Hétköznapi gyűlölet

A színházi nézőtér szűkös kijáratánál a békésen toporgó emberek között egy előrecsörtető izompacsirta tapos magának és partnerének ösvényt. A ruhatárnál már inkább félrehúzódunk addig, amíg a kabátharcok csillapulnak. Az utcára kilépve szakad az eső, a lépcsőn ázó tömegben az esernyőjüket kinyitva törnek egyesek utat maguknak, aztán a gyalogátkelő helynél a piros lámpával és a sötétséggel mit sem törődve szaladnak át az autók között cikázva.

A színházteremben még együtt tapsoló tömegből elillan az ünnepi hangulat, gyűlnek a vad indulatok a törtetőkkel, csörtetőkkel szemben. Amikor a parkolóból kihajtó autók sorban lespriccelik az eső mocskával a járda szélén állókat, kíméletlenül felcsap a gyűlölet hangja.

Már szinte megszoktuk a menekültek és a sorosok elleni kormányzati gyűlöletet. Közpénzen gyűlölködik a kormányzat, a miniszterelnök még az ünnepi beszédeiben is haragot szít. A Mészáros- és Vajna-sajtó is állandóan kommunistázik, hazaárulózik. Nem lehet meglepődni azon, ami az egyszerű hétköznapokon történik.

Az utcánkban felújították a vízvezetéket. Három hónapig tartott a munka, a kétirányú forgalmat hol erre, hol arra egyirányúsították, a parkolóhelyek négyötöde megszűnt. A gyűlölet éjszakája hamarosan megérkezett: másnapra már rikácsoló önkéntes parkolóőrök jelentek meg az egyes házak előtt. Üvöltözéssé fajult egy-egy parkolóhely megpillantása és erőszakos elfoglalása.

Az utca lakói addig békés szomszédságban éltek. Bár egyes szomszédok nem beszéltek egymással, de összességében segítettek a felborult kukák elvitelében, becsöngettek egymáshoz, ha elment az áram. De a parkolóhelyekért folyó küzdelem utcaháborúvá alakult.

Klikkek jöttek létre a többiek kiszorítására, majd a klikkeken belül is harc alakult ki a húsz méterrel közelebbi parkolóért. A békésebb természetű utcalakók hamarosan kivonultak a vízvezeték cserével sújtott területről, és a közeli utcák szabad parkolóiban kerestek átmeneti azilumot. Azonban az ottaniak másnap már ádáz ordítozással fogadták a szomszéd utcai betolakodókat.

Mindezek után csaknem természetesnek tűnt, hogy a bevásárló központban, ahol egy rég nem látott házaspárral találkoztunk, a szokásos bevásárlókocsi-csevej hirtelen tragikus fordulatot vett: a szülők elmesélték, hogyan vágták a saját gyerekük fejéhez, hogy „soha ne lássalak többé!”. A pénztár előtt kiraktuk a megvásárlandó holmikat, hogy véletlenül se érjenek minket utol a történetük folytatásával. Mi, akik a romantikus íróknál és a két világháború közötti, majd a rákosista magyar filmekben láttuk csak a szülői kitagadás, a gyermekek megátkozása történetét, ráébredtünk, hogy közöttünk élnek azok a szülők és gyermekek, akik nem beszélnek egymással, és még karácsonykor is letagadják egymást.

Hétköznapjainkban tömegesen és mélyen bennünk él gyűlölet. A miniszterelnök legutóbbi "ünnepi" beszéde csak olaj a tűzre.

Ugye, érthető, hogy én mégis tűzoltó szeretnék lenni?

2017.11.23 07:01

Vadítás

Lehet, hogy a híres stanfordi kísérlet kamu volt, de ettől még kétségtelen: az emberek sikeresen vadíthatók. 
A legplasztikusabban mostanában ezt a tételt a Radnóti Színház bizonyítja, az Egy piaci nap Mohácsi-féle feldolgozásával. Ha valaki nem hiszi, hogy a köznapi emberben igenis ott lapul az állat, és elő is jön, csak kellő ideig kell neki demonstrálni, hogy a gyűlölet és a fékezetlen bírvágy normális dolog, az feltétlenül nézze meg a darabot.
Ha egy ország évek óta a migránsveszéllyel kel és fekszik, nem meglepő, hogy eljön a perc, amikor a migráns már maga lesz a tárgyiasult veszély, ugyanúgy nem látható, de pont annyira üldözendő, mint az ebolavírus vagy a lápi lidérc. A régóta sulykolt üzenet ott visszhangzik a fejekben, ők az ellenség, nem érdemelnek kíméletet, és mi bármit megtehetünk ellenük, mert csak a harc a fontos, a jogszabály vagy az emberiesség nem számít. Na, ilyenkor fordul az elő, hogy köznapi emberek, amúgy bizonyára rendes apák és hű barátok egyszerűen nem adnak enni azoknak a menekülteknek, akik a magyar állam minden megelőző kínzása ellenére kiböjtölték, hogy beléphessenek a pokoli tranzitzónába, és ott várhassák ki a menedékkérelmük elbírálását.
És a szisztematikus vadítás eredménye alighanem az is, hogy kitermelődnek az égő tekintetű tévedhetetlenek, és egyes jobb sorsra érdemes egykori közös képviselők lángpallossal vetik bele magukat a kultúrharcba, sőt ők maguk fújják a csataindulót. Ha eleinte tán csodálkoznak is, hogy minden leírott szavukból "ügy" lesz, székek inognak és fejek hullanak a mondataik nyomán, hamar megtetszik nekik a dolog, és rohannak, csak rohannak előre. 
Liberalizmus ide, avítt kultúrkánon oda, azért nekik is el kéne menniük a Radnótiba. Csak hogy lássák, valójában ki és mi áll a megvadítottak mögött. Akik persze aztán eldobhatók.
2018.08.18 09:00
Frissítve: 2018.08.18 09:55

A félelem bére

Ha a tudósok már félnek, akkor ebben a felpuhított állapotban jöhet a félelem bére. Nem nagy, de mégis valami.
 Yves Montand-nal „A félelem bére” igazi kultuszfilm volt, a címe is önálló életre kelt. A szorult helyzetben lévő főszereplők a jó pénz, jobb élet reményében elvállalják, hogy pár napig félni fognak: folyékony robbanóanyaggal teli teherautókat vezetnek el egy 500 kilométerre lévő fúrótoronyhoz. Csak egyikük éli túl, és veheti fel a félelem bérét, ám amikor már megkönnyebbülten autózik hazafelé, egy szakadékba zuhan. Nem ússza meg ő sem. 
Nálunk mintha a film magyar változatát forgatnák újra. Ha vállalod, hogy félelemben élsz, hogy azt csinálod, arra mész, amerre parancsolják, megjutalmaznak. Vagy legalábbis ígérik. Először persze meg kell teremteni a félelem és kiszolgáltatottság légkörét, fenyegetéssel, zsarolással, ijesztgetéssel. Aztán fel lehet kínálni az alkut: ha erről vagy arról lemondasz, ezt megteszed, amazt viszont soha többé, megkapod engedelmességed bérét. Lehet, hogy ez csak annyi: mégsem veszik el mindenedet, csak a felét. Ahogy a régi polgári lakásokba beszállásolták a társbérlőket: még mindig jobb volt, mint a kitelepítés, legalább ott maradhattál az egyik szobádban. Bevált ez az önkormányzatoknál is: tulajdonuk jó része fölött már az állam rendelkezik, de azért még ott vannak. 
Ha a fent lévők mindenhatónak tűnnek, az istenfélőknél is nagyobb számban jelennek meg a hatalomfélők. Egyik sem feltétlenül rossz érzés: biztonságot, kapaszkodót is adhat. Minimum ez a félelem bére, de lehet ennél több, konkrétabb juttatás is. Félős ország lettünk, nem ok és előzmény nélkül. Nem úszhatja meg senki, még olyan rangos testület, mint az Akadémia sem. Először jól megijesztették őket azzal, hogy elveszik pénzük és függetlenségük jó részét. Nem tűnt játéknak: ezzel egy időben csaptak le az egyetemi autonómiára, kormányrendelettel tiltva be egy képzési irányt. Az unokáim szerint ha már, akkor igazán megtehetnék ezt a nyelvtannal is, de egyelőre ott nem tartunk. A nyelvtant olykor tiszteletben tartják a diktátorok is. 
Ludassy Mária írásában olvastam, hogy amikor Napóleon ment neki hasonló módon a francia Akadémiának, így érvelt: „Kizárólag néptanítókat képezzenek nekünk, s ne irodalmárokat, filozófusokat, társadalomtudósokat. Egy francia katonának elég a francia nyelvtan ismerete.” (Ez már túlhaladott álláspont, a magyar kormány a szakmunkásképzésben a nyelvtan és az egyéb közismereti tárgyak javát is feleslegesnek ítélte.) Pedig Napóleon maga is tagja volt az Akadémiának. Na és! Az MTA elleni roham levezénylésével megbízott Palkovics is az.
A lényeg, hogy a félelmet sikerült felkelteni. Ami nagyon helyes, a tudósok sem kaphatnak más elbánást, mint a többi állampolgár. Mi mást jelentene a demokrácia, amiről Tusnádfürdőn megtanultuk, hogy csak nálunk létezik, persze az egyedül lehetséges illiberális formájában. A demokrácia alapfeltétele a liberalizmus (és talán az Akadémia) kiirtása. A híres Delacroix-festményt („A Szabadság vezeti a népet”) kissé ki kell javítani a tankönyvekben. Nem az a fő baj, hogy a nő félpucér rajta, ami nemkívánatos irányba terelheti a gendertanoktól még meg nem zavart serdületlen ifjúság figyelmét, hanem a címe is csonka. Helyesen így hangzik: „A Szabadság a szabadelvűség ellen vezeti a népet”. Kicsit hülyén hangzik, de legalább rendet tesz a fogalmak között. Még jobb, ha az a ledér nőszemély nem a barikádra, hanem a Békemenetre irányítja a népet, de „A Szabadság a szabadelvűség ellen a Békemenetre vezeti a népet” kicsit hosszú lenne. Igaz, a kép se kicsi.
Szóval ha a tudósok már félnek, akkor ebben a felpuhított állapotban jöhet a félelem bére. Nem nagy, de mégis valami. Az Akadémia megtarthatja a pénzét, csak éppen egy kormánnyal közös testület osztaná el. Vagyis marad a lakás, csak belejön pár társbérlő. Illetve nemcsak pár, hanem hét tudós mellé hét kormánydelegált. Egyelőre. Így kezdődött a kulturális alapnál és az akkreditációs bizottságnál is, aztán ma már meg is van a kormánytöbbség. Palkovicsék óhaja, hogy ez a testület döntsön a kutatási irányokról és az intézetvezetőkről. Mégsem járja, hogy a tudósok szabadon randalírozzanak, és holmi szakmai szempontra hivatkozzanak. Csurka is megmondta, hogy a szakértelem pusztán bolsevik trükk. Világos: a kormányszóvivő ezért nevezte Heller Ágnest öreg kommunistának. Gyanúsan ért a szakmájához. Mármint Heller, nem a szóvivő. Utóbbit ezen az alapon nem is komcsizza le senki.
Ja, és a hírek szerint volna még egy aprócska feltétele a kormánynak. Szinte semmiség. Az MTA hagyja abba az állítólagos „aktuálpolitizálást” (mármint pl. azt, hogy véleményt mond a magyar oktatásról vagy a CEU ügyéről), és maradjon a „bölcs semlegességnél”. Amely semlegességet semmi sem szolgálja jobban, mint a kormány nyilván teljesen semleges és pártatlan képviselői.
Az Akadémia a közös testületbe kínjában már belemenne, de a többi feltételtől ódzkodik. Talán néhány idősebb tudós látta A félelem bérét. És emlékszik rá, hogy ha adnak is fájdalomdíjat a félelemért, aki elfogadja, az sem ússza meg. Nem robbantják fel rögtön, de ott a szakadék.
2018.08.18 09:00
Frissítve: 2018.08.18 09:52