Kőbányai János;

Somló Tamás;

2017-12-09 08:25:00

Kőbányai János: “Egyszer szépek voltunk együtt …” (Somló Tamás-ünnep után)

"Valahogy össze kéne jönnünk,

mindent megbeszélhetnénk,

egyszer szépek voltunk együtt,

hátha újrakezdhetnénk,

talán újrakezdhetnénk,

mert nekem ez jó."

Isten őrizz, hogy a Somló Cirqsz című Somló-ünnepet mint popzenei produkciót (e szerepből, nézőpontból évtizedek óta kinőve) "recenzáljam", netán az előadók válogatásának szempontjait, vagy játékuk minőségét szemlézzem. Inkább a Somló Tamás örök kölykös hányavetiségből hirtelen a szív érzékeny pontjait eltaláló és bársonyosan megsimogató, bátorító hangján elénekelt dalok és dallamok átváltozásának mozzanatát szeretném kimerevíteni. A mindenkori és mindenfajta művészet kulcs-pillanatát, amikor az eltávozott ember percélete során felhalmozott megkezdi másfajta, időtállóbb létezésformáját. Az (élet)anyagét, amely, Somló Tamás médium-személyiség révén, elkezdett beleszervesülni a "kollektív emlékezetbe".

Az anyag a magyar beatkorszaké. Amely lényegesebben ragadja meg a maga "érzéki-erotikus" nyelvén az elmúlt történelmi korszakot (amelyet a múlt század ötvenes éveinek végétől datálhatunk), mint a különböző, uralkodásukat többnyire véres kézzel kezdő diktátorokról elnevezett periódusok, amelyekre - sajnos - fel-felfeszítik a magyar elbeszélést. Ha volt Horthy- és Kádár-korszak – akkor volt Beat-korszak is! (S mondható sokkolóbb, azaz a felosztások felszínességére rávilágító evidencia? A Kádár-korszakra esett az egész beatkorszak. Kádárral, ha felszínesen is: az elnyomás, a beattel pedig a szabadság fogalma asszociálódik.)

A beatkorszak a társadalom lelkét, belső életét igazi mélységében megragadó diskurzusként jellemezhető, amely a gulyás-diktatúrában választható alternatívát nyújtott. Ezért, ha szigetszerű kiterjedéssel is: demokratikus párbeszédet generált, amely áthatotta több nemzedék "mindennapi" kultúráját. Egy dal, egy dallam lehet, érzelmes, fülbemászóan jól eltalált, hangszerelt, azonban mára a Somló Tamás hangján berögzült hangfüzérek – egykor Omega, Kex, Non-Stop, és Lokomotív nóták – egy korszak sűrített attribútumait hordozzák, s mint a vízbe dobott kristály mindennél áthatóbban érzékítik meg mindazt, ami abban az évszámokkal is körülhatárolható időben történt, s amelyet alapízként hatnak át a fiatalság és a remény sói. Minderre azért is döbbentett rá ez a Somló-ünnep, mert a dallamok más hangszerelésben, más ritmusképletek keretei között, s persze más hangokon szólaltak meg – aláhúzva, hirdetve, hogy a dalok maguk váltak eggyé a pontosan körülhatárolható idővel, s annak különös, mindenkire egyaránt ható körülményeivel, amelyben születtek.

A hangokhoz, dallamokhoz arcok tartoznak. Fent a színpadon, és lent a közönségben. A beat népéé. Rajtuk ül a nagy átváltozás bekövetkeztének kíméletlen közelsége, ahová oly emblematikus társuk már eltávozott. Ez az egyre tapinthatóbb közelség felelősséggel jár, hogy az ittlét pislákoló rivaldafényét még jól kihasználjuk, hogy ama fiatalság ideje és mindaz az érték, amelyet létrehoztunk – időtlenné válhasson. Ezért – ez oly ritka a nosztalgiát meglovagoló haknik idején – nem nosztalgia bulin vehettünk részt, hanem a hagyománnyá szervesülés felemelő, az időt "kizökkentő" ünnepén és átadásán. A nosztalgia - vonzódás valamihez, ami már nincs. De mi még vagyunk! Ha eljegyzetten is a halállal, de mi még – itt és most – vagyunk. Sőt: dolgunk van. Amelyet oly megindítóan jelenített meg a Lokomotív még élő tagjaival színpadra lépő négy Somló gyermek, Dávid, Pali, Dani és Lili. Ők nemcsak zenéltek, de alapos gondossággal összeállították a papa kapcsolatai és noteszei alapján a programot, s a hozzátartozó fotókiállítást.

A halhatatlanság bebiztosítására - itt lent, az életben - felemelő recept a Somló Tamásra jellemző nyitottság, amit most a színpadon egy-egy dal erejéig fellépők mindenféle korosztálya, és mindenféle zenei stílus testesített meg, érzékletes tanúságaként, hogy Somló Tamás még idelent jól kihasználta idejét, a belőle kiapadhatatlanul áramló szeretet és barátság révén. Különösen megható és aktuális volt a kenyai apától származó Kama Makumi és Mohamed Fatima anyanyelvűen magyar és budapesti produkciója és emlékei "Tamás bácsiról". (Nincs ok aggodalomra: a magyar beatzene elégséges energiákat és nyelvet akkumulált, amelyek képesek magyarrá integrálni-asszimilálni.)

A közönség tagjai, mint akiken megnyomtak egy gombot, egy-egy vérré-énné vált felvezető akkord nyomán azonnal ringani kezdtek (“Ringasd el magad!”), s mintegy elektromos érintésre, heves testbeszédükkel felvették a fonalat a korral, amelyben először felgyújtották és kitágították világukat. Az arcok, a testek már nem autentikusak ezzel a nyelvvel a közhely-metaforát igazolandó: a test (az arc) börtön – és semmit nem fejez ki a lélekből, amelyet elfonnyadó maszkként takar. A blúzok, ingek nyílásából hol egy kereszt, hol egy Dávid-csillag fénylik fel. Vajon ott csillogtak-e 30-40 évvel ezelőtt is? Ha igen: ellenállás-megkülönböztetésként. Ma mindez, nem ezt jelenti. Lehet, hogy a koncerttermen kívül igen. De itt az ifjúság Atlantiszként lesüllyedő kontinensén a (társadalmi, kulturális) béke sziget-szelleme uralkodott, amely egyedüliként alkotott és alkot még mindig népfrontot (nem a "hazafiast") minden magyar társadalmi réteg között.

Ugyanis a magyar azonosságunk mellett a beatkorszak az, ami a leginkább meghatároz, és ideköt eltéphetetlenül. Ama „érzéki-erotikus” populáris zene, amely ha nem is messiási kort, de békét ígért – és darab időre le is hozta ide a földre ezt az érzést –, s ha pillanatokra is, de megélhetővé tette azt. Ezért válhatott felemelően harmonikus kötőanyaggá a beatkorszakhoz fűződő azonosság: ama „túlsó partra" átvitt „szerelem”. Hiszen amíg a beatkultúra hatotta át „mindennapi életünket”, addig nem horgadtak fel az idegenség, a megkülönböztetés oly tradicionális és sajnos mostanság ismét kirekesztő „azonosságai”.

Ennek a kornak, a beatkorszaknak az egyik legkiemelkedőbb hőse és megtestesítője volt Somló Tamás. Ami szinte páratlanul ritka ebben a világban, nemcsak a zenéjével, hangjával, de az énekével száz százalékban konform egyéni életével is. (Amelyet sztereóban erősített fel a koncertterem előtti fotókiállítás és a színpad mögött pergő filmrészletek dokumentumai.) Távozásának kimerevített, s hál' istennek ki nem hunyó, hanem hosszan kígyózó görögtüze most feltárja, hogy milyen hatalmas életművet teremtett, s milyen gazdag örökséggel kompenzálja személyisége oly fájdalmas hiányát.

Alakjában saját magunkat búcsúztatjuk, a magunk sorsát látjuk. S mert Somló Tamás meg tudta ragadni a korszakot, amelyből kiolvasztotta és csodaként felépítette a művészetét, távozásával meg is határozta a pillanatot, amikor a korszak visszavonhatatlanul átváltozik emlékké. Álommá („álomarcú lánnyá”).

Ami vigasztaló a ránk törő fájdalomban, hogy mellette eltörpülnek a mai kocsma (a politika, a különbözés kultúrája nyelvén dadogó és oly falsul nyikorgó) mindennapjai. Hogy felfedezzük a vigasztaló igazságot, hogy csak a dalsorok, a szívet megragadó zene és ritmus az igazán lényeges – ami örökre megmarad és összeköt.