Hinni kell

Mindenki megnyugodhat, az oktatásban (is) minden rendben. A Klebelsberg Központból legalábbis így látszik. Solti Péter elnök szerint „a biztos pénzügyi háttér adott, ha sikerül jól megszervezni és működtetni a fenntartói rendszert, akkor nem fordulhatnak elő komoly fennakadások”. Hurrá!

Hogy túlterheltek lennének a pedagógusok, mert annyit kell helyettesíteniük? Hogy vannak iskolák, ahol öt-hat-hét tanárral van kevesebb, mint ahány kellene? Hogy órák maradnak el, mert nincs, aki a tárgyat tanítsa? Hogy a gyerekeket nem tanítják meg gondolkodni, ami a legfőbb feladat lenne? Hogy a magyar iskolarendszer a hatalom igényeit teljesíti?

Lehetne még sorolni a kérdéseket, de fölösleges. A Magyar Hírlapban megjelent interjúból kiderül, a központ szinte mindennel elégedett, tehát nem is óhajt foglalkozni a felmerülő problémákkal. Solti Péter úgy látja, már van egy jó szervezeti keret, és pénzügyi akadálya sincs a fejlődésnek. De mi mást is mondhatna, amikor az emberi erőforrásokat magában foglaló óriásminisztérium feje is mindig optimista? Szerinte az egészségügyben sincs baj. Hogy aztán ezek az emberek a fáktól nem látják az erdőt, vagy csak megszokásból szépítik a helyzetet (értsd: hazudnak), az végül is teljesen mindegy. Az persze feltűnő, hogy láthatóan el is hiszik, amiket állítanak, de biztosan nem lógnak ki a nemzeti együttműködés oly jól működő rendszeréből.

Az meg, hogy az iskola, az oktatás napjainkban még az előző század rosszabb korszakait idézi, nem zavarja őket. A lényeg ugyanis számukra az, hogy olyan embereket neveljenek és tanítsanak, akik megfelelnek az ő elvárásaiknak. Amihez már kialakították a megfelelő irányító szervezeteket.

De ha megnézzük az iskolák, a gyerekek meg a pedagógusok helyzetét, csak az a kérdés: a szemünknek higgyünk, vagy a nyilatkozóknak?

Szerző
2017.11.22 07:15

A harmadik temetés

Kevés az olyan politikus, mint Nagy Imre, aki a halálával meg tudta váltani magát attól, hogy kommunista volt. Hogy tettének mekkora a jelentősége, azt bizonyítja, hogy immáron harmadszor kell eltemetni. Először, 1958-ban bolsevista gyilkosok lökték meggyötört testét jeltelen sírba. Másodszor, 1989-ben a magyar demokraták temették újra el, hitet téve, hogy maguk közé fogadták. Most, harmadszor, az Orbán-hű fasiszta-barát gazemberek próbálják szobrának eltávolításával a semmibe lökni. Az erkölcsi példáját akarják megsemmisíteni. Ez a harmadik temetés az elsőre hajaz. Akkor, 1958-ban, az 56-os forradalom után két évvel tudta már mindenki, hogy egész Magyarország fölött évtizedekre beborult az ég. Ma, 2018-ban viszont még mindig nem akarja mindenki tudni, hogy nyolc év óta megint ez a helyzet. Nem kerülhetjük meg, hogy szembe ne nézzünk azzal: ma is teljesen tehetetlenek vagyunk. A demokraták jelentős részét megtéveszti, hogy az euro-atlanti demokrácia elleni újabb, szélsőjobboldali lázadás orbáni rendszere nem az eredeti, klasszikus, nemzetiszocialista vagy latin formájában valósult meg, hanem a demokrácia álarcában. Ettől azonban nemhogy semmi sem változik, hanem még rosszabb is lett, és hosszú ideig kivédhetetlenebb lesz minden, ami még következik. És azt se nagyon akarják tudni, ezt az Európai Unió nagyon sokáig tűrni fogja. Ne áltassa magát senki. Ma 1949-et éljük újra. Akkor a háború utáni első magyar demokráciát semmisítették meg – és következtek az ötvenes évek. Ma ugyanez a helyzet, csak éppen fasisztoid változatban. És ha ez igaz, akkor mit lehet tenni? És mit lehetett tenni az olasz fasizmus, majd később a német nemzetiszocializmus hatalomátvételét követő években? A nyugati demokráciák malmai mindig lassan őrölnek. A harmincas években teljesen új fenyegetéssel néztek szembe, nem voltak képesek fegyveresen válaszolni. Azzal az egyetlen eszközzel, amely e lázadással szemben használható. A klasszikus fasiszta rendszerek végül kirobbantották a második világháborút, és alkalmat adtak megsemmisítésükre. Az euro-atlanti világ politikusainak történelmi érdeme, hogy hosszú hezitálás után képesek voltak arra, hogy az egyébként rájuk nézve is halálos veszélyt jelentő Szovjettel időlegesen szövetkezzenek. Ma még nem ismerik igazán fel a rájuk leselkedő új, halálos veszélyt. Ha majd ugyancsak hosszas bizonytalankodás után felismerik egyszer, akkor majd szintén csak összefogással fognak majd eredményesen védekezni az újabb támadással szemben. Magyarországon is, és az Európai Unióban is. A baloldaliaknak és liberálisoknak kell összefogniuk a jobboldaliakkal és konzervatívokkal. Bármennyire is pocsék érzés ez sokaknak mindkét oldalon. Nem a részletkérdésekről van szó, nem a hogyanról. Azok még odébb vannak. Arról van szó, hogy gondolkodásban, érzelmekben van szükség alapvető, belső, lelki-politikai változásra minden demokratában. Mert bal- és jobboldalinak, liberálisnak és konzervatívnak lenni alapvetően demokrata dolog. Minden más megközelítés az ördögtől van. A magyar baloldaliakban, liberálisokban erre ma inkább van már némi készség. Az orbáni rendszer kibontakozása megpuhította őket. De a bolsevista magyar uralom a jobboldaliaknak és konzervatívoknak még túl közel van, és soraikban egyelőre kevesen vannak, akik túl tudták tenni magukat azon, hogy minden baloldaliban és liberálisban kommunistát vagy kommunistabarátot orrontsanak. És közöttük vannak, akik zsidóellenes beidegződéseikkel se néztek szembe, noha képesek lennének már erre. Ahogy a nyugat-német társadalom egykor Hitler-barát részének jelentős része 1945 után képes lett rá. Ehhez nemzedékváltások kellenek. Ezért a mi kényszerű mai, jelképes újratemetésünk Nagy Imre szobránál, melyet el fognak távolítani, csak a kezdet kezdete. És noha tisztában vagyunk saját, egyéni halandóságunkkal, nem mondhatunk le a vágyainkról: hogy utódainknak előbb-utóbb sikerül a mai, a demokrácia báránybőrébe rejtőző orbáni fasisztoid rendszert megsemmisíteni. Ennek a reménynek is éltetőnek kell lennie ahhoz, hogy a jelenben megtegyük mindazt, amit reménytelennek látszó helyzetben mégis megkövetelhet tőlünk a haza. Mi, baloldaliak és jobboldaliak, liberálisok és konzervatívok, vallásosak és vallástalanok, keresztények és zsidók abban a reményben temetünk újra, hogy feltámadunk. Nagy Imre, testvérem a halálodban! Akkor a kommunisták, ma a fasiszták utódai gyilkolnak meg. Jobboldaliként térdet hajtok előtted.  (Elhangzott a Nagy Imre-szobornál tegnap megtartott ünnepségen.)  
2018.09.24 09:06
Frissítve: 2018.09.24 09:10

Igazi egyiptomi sofőr

Egy tengerparti nyaralás a Sínai-félszigeten olyasmi, mint egy teljesült gyerekkori álom, de Egyiptom elképzelhetetlen Kairó nélkül. Mondtam is a lányaimnak, fontos a búvárkodás, de a piramisokat látni kell. A távolság országúton négyszáz kilométer, ha kora reggel indulunk, egy nap alatt megoldható. 
- Arra ne is gondoljon, hogy maga vezessen – mondta a szálloda francia igazgatója, és Marira meg a lányokra pillantott -, különösen három hölggyel az ilyesmi errefelé meglehetősen kiszámíthatatlan.
- Már vezettem Indiában és Kínában is.
- Ugyan, uram, Kína és India vidámpark ehhez képest – legyintett a francia. – Kairóban pedig biztosan elveszne. Ott bármi megtörténhet.
Így aztán felkerestünk egy autókölcsönzőt, ahol szebbnél szebb autókat láttunk fényképeken. Másnap megjelent a szálloda előtt egy kopott öreg zöld Ford, se ablaktörlő, se visszapillantó tükör. Az autó mellett mosolygós fiatalember állt, ő volt a sofőr.
- Abdullah vagyok – mondta. - De akárhogy szólíthat, nincs jelentősége.
- Ismeri az utat? 
- Mint a tenyeremet.
- Visszafelé megállhatnánk a Szent Katalin-kolostornál is.
- Nem probléma. 
Így aztán nekilendültünk. Abdullah helyieket kérdezgetett, merre kell menni, de Mari azt mondta, első a biztonság, ne szóljak bele mindenbe. Néhány kisebb tévedést követően a kezemben szorongatott Egyiptom- és egy Kairó-térkép segítségével mindig sikerült sofőrünket visszaterelni a helyes útra, amit hálásan megköszönt. Hatalmas, túlterhelt teherautók és füstölgő turistabuszok versenyeztek a sűrű porfelhőben.
Áthaladunk Szuezen, aggodalmaim lassan enyhültek. Már Kairóban voltunk, rátértünk egy felüljáróra, már láttuk is jobbra a csodálatos építményeket, ám Abdullah rezzenéstelen arccal haladt egyenesen, és cigarettára gyújtott. Amikor figyelmeztettem, csodálkozva nézett rám. 
- A piramisok felé? Én még soha nem jártam ott. Sőt Kairóban sem.
- Nem azt mondta, hogy úgy ismeri az utat, mint a tenyerét?
- Mindig ezt mondjuk.
A legközelebbi útkereszteződésnél helyet cseréltünk, én vezettem tovább. Negyed órával később a piramisoknál parkoltunk turisták, álmos tevehajcsárok és emléktárgyakat kínáló árusok között. Szóval itt vagyunk. A piramisok. Abdullah belépőjét és ebédjét is fizettem, elvégre ami jár, az jár. Aztán vissza a városba, megnéztük még Hasszán szultán híres mecsetjét, Abdullah csodálkozott is, hogy micsoda dolgok vannak ebben a városban, nem is hitte volna. Másra már nem nagyon maradt időnk, a Szent Katalin kolostor kimaradt.
Gondtalanul vezettem hazáig, Abdullah elaludt, nem támadtak meg bennünket beduinok, és a rutinszerű útellenőrzéseken is inkább mosolyogtak rajtunk a katonák, amiért egy arab fiúnak fehér sofőrje van. Aztán este még jöhetett egy vidám fürdés a tengerben. Másnap felhívott a kölcsönző vezetője, és megkérdezte, minden rendben volt-e.
- Persze – feleltem.
- Abdullah is jól érezte magát, azt mondta. Máskor is szívesen áll a rendelkezésére.
Feltétlenül, gondoltam. Feltétlenül.   
2018.09.24 09:00
Frissítve: 2018.09.24 09:00