Hetek óta járnak a patakpartra a közmunkások. Hárman jönnek minden reggel, letámasztják a biciklit a szomszéd ház falához, s bukdácsolnak végig a nemrég rögösre szántott, kerítés nélküli hosszú földnyelven. A kert végében aztán tüzet raknak, hosszan gomolyog a füst végig a falu fölött, ők pedig szalonnát sütnek reggelire, vagy a boltban vett olcsó kolbászt. Más az íze még a diribdarab, rongy-húsokból összerakott krinolinnak is, ha rácsorgatnak egy kis szalonnazsírt, s megkapatják kicsit a parázson.
Dolgoznak aztán, szedik ki a gyorsan növő akácokat, vágják hasábokra, ebből lesz a sorvégi szegényebb házaknál szociális tűzifa, pár napra megtörve a kéményekből feketén kipöfögő, lom, használt ruha és műanyag sajátos egyvelegéből származó füst egyeduralmát.
November közepe óta kísérőjük is akad a közmunkásoknak: két indiai futókacsánk szegődik melléjük nap mint nap. Eleinte csak azt vettük észre, hogy Gertrúd és Helén már nem a kerítés tövében pásztázza a meztelen csigákat, hanem azon átbújva, pár méterrel arrébb, a frissen megrakott tűz mellett totyog fel-alá. Ez eleinte csalódással töltött el bennünket, hisz már az is hosszas tréning eredménye volt, hogy két madarunk hajlandó végre elvégezni azt a munkát, amire elvileg teremtette őket a jó isten.
A csigaevést.
Ajándékba kaptuk őket, egy olyan helyről, ahol tyúkokkal és libákkal körülvéve egy viszonylag kisméretű betonólban tengették napjaikat. Mikor hozzánk érkeztek, azonnal bespuriztak a fáskamrába, s az első nap ki sem dugták onnan a csőrüket. Hiába mutogattuk nekik a füvet, a patakot, sőt az előző tulajdonos által ránk örökített, kikövezett kis teknőstavat, fülük botját sem mozgatták. Lassan, szinte napról-napra jöttek egyre kijjebb és kijjebb, s fedezték fel, hogy a kertben mozogni, a lehulló falevelek és a puha moha alatt rovarokat vadászni mégiscsak kellemesebb, mint állni egy betonplaccon. A nyúlós meztelen barna csigáktól először megijedtek, de aztán megmozdult bennük az ősi ösztön mégis, s két héttel megérkezésük után hajlandóságot mutattak e rusnya és haszontalan lények bekebelezésére.
Ezt a folyamatot törték meg a közmunkások. Helén és Gertrúd a kertben matatásnál csak az emberek társaságát kedveli jobban, s úgy szegődnek minden kétlábú nyomába, miként Konrad Lorenz libái. Azt is megtanulták, hogy a munkások minden reggel fél nyolckor érkeznek, ezért ők tizenöt perccel korában már kitotyognak a kert elejébe, s ott lesik türelmesen, mikor bukkan fel az első bicikli. Volt, hogy esett, s nem jöttek a munkások, de a két kacsa akkor is több órán keresztül állt némán és mozdulatlanul, rájuk várva.
A megható odaadás a három férfiból is elővarázsolta a keserves, nélkülözős évek után morc külső mögé rejtett gyengédséget. Ezt abból gondolom, hogy a minap, miközben totyogtak lefelé a kacsák a hosszan szántott földdarab patak felőli végéhez, s mentek utánuk szép "libasorban" a közmunkások, kétféle hápogás hallatszott felváltva, mintha komoly diskurzus folyna.
Egy állati és egy emberi.
