Fico lejtmenetben

A november 4-i megyei választások bebizonyították, hogy a domináns szlovák párt, a Robert Fico vezette Smer már nem is annyira domináns: Szlovákia nyolc megyéjéből ötben vereséget szenvedett úgy, hogy az előző ciklusban még hat megye tartozott az irányítása alá. Bár a megyei szintű vereségből nem vonható le az egész országra vonatkozó következtetés (még annak ismeretében sem, hogy Szlovákiában erősebbek a megyei hatáskörök, mint itthon), a smeresek nagyon nehezen viselik a kudarcot, a vereség ugyanis nagyon rossz állapotában érte a pártot.

A Fico-féle Smer 2006-ban vált az országos politika főszereplőjévé, amikor a korábbi autoriter rendszert kiépítő Vladimir Meciarral és a szélsőséges, olykor vállalhatatlan Ján Slota Nemzeti Pártjával lépett koalícióra. Fico már a kezdetek kezdetén megmutatta tehetségét: bedarálta Meciar és Slota pártját, azok szavazóit bekebelezve pedig megkerülhetetlen mamutpárttá növelte a Smert. A jobboldali közép- és kispártok szövetsége 2010-ben még minimális többséggel le tudta győzni Fico populista-nacionalista alakulatát, hogy utóbbi aztán 2012-ben, a túlzottan heterogén jobboldal látványos összeomlása után 40 százalékos pártként abszolút letarolja a szlovák pártstruktúrát, teljesen arányos választási rendszer mellett is többséget szerezve a szlovák törvényhozásban. A Smer 2006 óta az egyedüli, országosan is nagy szervezettel rendelkező, stabil szavazóbázissal bíró párt, amely centralizált volta és leegyszerűsített kommunikációja miatt kiemelten stabil erőgócot jelentett a szlovák politikában – egészen mostanáig.

Fico 2006-ban nekikezdett hatalma stabilizálásának, amit 2012 után immár koalíciós nehézségek nélkül folytathatott. Az ügyészség és a bíróságok elfoglalásának, a saját médiabirodalom kiépítésének bevált receptje mellett természetesen nem maradhatott el a gazdasági háttérszervezetek felhizlalása sem állami és EU-s forrásokkal, vagy nyereséges állami vállalatok átjátszásával. A nemzeti érzület (merthogy Fico minden „baloldalisága” ellenére bizony nagy hazafi) pedig szükségessé tette néha a magyarok, néha az EU szidalmazását. Az a kilátás, hogy Fico egyszer leváltható lesz, sokáig egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt.

A legyőzhetetlenség mítosza először 2014-ben sérült. Fico ugyanis megpályázta a köztársasági elnöki pozíciót, hogy aztán vereséget szenvedjen egy addig a politikától távolmaradó nagyvállalkozótól, Andrej Kiskától. Noha Kiska a mai napig népszerű, a döntésnél kétséget kizáróan Fico megítélése volt a döntő, nem pedig az ellenjelölt személye. Hiába szerette a lakosság negyven százaléka Ficót, ha a szűk többség kifejezetten nem kedvelte. Az indulás tehát nagy hiba volt. A Smer akkor még meg tudta magyarázni a vereséget, mondván, a nép nem akarta, hogy Fico hátralépjen a valójában gyenge súllyal bíró köztársasági elnöki pozícióba (erre egyébként indok lehetett az, hogy Fico sejthetően egy francia típusú félelnöki rendszer kiépítésében gondolkodott), a következő kudarc azonban egészen új helyzet elé állította a Smert.

Már a 2016-os választások előtt is nagy sebeket szerzett a párt: sorozatos korrupciós botrányai erodálták népszerűségét, a párt által delegált házelnöknek pedig távoznia kellett a hivatalából – ezek után a kutatók által mért 35 százaléknál közel tíz százalékkal gyengébb eredményt értek el, a Smer elindult a lejtőn. Noha Fico kormányt tudott alakítani egy ideológiailag meglehetősen instabil, négypárti koalíció felállításával, a pártvezetés nem dőlhetett hátra. A választások után kirobbant az ország eddigi legsúlyosabb korrupciós botránya, a Basternák-ügy. Amelyben a belügyminiszter bebizonyított érintettségén túl először hangzott el prominens smeres képviselők szájából, hogy változásra van szükség, egyesek egészen Fico leváltásának fölvetéséig is elmentek. Fico azonban maradt, és nemcsak ő, hanem a botrányos belügyminiszter, Robert Kalinák is, aki – mint kiderült – kézi vezérléssel irányítja a rendőrséget, szerepe így kiemelt jelentőségű a smeres államapparátusban és gazdasági birodalomban. A Smer ekkor még megúszta, baloldali programot hirdetett díszes, nagy sajtónyilvánosságot élvező programkonferenciával, és a korábbi euroszkeptikus hangnemet felváltotta egy kifejezetten EU-párti kormánypropaganda, amely a visegrádi szövetség viszonyainak átrajzolásához is nagymértékben hozzájárult.

Noha a párt támogatottsága nem növekedett, végül nem is zuhant be, 25-30 százalék között stabilizálódni látszott (miközben a legerősebb ellenzéki párt támogatottsága is legfeljebb 15 százalék). A belső hangokat sikerült elhallgattatni, és egy év elteltével úgy tűnt, hogy a Smer háza táján minden rendben – a kommunikációs egység is helyreállt.

A november 4-i megyei választáson aztán a Smer elsöprő vereséget szenvedett. Fontos kiemelni, hogy a megyei szint megtartása inkább a szervezeti- és káderépítés szempontjából fontos, az országos politikára nézve nem lehet belőle messzemenő következtetéseket levonni. Olyan pártok értek el kiemelkedő sikereket, amelyek országos szinten a parlamenti küszöb alatti támogatottsággal rendelkeznek (például a kereszténydemokrata KDH), míg az országosan erősebb pártok közül páran labdába sem rúgtak a megyei választásokon (utóbbira jó példa a koalíciós kistestvér, az SNS). Ráadásul taroltak a független jelöltek (az összes pártot messze felülmúlva), ami az országos pártpolitikában értelmezhetetlen. Így aztán a Smer megtehette volna, hogy a választási vereséget egész egyszerűen elbagatellizálja, mint ahogy azt a köztársasági elnökválasztással tették. Csakhogy egyre nyilvánvalóbb: ez a Smer már nem az a Smer, a „szociáldemokratáknál” valami félrement az elmúlt három évben.

A párt korábbi sikerei miatt kissé beleszédült a hatalomba. Az a tény, hogy több mint tíz éve nincs másik politikai erő, amelyik akár csak a 20 százalékos támogatottság közelébe ért volna, túlságosan elbizakodottá tette és elkényelmesítette a kormánypártot. A jobboldali erőviszony-átrendeződés miatt nincs még egy párt Szlovákiában a Smeren kívül, amelynek az egész országra kiterjedő hálózata lenne. Az egymást követő kisebb vereségek, az egymásba érő korrupcióellenes tüntetés-sorozatok és kormányválságok, a roppant népszerű köztársasági elnök aktív ellenzéki fellépése, a népszerűségvesztés, valamint a jobboldali kispártok kiépülő egysége olyan mértékben felélte a smeres morált, hogy Fico birodalma most először az összeomlás jeleit mutatja. A megyei választás eredménye több volt, mint vereség. Marek Madaric smeres miniszter személyi kérdéseket vetett fel, és más politikusok irányából is határozott követelés volt a pártvezetés felé, hogy Kalináknak mennie kell. Ami pedig talán a legárulkodóbb: Robert Fico a választások után nem állt kamera elé. Később természetesen megtette, szereplésével tökéletesen alátámasztva az elemzők által leírtakat a Smer gőgjére és kétségbeesésére vonatkozóan. Fico ugyanis azt találta mondani, hogy a Smer valójában nem veszített a megyei választások során, és aki megkérdőjelezi a párt erejét, az nem mond igazat.

A szlovák kormánypártban azóta is nagy a zavar. A smeres példa pedig – jelesül, hogy egy populista, autoriter jelleggel bíró domináns párt hogyan képes minden előjel nélkül rövid időn belül összeomlani - intő jel lehet a hatalomtól szintén megrészegült, domináns térségbeli kormánypártok számára is.