Dave Holland, a világ egyik legjobb dzsesszbőgőse 71 évesen is a folyamatos művészi megújulást keresi. Erről most Budapesten is meggyőződhetünk.
„Minél többet utazom, annál inkább rájövök, hogy alapvetően mindenki ugyanolyan. A kultúránk különbözik, de az alapvető igazságok, amelyek mindenkit mozgatnak, ugyanazok. Ezek pedig a család, a szeretet, a nevelés, a vágy a valahová tartozásra és a vágy arra, hogy van remény.” Dave Holland a közelmúltban, egy interjúban fogalmazta meg ezeket a gondolatokat, amelyek azóta szinte aforizmaként terjednek a világhálón – nem csak a dzsesszrajongók körében. Amikor európai turnéja korábbi állomásán, egy zürichi szállodában arról kérdezem, miért tartotta fontosnak, hogy ilyen általános érvényű humanista megnyilatkozást tegyen, így válaszol: „azért, mert iszonyodva figyelem a korunkra jellemző gyilkos versengést és beteges specializálódást. Nem tudom elfogadni, hogy az emberek mások kárára érvényesülnek, s muzsikusként azt sem hiszem, hogy a szakmai életteremet egy szép nagy hangszerre, négy húrra, egy vonóra és az ujjaimra kellene leszűkítenem. A zene olyan egyetemes értékeket hordoz, amelyeket minden koncerten – kis klubban, színházteremben, sportcsarnokban – kötelességünk megmutatni.”
Forrás: Deutsches Jazzfestival Frankfurt
Dave Holland a közhiedelemmel ellentétben nem amerikai, hanem angol – igaz, szakmai életének egy részét a tengerentúlon élte. A Staffordshire megyéből származó fiatalember húszévesen már keresett zenész, és London legpatinásabb dzsesszklubja, a Ronnie Scott’s állandó fellépője volt. Nap nap után olyan (akkori és későbbi) világsztárokkal zenélt együtt, mint Ben Webster, Coleman Hawkins vagy John McLaughlin. Amikor Miles Davis meghallotta a játékát, még aznap este üzent neki: éppen összeveszett Ron Carterrel, ezért ha Dave New York-ba költözne, beszállhatna az ő zenekarába. „Harlemben találtam magam, s fogalmam sem volt, mi fog történni” – meséli Holland. „Jack deJohnette fogadott be ideiglenesen a lakásába, Herbie Hancock-kal gyakorolgattam – mindannyian huszonéves srácok voltunk. Aztán jött a hír, hogy három héten át, minden este a dobos Max Roach zenekarával fogunk ’párbajozni’. Már ott ültem a klubban, Tony Williams a doboknál, s még mindig fogalmam sem volt, hogy mi lesz a repertoár. Egyszercsak Miles a mikrofonhoz lépett és elkezdett játszani. Az első hangból felismertem, hogy ez az Agitation című kompozíció, amit rongyosra hallgattam és kívülről tudtam. Beszálltam, s elkezdődött az egész életemet, pályámat meghatározó két év: Miles mellett Hancock-kal, Chick Coreával, Keith Jarrettel és Wayne Shorterrel.”
Az 1970-es évek elejétől Holland a német ECM Records vezető művészeként az európai dzsessz egyik trenddiktáló muzsikusa lett. „Mindig hittem abban, hogy a műfaj amerikai dominanciájának megőrzése mellett Európában saját zenei nyelvet, sőt dialektusok százait lehet kialakítani és nem kell mindenkinek örökzöldeket játszani” – vallja. 1983 óta zenekarvezető is: főleg kvartetteket és kvintetteket alapított, így a mostani, zongora nélküli triót nagy kihívásnak tartja. „Egymásra vagyunk utalva: nincs védőháló, nincs komfortzóna, s ez így van jól.”