Ezt nehogy megírd - mondta, amikor odamentem hozzá, hogy gratuláljak az esthez. És komolyan gondoltam, mert az az egy óra tökéletes volt. Élményt adott a közönségnek, azzal együtt, hogy volt két dal, amelyet újra kellett kezdenie, mert a szöveg kissé összegabalyodott. Ezt nem lett volna szabad megírni. De már akkor elhatároztam, hogy bizony megírom, csak kissé távolabbról kezdem a történetet.
Az időben olyan 30-40 évet kell visszamenni. Abba korba, amelyet most sokan átkosnak neveznek és amelyben még egyetlen tévé volt Magyarországon - igaz, két csatornával - és egyetlen rádió is, három adóval. És volt egy foglalkozás, amely lassan eltűnik, már csak néhány valódi képviselője van, őket is csak a rádióban hallani. A bemondókról van szó, azokról az emberekről, akik annak idején lényegében megjelenítették intézményeiket. A rádiósok példamutatóan beszéltek, ők olvasták a híreket, konferálták a műsorokat. A tévések pedig még náluk is sokkal ismertebbek voltak, hiszen gyakran feltűntek a képernyőn. Sokukat úgy kezelték a nézők, mintha családtagok lennének. Lényegében azok is voltak. Nem celebek - annál sokkal többek.
A közönség etetése is másképp folyt. Nem az utókor nosztalgiája mondatja, hogy nagyszerű műsorok születtek, tág tere volt a kísérletezésnek, havonta több tévéjáték is készült, s az önálló programokat nem másutt bevált licencek alapján tervezték meg. Remek ötletek és igazi személyiségek tűntek fel, persze az akkori tévések rá is voltak kényszerítve, hogy jót és jól csináljanak, hiszen a tévénézés esti családi program volt. A fél nyolc pedig szinte szent időpontnak számított, hiszen akkor kezdődött a TV Híradó. Amelyben sokáig két műsorvezető volt, bár inkább kommentátornak nevezhetjük őket, hiszen a hírekhez fűztek magyarázatot. És volt két bemondó is, de közülük csak a férfi látszott a fél nyolcas adásban, hogy aztán a II. kiadásban már kolléganőjével együtt megjelenjenek.
Ez volt az a pont, ahol sok rádióbemondó, akiket korábban csak a hangjukról lehetett ismerni, arcot kapott. Megjelentek a tévében is. A "régiek" - vagyis az idősebb generáció tagjai - közül Dömök Gábor, Egressy István és a sportriporterként is hírnevet szerzett Novotny Zoltán szerepelt a legtöbbet, s aztán őket is kiszorították a fiatalabbak, mint Bozai József, Korbuly Péter, Ulbrich András és Szalóczy Pál. Ők valamennyien nagy nyereséget jelentettek a Híradónak, hiszen hírolvasásban verhetetlenek voltak. Amíg szükség volt rájuk. Mert a 90-es években már lassan nem jutott munka nekik a tévében. A modern híradózás csak és kizárólag a műsorvezetőre épül. Az ezredforduló után pedig a rádióban is új szelek fújdogáltak, s bár napjainkban még hallhatunk néhány bemondót, szerepük jelentősen csökkent.
Ahányan voltak, annyiféleképpen élték meg ezt a váltást. Volt, aki - áttételesen, vagy a valóságban is - belehalt, mások új kihívásokat kerestek. A Magyar Rádió utolsó főbemondójával például egyszer csak közölték, hogy menjen nyugdíjba, már nincs szükség rá. Szalóczy Pál azonban úgy gondolta, csinálhat ő még hasznos dolgokat a rádión kívül is. Akkor már ismert volt, mint író, hiszen megjelent három könyve. Az elsővel elődei előtt tisztelgett: A leírt szöveg felolvasandó címmel a rádiózás kezdeteinek bemondóiról írt. A következőben az autóvezetéssel foglalkozott, majd született egy krimije is. A Vénusz-rejtély igazi meglepetés, amelyben egészen eredeti módon vezeti végig az olvasót a történeten.
A könyvek és a beszéd lett az alapja új "foglalkozásának". Előadóesteket készít, neves szerzők műveiből, vagy egy-egy témát feldolgozva. A színpad sem előzmények nélküli nála. Már az 1968-as Ki Mit Tud-on feltűnt egy spirituálé-kvartett tagjaként, s aztán sem hagyta abba az éneklést. De estjei - eddig - prózai művekből álltak össze. Elsőnek Márai Sándor művéből olvasott fel, később Nagy Lajos Képtelen természetrajza következett, majd Szerb Antal Budapesti kalauza. Sorra került Csehov, Szerb Antal, aztán Rejtő Jenő néhány kevésbé ismert novellája. A Molnár Ferenc műveiből álló esten - a néhány éve szintén bemondóként megismert - Szabó Zsuzsával egész kis színházi előadást kerekítettek, átöltözésekkel, párbeszédekkel. Értő és szép előadások voltak ezek, de Szalóczy általában felolvasott. Legújabb műsorában - melynek sokatmondó címe: A szerelem örök - azonban szakított a jól bevált módszerrel. A magyar irodalom legszebb szerelmes verseit mondta el, s közben énekelt: régi és új slágereket, ismert és népszerű dalokat. Remekül. A kezében azonban ezúttal nem volt papír, vagy könyv, fejből mondott mindent. És eközben történt, hogy két dalnak is eltévesztette a szövegét, hát újra kezdte őket, s immár belenézett a papírjaiba. Utóbb magyarázatul elmondta - amit egyébként tudtunk -, hogy a bemondó agya másképp raktározza el a szövegeket, mint a színészé. Hiszen a bemondónak - s ő több mint 40 évig ez volt - mindig a leírt szöveget kell felolvasnia, nincs szüksége rá, hogy pontosan megjegyezze. A gondosan összeállított est sikerét pedig a két kis tévesztés nem halványíthatta el. Így volt tökéletes és ugyanakkor nagyon emberi.
Szalóczy Pál újra bebizonyította, hogy - immár túl a hetvenen - mindig képes megújulni. A Kazinczy-díjas egykori kitűnő rádiós és tévés valódi értékeket hoz létre. És ezt meg kellett írni.
