Megtalálni a Fidesz legesélyesebb kihívóját 106 választókerületben nem csekély kihívás. A Medián, a Tárki és a Závecz Research részvételével a Közös Ország Mozgalom most erre tesz kísérletet. A körzetenként kétmillió forintra taksált kutatás költségét közösségi finanszírozásból szeretnék előteremteni. Nem csoda, hogy kezdeményezésük vegyes fogadtatásra talált.
Számos politikust zavar, ha „kívülállók” dobnak követ a politika állóvízébe, ha általuk naivnak tartott civilek akarnák megmondani nekik a „tutit”. Az viszont tagadhatatlan, hogy az innovatív javaslat versenyhelyzetet teremt. Lendületet, sőt némi távlatot is adhat a kormányváltásról zajló vitáknak, országosan és helyben is. Feltéve, hogy sikerül legyőzni a hagyományos kishitűséget. Mert mindennapos tapasztalat, hogy a szokatlant, az újszerűt először kinevetik, majd bírálják, míg nem beismerik: „Ezt akár mi is kitalálhattuk volna!”
Kétségtelen, hogy gyenge lábakon áll a finanszírozás és a részletek is kiforratlanok. Egyébként is kitapintható bizalmatlanság övezi a közvélemény-kutatásokat. Sok a rejtőzködő szavazó is: az emberek zöme manapság tart attól, hogy őszintén megvallja pártszimpátiáját egy kérdezőbiztosnak. Nem szólva az aranyigazságról, miszerint nem közvélemény-kutatásokat, hanem választásokat kell nyerni. És egyáltalán, a mai kormányzati média-túlsúly mellett hogyan lehet eljuttatni a választópolgárokhoz e kormányváltó üzenetet?
Nehezen megválaszolható kérdések sorjáznak tehát a kezdeményezők előtt. Akik lehet, hogy naivak, de talán nem egészen esélytelenek. „Mérni kell mindent, ami mérhető, és mérhetővé kell tenni mindazt, ami nem mérhető!” – mondotta volt egykor Galileo Galilei. Aki, mint tudjuk, nem volt közvélemény-kutató, mégis (akarva-akaratlan) megfogalmazta a mai politikai vélemény-kutatók ars poeticáját is. Hiszen a közvélemény-kutatás maga is egyfajta tudomány, a szakma képviselői pedig határozottan állítják (sőt bizonyítják!), hogy kellő számú választópolgár megkérdezése alapján egzakt választ képesek adni arra, hogy a 106 egyéni választókerületben ki lehet az, aki a Fidesszel szemben a legnagyobb eséllyel veheti az akadályt. Mintegy tálcán kínálva ezzel Magyarország számára a kormányváltást. Feltéve, hogy a kormányváltást sürgető sokaság hitelt ad a szavaiknak.
Egy országos, reprezentatív közvélemény-kutatás kevesebb, mint előválasztás – de több, mint puszta esély-latolgatás. Kiváltképp a jelenlegi aránytalan választási rendszerben, ahol az egyéni mandátumok megszerzéséhez elég a relatív többség. Így könnyű belátni: adott esetben az országos felmérésekben hiába vezet utcahosszal a kormányzópárt, az egyéni választókörzetekben kevésnek bizonyulhat a szoros többség, a „törpe majoritás”. Ha tehát áprilisban a voksok valóban összeadódnak, a választókerületek számottevő hányadában ellenzéki jelölté lehet a mandátum. Azt pedig már betéve fújjuk, hogy nem a pártlistán, hanem a 106 egyéni választókörzetben dől el, lesz e jövőre kormányváltás.
Mérni és mérni hagyni - a demokratikus ellenzék számára a „jövő mérnökei” lényegében ezt tanácsolják. A kockázatokkal és mellékhatásokkal mindazonáltal számolniuk kell a politikai pártoknak. De ha nagyra törő terveiket esetenként felülírja a helyi választói akarat, abba bele kell törődniük. A politikai „kiskoalíciók” nem az égben, hanem a földön, legkésőbb a szavazás napján, a tájékozott választópolgárok között köttetnek.
