A szőnyeg széle

A politika nem való az egyetemek falai közé, mondta a miskolci egyetem rektora Simicskó István pártpolitikus, honvédelmi miniszter előadása kapcsán. (A migránsozás sem politika, á, dehogy.) Abban sem volt politikai természetű szervilizmus, ahogyan – finoman szólva – erősen bátorították a hallgatókat a műsorszámon való részvételre. Utóbb ezt természetesen hevesen tagadták.

Ekkor az a baleset történt, hogy a hallgatók is tehettek fel kérdéseket. Mint lapunk megírta, az egyik kérdező firtatta is: most akkor valóban kötelező volt-e a részvétel, illetve, hogy az egyetem vezetése a kínaiktól tanulja-e a „kötelezővé tevés” módszertanát, s vajon ennek jegyében a kínai szocialista párt főtitkára mikor lesz a miskolci egyetem díszdoktora? (Mert ugyebár abban sem volt semmi politika, hogy a debreceni egyetem Putyinnak adományozott hasonló címet.)

Torma András rektor erre azt válaszolta, hogy a rektor ajtaja nyitva áll e kérdés megvitatására, sőt még kávéra is meghívja a kérdezőt, de ez most nem tartozik erre a fórumra.

Aki nem elég fiatal, tudja jól, mit jelent az efféle „elbeszélgetés” – a mai fiatalok pedig hamar megtanulhatják újra. Katonai terminológiával élve a szőnyeg szélére állítást. Ahogyan a debreceni rektor is próbálkozott az ottani protestálókkal.

Aki nem elég fiatal, azt is tudja, hogy volt egyszer egy kis csapat, mely egy másik – mind ismerősebb – rendszerben bátran mert kérdéseket feltenni az akkori hatalomnak. Álltak a szőnyeg szélén is és gyűlölték. Horribile dictu! - az egyetem falai között politizáltak, némiképp hozzájárulva ahhoz, hogy az a rezsim megbukott. Az akkori lánglelkűek ma virtigli párttitkárok, pocakos munkásőrök, kiskirály téeszelnökök képében igyekeznek elfojtani mindent, ami egykori valójukra emlékezteti őket.

Legszívesebben az egész országot látnák a szőnyeg szélén – amíg ők állhatnak rajta.

Szerző
Veress Jenő

Charles Gati - Amerika hangja

Kár, hogy a magyar közvélemény egy része Thomas O. Meliát nem úgy ismeri, mint a külpolitikával foglalkozó amerikaiak. Tom Melia itt kitűnő elemző és megfontolt diplomata hírében áll. A magyar olvasók azonban talán csak Deutsch Tamáson keresztül hallottak róla. „Ki a f*sz az a Thomas Melia?” tette fel a kérdést 2011-ben Deutsch, kifogásolva, hogy a nevezett hozzá mert szólni a magyar politikához. Aztán kiderült, hogy Melia Budapesten járt az átkos bukása után, és választási szakértelmét arra használta fel, hogy a kis Fideszt, a ma illiberális, akkor liberális pártot segítse.

2011-ben a jobboldal arra számított, hogy Obama után – Melia az ő stábjában volt középmagas pozícióban 2010 és 2015 között - majd jön az „igazi”, a konzervatív Amerika, tessék csak kivárni. Pedig ez nem így van. Amerikában kormányok és politikusok jönnek-mennek, de a változások mértéke korlátolt. Igaz, Trump elnök kormányzására kevésbé jellemző a folytonosság, de egy ilyen, Amerikával és általában a Nyugattal ellenséges magyar kormány őszinte barátságra nemigen számíthat Washingtonban - ahogy Brüsszelben sem.

Érdemes elolvasni Melia új tanulmányát, amely az elmúlt héten jelent meg az American Interestben. (A folyóirat kiadója egyébként az ultrakonzervatív Hudson Intézet mecénása is. Az is jellemző Amerikára, hogy Melia most két műhelynek is dolgozik: az egyik a texasi George W. Bush Intézet, a másik a szintén konzervatív philadelphiai Külpolitikai Kutatóintézet.) Melia tanulmánya („The Diplomat vs. The Lobbyist”) Connie Mack IV-ről szól, aki nemcsak a magyar kormány, de az oroszpárti ukrán maffia lobbistája is. Mack most éppen egy respektált, rutinos, profi diplomata, David Kostelancik ellen hadakozik Washingtonban.

A figyelmes magyar olvasó tudja, hogy Kostelancik, a budapesti amerikai nagykövetség vezetője a MÚOSZ meghívására előadást tartott a sajtószabadságról, és ez nem tetszett a magyar kormánynak. Amit a magyar olvasó talán nem tud, az az, hogy Mack, ez a magyar adófizetők pénzéből fontoskodó lobbista többmillió dolláros számlákat nyújt be Lázár Jánosnak – a semmiért. Két-három szélsőséges és jelentéktelen képviselőtől eltekintve nincs semmi befolyása. Hiteltelenségét persze csak növeli, hogy a másik kuncsaftja a már említett ukrán-orosz maffia.

Nehéz megérteni a magyar kormány amerikai politikáját. Lehetséges, hogy a nacionalista belpolitika és az oroszbarát külpolitika amerikai ellenséget igényel. Ilyen „ellenség” volt már a múltban is Nancy Brinker, Hillary Clinton, Victoria Nuland, André Goodfriend és Tom Melia. Az ellenük folytatott személyeskedő, pimasz, gyakran alattomos támadások eredménye viszont nulla. Még egyszer: nulla. Amerika hangja néha eltompul, van, amikor hipokrita, de a lényeg alig változik.

A nyilvánvaló kudarc egy felelős kormányt arra késztetne, hogy változtasson a politikáján. A legújabb támadások David Kostelancik ellen sajnos azt sugallják, hogy a magyar kormány képtelen tanulni a hibáiból.

Szerző
Charles Gati

Döntsön a választott bíróság

A napokban végigröppent az internetes sajtón a hír: "Botkáék jelezték, nem kérnek Gyurcsány jelöltjéből”. Vagyis Szegeden az MSZP maga akarja meghatározni, ki indul, és azt is, ki nem szólhat ebbe bele.

Mélyebb helyi ismeretek nélkül is előre lehetett tudni, hogy a hasonló konfliktusok tömegével bukkannak elő az egyeztetések során. Most azonban mindenki úgy tesz, mintha meglepődött volna, és nyilván ugyanígy fogják szemlélni a többi előre látható ügyet. A helyzet szorításában – saját racionális érvei ellenére – mindenki belenyugszik: oldódjon meg ez a probléma a régi módon, a politikai szkanderezés modelljével. Vagyis elindul a küzdelem - a választók szeme láttára -, hogy ki képes lenyomni a másikat. Ennek a küzdelemnek csak vesztesei lesznek, legalábbis a demokratikus ellenzék térfelén.

Hogyan lehetett volna mindez elkerülni? Ha itt a kormányra kerülésért harcoló és kormányképes ellenzéki erők racionális koalíció-építése folyna, akkor már induláskor olyan megoldást választanak, amely a résztvevők számára elfogadható, működőképes, és amely azt üzeni a társadalomnak: érett, felnőtt vezetők és racionális szervezetek kötnek egymással észérvek alapján egyezséget. Gondoljunk csak bele, hogyan oldódnak meg az efféle problémák az élet más területein? Vegyük példaként a gazdaságot, ahol bizony gyakran vetődnek fel éles konfliktusok. Ezek tisztázását megnehezítheti, hogy mindenki más jogrendszerre hivatkozik, a jog pedig nem egyértelműen, vagy csak nagyon sokára adna választ. Ilyenkor a felek előre megállapodnak, hogy választott bírósághoz fordulnak, és annak ítéletét elfogadják. Tulajdonképpen így kellene eljárni ebben az esetben is.

Most látszik csak, milyen fontos, hogy választási együttműködésen gondolkodó pártok és mozgalmak előre létrehozzanak egy ilyen etikai tanácsot, amely a nehezen kezelhető kérdésekben döntene. Ennek az együttműködésnek azonban volna egy elkerülhetetlen feltétele: minden érintett párt vezető testülete aláír egy olyan dokumentumot, amelyben elfogadja, hogy megegyezés híján átengedi a döntést ennek a testületnek és belenyugszik az ítéletébe. Nem mondják tehát a szavazóiknak és a választópolgároknak, hogy összeesküdtek ellenük és csaltak a döntésnél. Úgy kezelik, mint egy választott bíróságot: bármi legyen is a döntés, elfogadják.

Ebben az etikai tanácsban nem pártvezetők, még csak nem is párttagok ülnének. A pártok delegálnák ugyan a tagokat, akikben megbíznak, de ők nem a pártokat, hanem a megadott elveket képviselnék. Alapvetően fontos volna kivenni a pártvezetők kezéből ezt a döntést. Ők ugyanis előszeretettel hivatkoznak arra: felelősséggel tartoznak saját pártjuk választott testületeinek. Állandóan azt ismételgetik – gyakran csak ürügyként –, hogy a kongresszus határozott, a küldöttgyűlés előírta, a választmány úgy döntött... Éppen ezért kellene ilyen esetekben egy pártok által delegált, de tőlük független testületnek ezeket a kérdéseket megoldani.

Ebben az esetben előre tisztázni lehetett volna, majd elő kellett volna írni, hogy milyen szempontokat, milyen tényeket, milyen értékeket vesznek figyelembe, és milyen döntési módszereket alkalmaz ez a testület. Csak példaként: helyben lakik-e a jelölt, rendelkezik-e megfelelő ismertséggel, milyen a reputációja a szakmájában, hol dolgozik, mi a végzettsége, szerepelt-e korábban az adott választókerületben, milyen az elfogadottsága a környéken, indult-e korábban és milyen párt listáján a választáson, van-e valami támadható a múltjában, és még lehetne sorolni. A választókerületekben előbukkanó bármely konfliktust kiváltó kérdés is ennek a modellnek alapján volna kezelhető. A lényeg: ha nézeteltérés alakul ki a pártok között a képviselőjelöltek kiválasztása során - ami természetes és elkerülhetetlen -, ne hatalmi játékok alapján dőljön el a kérdés, hanem racionális és mindenki számára átlátható, elfogadható szempontok szerint.

Ha tehát valamelyik választókerületben a pártok nem tudnának megegyezni, akkor a döntés automatikusan átkerülne ennek a független testületnek a hatáskörébe. Az pedig a megadott szempontok alapján - a pártoktól beérkező információkra támaszkodva - eldöntené a kérdést. Nem a pártvezetők alkupozíciói, nem a hatalmi játékokban való gyakorlata, nem a pártokon belül zajló versengés szabná meg a képviselőjelöltek kiválasztódását. A választások kimenetele szemszögéből lenne egy fontos üzenete ennek az eljárásnak: itt együttműködni képes és arra kész pártok készülnek egységesen fellépni a választáson és azon túl is. Választópolgár, ezekben megbízhatsz, ezekre érdemes szavazni.