Előfizetés

Fico lejtmenetben

A november 4-i megyei választások bebizonyították, hogy a domináns szlovák párt, a Robert Fico vezette Smer már nem is annyira domináns: Szlovákia nyolc megyéjéből ötben vereséget szenvedett úgy, hogy az előző ciklusban még hat megye tartozott az irányítása alá. Bár a megyei szintű vereségből nem vonható le az egész országra vonatkozó következtetés (még annak ismeretében sem, hogy Szlovákiában erősebbek a megyei hatáskörök, mint itthon), a smeresek nagyon nehezen viselik a kudarcot, a vereség ugyanis nagyon rossz állapotában érte a pártot.

A Fico-féle Smer 2006-ban vált az országos politika főszereplőjévé, amikor a korábbi autoriter rendszert kiépítő Vladimir Meciarral és a szélsőséges, olykor vállalhatatlan Ján Slota Nemzeti Pártjával lépett koalícióra. Fico már a kezdetek kezdetén megmutatta tehetségét: bedarálta Meciar és Slota pártját, azok szavazóit bekebelezve pedig megkerülhetetlen mamutpárttá növelte a Smert. A jobboldali közép- és kispártok szövetsége 2010-ben még minimális többséggel le tudta győzni Fico populista-nacionalista alakulatát, hogy utóbbi aztán 2012-ben, a túlzottan heterogén jobboldal látványos összeomlása után 40 százalékos pártként abszolút letarolja a szlovák pártstruktúrát, teljesen arányos választási rendszer mellett is többséget szerezve a szlovák törvényhozásban. A Smer 2006 óta az egyedüli, országosan is nagy szervezettel rendelkező, stabil szavazóbázissal bíró párt, amely centralizált volta és leegyszerűsített kommunikációja miatt kiemelten stabil erőgócot jelentett a szlovák politikában – egészen mostanáig.

Fico 2006-ban nekikezdett hatalma stabilizálásának, amit 2012 után immár koalíciós nehézségek nélkül folytathatott. Az ügyészség és a bíróságok elfoglalásának, a saját médiabirodalom kiépítésének bevált receptje mellett természetesen nem maradhatott el a gazdasági háttérszervezetek felhizlalása sem állami és EU-s forrásokkal, vagy nyereséges állami vállalatok átjátszásával. A nemzeti érzület (merthogy Fico minden „baloldalisága” ellenére bizony nagy hazafi) pedig szükségessé tette néha a magyarok, néha az EU szidalmazását. Az a kilátás, hogy Fico egyszer leváltható lesz, sokáig egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt.

A legyőzhetetlenség mítosza először 2014-ben sérült. Fico ugyanis megpályázta a köztársasági elnöki pozíciót, hogy aztán vereséget szenvedjen egy addig a politikától távolmaradó nagyvállalkozótól, Andrej Kiskától. Noha Kiska a mai napig népszerű, a döntésnél kétséget kizáróan Fico megítélése volt a döntő, nem pedig az ellenjelölt személye. Hiába szerette a lakosság negyven százaléka Ficót, ha a szűk többség kifejezetten nem kedvelte. Az indulás tehát nagy hiba volt. A Smer akkor még meg tudta magyarázni a vereséget, mondván, a nép nem akarta, hogy Fico hátralépjen a valójában gyenge súllyal bíró köztársasági elnöki pozícióba (erre egyébként indok lehetett az, hogy Fico sejthetően egy francia típusú félelnöki rendszer kiépítésében gondolkodott), a következő kudarc azonban egészen új helyzet elé állította a Smert.

Már a 2016-os választások előtt is nagy sebeket szerzett a párt: sorozatos korrupciós botrányai erodálták népszerűségét, a párt által delegált házelnöknek pedig távoznia kellett a hivatalából – ezek után a kutatók által mért 35 százaléknál közel tíz százalékkal gyengébb eredményt értek el, a Smer elindult a lejtőn. Noha Fico kormányt tudott alakítani egy ideológiailag meglehetősen instabil, négypárti koalíció felállításával, a pártvezetés nem dőlhetett hátra. A választások után kirobbant az ország eddigi legsúlyosabb korrupciós botránya, a Basternák-ügy. Amelyben a belügyminiszter bebizonyított érintettségén túl először hangzott el prominens smeres képviselők szájából, hogy változásra van szükség, egyesek egészen Fico leváltásának fölvetéséig is elmentek. Fico azonban maradt, és nemcsak ő, hanem a botrányos belügyminiszter, Robert Kalinák is, aki – mint kiderült – kézi vezérléssel irányítja a rendőrséget, szerepe így kiemelt jelentőségű a smeres államapparátusban és gazdasági birodalomban. A Smer ekkor még megúszta, baloldali programot hirdetett díszes, nagy sajtónyilvánosságot élvező programkonferenciával, és a korábbi euroszkeptikus hangnemet felváltotta egy kifejezetten EU-párti kormánypropaganda, amely a visegrádi szövetség viszonyainak átrajzolásához is nagymértékben hozzájárult.

Noha a párt támogatottsága nem növekedett, végül nem is zuhant be, 25-30 százalék között stabilizálódni látszott (miközben a legerősebb ellenzéki párt támogatottsága is legfeljebb 15 százalék). A belső hangokat sikerült elhallgattatni, és egy év elteltével úgy tűnt, hogy a Smer háza táján minden rendben – a kommunikációs egység is helyreállt.

A november 4-i megyei választáson aztán a Smer elsöprő vereséget szenvedett. Fontos kiemelni, hogy a megyei szint megtartása inkább a szervezeti- és káderépítés szempontjából fontos, az országos politikára nézve nem lehet belőle messzemenő következtetéseket levonni. Olyan pártok értek el kiemelkedő sikereket, amelyek országos szinten a parlamenti küszöb alatti támogatottsággal rendelkeznek (például a kereszténydemokrata KDH), míg az országosan erősebb pártok közül páran labdába sem rúgtak a megyei választásokon (utóbbira jó példa a koalíciós kistestvér, az SNS). Ráadásul taroltak a független jelöltek (az összes pártot messze felülmúlva), ami az országos pártpolitikában értelmezhetetlen. Így aztán a Smer megtehette volna, hogy a választási vereséget egész egyszerűen elbagatellizálja, mint ahogy azt a köztársasági elnökválasztással tették. Csakhogy egyre nyilvánvalóbb: ez a Smer már nem az a Smer, a „szociáldemokratáknál” valami félrement az elmúlt három évben.

A párt korábbi sikerei miatt kissé beleszédült a hatalomba. Az a tény, hogy több mint tíz éve nincs másik politikai erő, amelyik akár csak a 20 százalékos támogatottság közelébe ért volna, túlságosan elbizakodottá tette és elkényelmesítette a kormánypártot. A jobboldali erőviszony-átrendeződés miatt nincs még egy párt Szlovákiában a Smeren kívül, amelynek az egész országra kiterjedő hálózata lenne. Az egymást követő kisebb vereségek, az egymásba érő korrupcióellenes tüntetés-sorozatok és kormányválságok, a roppant népszerű köztársasági elnök aktív ellenzéki fellépése, a népszerűségvesztés, valamint a jobboldali kispártok kiépülő egysége olyan mértékben felélte a smeres morált, hogy Fico birodalma most először az összeomlás jeleit mutatja. A megyei választás eredménye több volt, mint vereség. Marek Madaric smeres miniszter személyi kérdéseket vetett fel, és más politikusok irányából is határozott követelés volt a pártvezetés felé, hogy Kalináknak mennie kell. Ami pedig talán a legárulkodóbb: Robert Fico a választások után nem állt kamera elé. Később természetesen megtette, szereplésével tökéletesen alátámasztva az elemzők által leírtakat a Smer gőgjére és kétségbeesésére vonatkozóan. Fico ugyanis azt találta mondani, hogy a Smer valójában nem veszített a megyei választások során, és aki megkérdőjelezi a párt erejét, az nem mond igazat.

A szlovák kormánypártban azóta is nagy a zavar. A smeres példa pedig – jelesül, hogy egy populista, autoriter jelleggel bíró domináns párt hogyan képes minden előjel nélkül rövid időn belül összeomlani - intő jel lehet a hatalomtól szintén megrészegült, domináns térségbeli kormánypártok számára is.

Charles Gati: Amerika ünnepel

Holnap, csütörtökön, a Hálaadás napján Amerika ünnepel, bár már nehéz felidézni, hogy mit. Csaknem 400 évvel ezelőtt a termésért adtak hálát az Újvilág új lakói, de erre már szinte senki sem emlékszik. Elvégre a terméstől függetlenül bőven van élelem az üzletekben, beleértve a pulykát, amely az évszázadok során az ünnep szimbóluma lett.

Manapság ez az az ünnep, amikor a család összejön a pulyka és a hozzá járó töltelék, az áfonyaszósz és még néhány „kötelező” étel elfogyasztására. Ez a szabály, kivétel nincs. Nem lehet azt mondani, hogy a pulyka száraz és unalmas, jobb lenne inkább borjúpörköltet enni uborkasalátával. A sarki rendőr ugyan nem kardoskodna a pulyka mellett, de a családi kritika egyöntetűen elítélné a disszidens elhajlót. Ma pulykát eszünk! Ez van, ezt kell szeretni.

Nagyobb családoknál az ünneplés két napig tart. Csütörtökön és pénteken. Mi például pénteken ünneplünk, hogy gyerekeim és unokáim egy része családjuk másik felénél lehessen csütörtökön. Az egyik fiam például menyem New York-i családjával ünnepel csütörtökön, majd még aznap koraeste Washingtonba hajt. Ez az út, amely általában négy-öt órát vesz igénybe, a Hálaadás napján (vagy pláne a Hálaadás előtti napon) két-három órával tovább is tarthat. Ennek ellenére még senki sem javasolta, hogy a rémes forgalom miatt jobb lenne egy héttel korábban vagy egy héttel később ünnepelni.

Az ünnep ellenére nem lehet azt mondani, hogy most hirtelen megáll az élet Amerikában. Igaz, az egyetemeken ilyenkor egyhetes szünet van, és az állami hivatalok nagy többsége is zárva tart. De időközben ez a csaknem egyedülálló amerikai ünnep a leszállított-árú kereskedelmi cikkek ünnepe is lett. Pár évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna, hogy a nagy sale, a fantasztikus akciók már csütörtök délután elkezdődjenek, azonban az utóbbi néhány évben ez is megváltozott. Az áruházak egy része ugyanis már csütörtökön délután 3-kor kinyit, ami azt jelenti, hogy a vásárlás örömétől megrészegült családok korán esznek, gyorsan elteszik a maradék pulykát a fridzsiderbe, talán elmosogatnak, majd rohannak az üzletbe. A hirdetések szerint a csütörtöki árak nem lesznek magasabbak a péntekinél, amelyek viszont tradicionálisan az év legalacsonyabb árai.

Aki nem megy el vásárolni, az marad a családdal. Legtöbben (amerikai) futballmeccseket néznek majd a TV-n, lesznek, akik a gyerekekkel – az én esetemben az unokákkal – kártyáznak vagy sakkoznak. A TV hírei kétes értékű információkkal traktálják a nézőket (ezt teszik minden évben). Izgatottan jelentik majd, hogy mekkora a légiforgalom, a repülőterek zsúfoltak, az országutakon megállt az élet – és mindezt számokkal illusztrálják. Ennyi és ennyi repülőgép késett, ennyi és ennyi autó jön és megy – ennyivel és ennyivel több, mint tavaly. Nem tudom, ki találja ki ezeket a számokat és azt sem, hogy kit érdekelnek az új „rekordok”.

Mégis szép ünnep ez, alig várom. Nagy a család. Tizennyolcan leszünk. Jövőre, Isten segítségével, tizenkilencen.

Ráhel Lőrince

Szabálysértés-e egy étterembe beülni úgy, hogy kösz, nem kérek semmit? Igen, ha a törvényeket a feljelentő Zsidai Roy írná és olvasná, értelmezné, de ő csak egy csekély értelmű NER-bocs. És jogérzéke annyi, mint egy sütőtöknek.

Nevezett úr pribékjei rendőröket kértek a helyszínre, amikor Gulyás Márton és csapata megtisztelte a Budai Várban snúrpénzért bérelt objektumát. Azt, amiért gombokkal fizet és gyémántokat keres vele az Úr különös kegyelméből. Majd az igazán magyar, nemzethy nevű Roy embere rázárta az ajtót a demonstrálókra. Bele is izzadhat Polt Péter, hogy ezt hogyan ne minősítse személyi szabadság megsértése bűntettének. Ne legyen kétségünk: menni fog.

Nehéz elhessegetnem a gondolatot, hogy Roy Orbán Ráhel Mészáros Lőrince. Így ismeri mindenki a műpiaci viszonyok közt sikeres Zsidai famíliát. (Vagy tán nem?) Eltűnődöm: hová kéne még leülni Gulyás Mártonéknak? Tele van a kormányzó országa Balatonnal, szállodával, ezernyi szajréval. Gázzal, gyógyvízzel, bányakincsekkel. Kicsi és nagy rádiókkal, napilapokkal.

Csodálatos, nemzetközileg is felkapott tiltakozási forma lehetne, ha a felpaprikázott magyar nép nem tenne mást, mint csupán ráülne a lopott holmira. A nemzeti ráülés rendszere. Ennél békésebb és produktívabb ellenállást nehéz elképzelni.

Semmi erőszak, semmi őszi zavargás. (Jelzem: lassan már a telet tapossuk egyetlen bejósolt utcai atrocitás nélkül.) Egy fél országnak lenne helye: lepermetezett biogazdaság, zabrált föld, einstandolt cégek udvara, roma felzárkóztatás. A sort folytatni mindenki tudná.

Ahogyan a nemzet Roya viselkedik ezügyben, az meg olyasmi, mintha ellopnék egy taxit, és a hátsó ülésre beszállna valaki- esetleg épp a tulajdonos -, és én hívnám ki rá a rendőrséget.

Az ország javára leginkább az válna, ha az ifjak a megfelelő időben a Pilvaxban gyűlnének össze. A többit tudjuk.