Hétköznapi gyűlölet

A színházi nézőtér szűkös kijáratánál a békésen toporgó emberek között egy előrecsörtető izompacsirta tapos magának és partnerének ösvényt. A ruhatárnál már inkább félrehúzódunk addig, amíg a kabátharcok csillapulnak. Az utcára kilépve szakad az eső, a lépcsőn ázó tömegben az esernyőjüket kinyitva törnek egyesek utat maguknak, aztán a gyalogátkelő helynél a piros lámpával és a sötétséggel mit sem törődve szaladnak át az autók között cikázva.

A színházteremben még együtt tapsoló tömegből elillan az ünnepi hangulat, gyűlnek a vad indulatok a törtetőkkel, csörtetőkkel szemben. Amikor a parkolóból kihajtó autók sorban lespriccelik az eső mocskával a járda szélén állókat, kíméletlenül felcsap a gyűlölet hangja.

Már szinte megszoktuk a menekültek és a sorosok elleni kormányzati gyűlöletet. Közpénzen gyűlölködik a kormányzat, a miniszterelnök még az ünnepi beszédeiben is haragot szít. A Mészáros- és Vajna-sajtó is állandóan kommunistázik, hazaárulózik. Nem lehet meglepődni azon, ami az egyszerű hétköznapokon történik.

Az utcánkban felújították a vízvezetéket. Három hónapig tartott a munka, a kétirányú forgalmat hol erre, hol arra egyirányúsították, a parkolóhelyek négyötöde megszűnt. A gyűlölet éjszakája hamarosan megérkezett: másnapra már rikácsoló önkéntes parkolóőrök jelentek meg az egyes házak előtt. Üvöltözéssé fajult egy-egy parkolóhely megpillantása és erőszakos elfoglalása.

Az utca lakói addig békés szomszédságban éltek. Bár egyes szomszédok nem beszéltek egymással, de összességében segítettek a felborult kukák elvitelében, becsöngettek egymáshoz, ha elment az áram. De a parkolóhelyekért folyó küzdelem utcaháborúvá alakult.

Klikkek jöttek létre a többiek kiszorítására, majd a klikkeken belül is harc alakult ki a húsz méterrel közelebbi parkolóért. A békésebb természetű utcalakók hamarosan kivonultak a vízvezeték cserével sújtott területről, és a közeli utcák szabad parkolóiban kerestek átmeneti azilumot. Azonban az ottaniak másnap már ádáz ordítozással fogadták a szomszéd utcai betolakodókat.

Mindezek után csaknem természetesnek tűnt, hogy a bevásárló központban, ahol egy rég nem látott házaspárral találkoztunk, a szokásos bevásárlókocsi-csevej hirtelen tragikus fordulatot vett: a szülők elmesélték, hogyan vágták a saját gyerekük fejéhez, hogy „soha ne lássalak többé!”. A pénztár előtt kiraktuk a megvásárlandó holmikat, hogy véletlenül se érjenek minket utol a történetük folytatásával. Mi, akik a romantikus íróknál és a két világháború közötti, majd a rákosista magyar filmekben láttuk csak a szülői kitagadás, a gyermekek megátkozása történetét, ráébredtünk, hogy közöttünk élnek azok a szülők és gyermekek, akik nem beszélnek egymással, és még karácsonykor is letagadják egymást.

Hétköznapjainkban tömegesen és mélyen bennünk él gyűlölet. A miniszterelnök legutóbbi "ünnepi" beszéde csak olaj a tűzre.

Ugye, érthető, hogy én mégis tűzoltó szeretnék lenni?