Csak a dráma

Bogdan Mirica Kutyák című alkotása újabb mérföldkő a román filmművészet – a kétezres évek eleje óta tartó – felívelő történetében.

Van egy minden szempontból zseniális jelenet a Kutyák című új román filmben. A valahol Dobrudzsában játszódó műben, a helyi rendőr – aki stilisztikai szempontból igazi seriff – kap az asztalára egy férfilábat, amelyet egy tóból halászott ki egy kutya. Valami, valaki levágta, leharapta. A zsaru pedig, félmeztelenül, gumikesztyűben a vacsoratányérjában bontja ki a „csomagot”, néha még a villáját is használva. Nézőként meg nem tudom, hogy tovább nézzem, mert zseniálisan abszurd szcéna, vagy inkább elfordítsam a fejem, mert nem a legszebb élmény egy bomlásnak induló lábfej az arcom előtt. Az első filmes Bogdan Mirică alkotása végig ilyen hatásos tud lenni: felzaklat, lenyűgöz, idegesít olykor pedig megnevettet. Az ilyen erővel rendelkező indulást szoktuk legalább markánsnak nevezni.

Pedig, papíron roppant egyszerű történettel dolgozó műről van szó. Adott egy fiatal férfi, aki Bukarestből megérkezik a vadkeleti vidékre, hogy szemügyre vegye a nagyapjától örökölt kúriát és a több mint 550 hektár földet. Eleinte csak óvatosan figyel fel arra, hogy itt bizony nincs minden rendben, de amikor a tüdőbajos, haldokló rendőr figyelmezteti, hogy a nagyapa kvázi a helyi maffiavezér volt, eldönti: eladja a földet. Ez azonban nagyon nem tetszik a területen tevékenykedő gengsztereknek. Innen kezdve pedig szépen, lassan haladunk a kötelezően véres és drámai zsáner-végkifejlethez. Fura kapcsolat, de a Kutyák számos rokonságot mutat Kostyál Márk Kojot című neo-westernjével, csak míg a magyar verzió esetében az agresszió és a frusztrációk domináltak, Mirică az elkerülhetetlen tragédiával keresi a katarzist.

Bogdan Mirică személyes sikerénél is fontosabb azonban, hogy a Kutyák legalább olyan jelentős mérföldkő a román filmművészetben, mint 2001-ben a Cristi Puiu rendezte Zseton és beton volt. Utóbbihoz datáljuk a román újhullám megszületését, előbbi pedig szintén egy újabb, még el nem nevezett korszak kezdete. (Egészen sorszerű véletlen: mindkettőnek a zseniális Dragoș Bucur a főszereplője.) Az újhullám nem szűnt meg, alkotói és művelői, köszönik, jól vannak – mai napig aktívak. Azonban felnőtt egy új generáció, amelynek tagjai már tovább akarnak lépni a lassan formalizmussá (is) nemesedett közös mozgóképes univerzumon. Mint a magyar film esetében is, a fiatalok egyre jobban közelednek a műfaji eszközökhöz, de a román alkotók szemmel láthatóan továbbra is a saját útjukat járják, nem adják fel azt, amitől ők különlegesek. Ami új viszont, az az amerikai műfaji elemek intenzív használata, illetve az, hogy különös figyelmet szánnak arra, hogy a film vizuálisan és hangkeverésében is a profizmust sugallja és nem feltétlenül a dogmáig visszavezethető puritánságot.

A román újhullám titka

Keleti szomszédaink a kétezres évek elején vitték véghez a mozgóképművészeti rendszerváltást. Úttörő és innovátor rendezők (Cristi Puiu, Corneliu Porumboiu, Cristian Mungiu, Radu Muntean, Răzvan Rădulescu, Adrian Sitaru, Florin Șerban, Cătălin Mitulescu, Radu Jude, Călin Peter Netzer, Cristian Nemescu) művei meghódították a világot, amelyek közül a magyar mozinéző is sokat ismerhet – mi csak a leghíresebbet, Cristian Mungiu, Cannes-ban Arany Pálmával elismert 4 hónap, 3 hét, 2 nap című drámáját említjük most példaképpen.

Az egyedi elemzéseken felül is megállja helyét a kérdés, hogy tényleg, mitől jók ezek filmek. Mi annak az oka, hogy ha egy jelentős nemzetközi mozgóképes eseményen szóba kerül Kelet-Európa, akkor mindenki elsősorban a román filmművészetre gondol? (A magyar alkotók inkább egyéni sikereket érnek el.) A nagyon rövid válasz: mert nem operálnak semmiféle nagy, művészi háttérrel, viszont kellő szkepszissel beszélnek múltról, jelenről. De leginkább a kettőről egyszerre. A ma emberét körülvevő világ, amelyet roppant érzékenységgel figyelnek és filmeznek a román alkotók, a színpompás felszín alatt megmaradt olyannak, amilyen volt. Mi több, folyamatosan ott lebeg ki nem mondott kérdésként: lehet, hogy a helyzet ma már rosszabb, elviselhetetlenebb és abszurdabb, mint amilyen volt?