A magyar politikai elit a mezőgazdaságot illetően hosszú ideje nem képes nyitott szemmel járni a világban, lényegében változatlan vehemenciával ismételgeti ugyanazt, amiből már negyedszázada csak a folyamatos lecsúszás következik. A 2014-es választás közös ellenzéki listájának csak az eleje eredményezett mandátumot, a vidéki, mezőgazdasági jelöltek azonban csak hátrébb kaptak helyet, nem jutottak képviselői helyhez. Ezt az űrt az LMP kísérelte meg a maga javára kihasználni.
A Fidesz által áterőszakolt földforgalmi törvény a modern kor követelményeivel szemben álló, idejétmúlt agrárpolitikát jelenít meg, és hosszú távra tovább súlyosbítja a mezőgazdaságból élni akarók helyzetét. Ez a törvény évről évre szedi áldozatait, pusztítja a még működő gazdaságokat. Azzal, hogy az egy gazdaság által használható földterület nagyságát 1200 (bizonyos feltételekkel 1800) hektárban maximálja, abban az ütemben esnek szét a még működő gazdaságok, amilyen ütemben lejárnak a korábban kötött bérleti szerződések. Új bérleteket – ha egyáltalán – csak a törvényben írott korlátok erejéig lehet majd kötni. Ezzel hatalmas beruházások, jól kiépített vertikumok mennek csődbe, szűnnek meg, és emberek ezrei veszítik el állásukat, megélhetésüket. Minthogy ezek a gazdaságok a lejárat után már nem hosszabbíthatják meg a bérletet, egyre több kis földtulajdonosnak kell szembenéznie azzal a helyzettel, hogy majd nem lesz, aki bérbe vegye a földet, vagy csak jóval alacsonyabb díjat lehet majd elérni. Hazánkban ma mintegy kétmillió földtulajdonos van, a regisztrált földhasználók száma azonban alig 170 ezer, és ebben benne vannak a most szétesésre ítélt társas vállalkozások is.
A művelt terület bő kétharmada bérlet keretében hasznosul, tehát a földbérletet érintő ostoba szabályozás nagyon is lényeges hatással van, lesz a mezőgazdaságra. Az érintett vállalkozások, társaságok, szövetkezetek a törvény hatályba lépése előtt – abban a reményben, hogy ezzel elodázzák és talán majd meg is úszhatják a bajt – általában sikerrel próbálkoztak a pár éven
belül lejáró bérletek meghosszabbításával, emiatt a lejáratok időben közel egybeesnek majd. Ha pedig marad ez a kormány és a választás után beváltja fenyegetését, hogy a birtokkorlát érvényesülését három éven belül ki fogja kényszeríteni, akkor még koncentráltabban jelenik meg ez az egymillió hektárnyi terület a bérleti piacon. A kormánynak sikerült elérnie egy olyan
alkotmánybírósági állásfoglalást, amely lehetővé teszi a szerződéses viszonyokba való visszamenőleges hatályú beavatkozást, és az eladott állami földek bérlete esetén már sikerrel alkalmazták is. Aligha remélhető, hogy majd épp ott és épp akkor lesz olyan kereslet, amely biztosítja ennek az egymillió hektárnyi területnek a maihoz hasonló színvonalú művelését.
Ekkora bérletre ajánlott terület közel egyidejű megjelenése hatására összeomlik a földbérleti piac, zuhanni kezd a bérleti díj, ami ugyan kedvez majd a leendő új bérlőknek – ha lesznek ilyenek -, azonban igen kedvezőtlenül fogja érinteni a föld tulajdonosait. Ráadásul, ha érezhetően csökken az uniós agrártámogatás, és/vagy a jelenleginél erősebben kötődik valós termelő tevékenységhez, akkor azzal is számolni kell, hogy azok a szerencsevadászok, akik a Fidesz uralma alatt kizárólag a könnyen megszerezhető támogatás céljából szereztek jelentős földbérleteket, gyorsan kiszállnak majd ebből. Ez is a bérleti kínálatot fogja majd növelni.
A földforgalmi törvény megszüntette a bérlők előbérleti jogát, ezzel lényegében likvidálta a hosszú távú gondolkodást, a hosszabb megtérülést hozó beruházásokat. Ez elsősorban éppen az átlagosnál magasabb foglalkoztatást biztosítani képes ágazatokat, az állattenyésztést, a kertészetet, a gyümölcstermesztést sújtja, és ezzel tovább rontja a mezőgazdaság eltartó képességét. Aki szőlőt telepít, az arra számít, hogy ültetvényét évtizedekig fogja művelni, ehhez pedig az kellene, hogy nagyon hosszú bérletet köthessen, vagy biztos lehessen abban, hogy a bérlet lejártakor meghosszabbíthatja azt. Ez a törvény mindkettőt kizárja.
Számolnunk kell azzal, hogy az Európai Unió jelenlegi agrártámogatása nem lesz örökéletű, sőt azt kell mondanunk, jelen formájában és mértékében hosszú életű sem. Már akkor megjósoltam, amikor a közvetlen termelési támogatások helyébe a termeléstől elszakított úgynevezett jövedelemtámogatás lépett, hogy ezzel az agrártámogatások fokozatos megszüntetésének előszobájába lépett Európa. A
társadalom szemében ez a fajta, termeléshez nem kötött támogatás egyre nehezebben indokolható ingyenpénznek látszik, és hosszútávon egyre kevésbé lesz fenntartható. Ennél is közvetlenebb veszélyt jelent azonban a Brexit, a második legnagyobb befizető Nagy-Britannia kilépése. Akkorra pedig olyan pályára kellene állítani a magyar mezőgazdaságot, amelyen csökkenő vagy később megszűnő támogatás mellett is életképes maradhat. Igaz, hogy a támogatás csökkenése az Európai Unió minden tagját, így az unión belüli versenytársainkat is érinti majd, mégsem lehetünk nyugodtak, mert a magyar élelmiszerágazat erősebben függ a támogatásoktól, mint jó néhány európai versenytársa. Ez pedig azt jelenti, hogy a támogatások csökkenése vagy megszűnése bennünket érzékenyebben fog érinteni, mint sok versenytársunkat.
A földtulajdonosok érdekével is ellenkezik, hogy jogi és eljárási akadályokat gördít a törvény a földforgalom és a földbérlet elé. Értelmetlen, indokolatlan és az európai gyakorlattal ellentétes, hogy a jogi személyek továbbra sem jogosultak termőföld tulajdonának megszerzésére. Ez a korlát immár húsz éve velünk él. A jogi személyek korlátozása a termőföld-tulajdon szerzésében jelentős mértékben oka a viszonylag alacsony földárnak. A földbérleti díj nem képezi a közteherviselés alapját, ami tág teret nyit és ösztönöz a spekulációra, a csak befektetési célú földvásárlásokra.
A Fidesz átverte a gazdákat, amikor azt mondta, hogy a helyi gazdálkodók földbizottsága lesz jogosult eldönteni, ki vásárolhat földet. A kormány megakadályozta, hogy ezek a helyi földbizottságok létrejöjjenek, helyette a párt által kijelölt megyei kamarai elnökök kezébe adta ezt a jogosítványt. Kiszámítható volt és be is igazolódott, hogy ez a klientúra földszerzését szolgálja.
Az agrárpolitika ma helyes kérdésfelvetése nem a „kicsik vagy nagyok” szembeállítása lenne, hanem a "kicsik ÉS nagyok” egymás mellett élése, ennek az elősegítése. Őrizzük meg a még meglévő versenyképes nagyüzemeinket, segítsük a gazdálkodni akaró, tudó és képes vállalkozókat, teremtsük meg a feltételeit az alulról építkező, tehát a gazdálkodók ellenőrzése alatt működő integrációk szervezésének. Segíteni és nem akadályozni kell a termelők és termelő szervezetek versenyképes méretekben történő társulásait. Tudomásul kell venni, hogy nem falvanként, hanem annál nagyobb méretekben van értelme szövetkezni a termelési vertikumok, kereskedelmi hálózatok, integrációk építése érdekében. A támogatások és az elvonások rendszerével is ösztönözzünk arra minden
gazdálkodót, gazdálkodó szervezetet, hogy a meglévő munkahelyeket őrizze meg, és lehetőség szerint teremtsen minél több újat, nem csak a mezőgazdaságban, hanem a mezőgazdaságra épülő vagy egyszerűen csak a mezőgazdaságban keletkezett tőkéből a falura telepített iparban, kereskedelemben, szolgáltatásban is.
Az agrárpolitikának – a falu népességeltartó és -megtartó képességének erősítése és a versenyképesség egyidejű javítása érdekében – elő kell segítenie a mainál jóval intenzívebb mezőgazdaság fejlesztését, az állattenyésztés, a kertészet, az ezekre épülő, illetve ezeket megalapozó feldolgozás fejlesztésével.
Ezt a földforgalmi törvényt tehát mint az ország elemi érdekeivel ellentétest teljes egészében el kell vetni, és egy merőben új szemléletű - a modern kor követelményeihez igazodni képes mezőgazdaság kialakítását célul kitűző - agrárpolitika kidolgozása után, egy azt megalapozó új földtörvényt kell megalkotni.
