot vezető kormányok pártjai négy különböző, egymással súlyosan rivalizáló európai pártcsaládba tartoznak. A 2019-ben alakuló új Európai Parlamentben – elméleti – többségük csak egymás rovására lenne kialakítható.
2018.09.25 06:58