Az öt éve alakult Blahalouisiana az utóbbi időkben már tisztességes látogatottságú önálló fellépéseket, hangulatos-pörgős fesztiválkoncerteket ad, s eddigi egyetlen – plasztikusan csak Blahalouisiana nevet viselő – albumát november elején újabb követte. Az Alagutak, fények, nagymamád jegenyéi című zenei anyag tudatos márkaépítő munka: a feloszlott Jacked tagjaiból (Jancsó Gábor basszusgitáros, Juhász Ádám dobos, Mózner László és Szajkó András gitárosok), valamint Schoblocher Barbara énekesnőből álló banda önazonosságáról árulkodik. A megszeretett, indie rock felé hajló vonal erősödött, a szövegek játékosan hülyék, a hangzás pedig továbbra is nagyon kellemes.
Ugyanakkor nem tudom, mit kellene pontosan éreznie a befogadónak. A valóságtól szándékosan elrugaszkodott szerzemények között sajnos több olyan is akad, amely úgy hat, mintha öncélúan dekonstruálná a dalszöveget. A jórészt magyar szerzemények közül a Sokadik egyetlen című hosszú dal esetében csak gitár kíséri Schoblocher éteri hangját, a Ma is a holnap tart ébren pedig különös egyvelegét adja örömnek és bánatnak: amennyire dinamikus, éppen annyira letargikus is. Az album is ilyen megosztott: sokszor a múltba, kicsit a jelenbe néz – és csak szemernyit a jövőbe.
Noha a kétnyelvűség tudatos vonal az alapvetően rock-, pop- és soul- elemekből építkező bandánál, most valamennyire háttérbe szorulni látszik. Mégis kell az albumra. A How It Comes And How It Goes a lemez egyik nagy élménye. A legnagyobb viszont az, hogy rajta van a Túl távol, elég közel, amely nemcsak nagyon ütős, hanem már most egy Blaha-himnusz.
Infó: Blahalousiana: Alagutak, fények, nagymamád jegenyéi; Rebel Music Hungary, 2017.
