Az ENSZ-közgyűlése 2003. október 31-én Mexikóban fogadta el azt a megállapodást, amely december 9-ét korrupcióellenes világnappá tette. A világszervezet célja az volt, hogy ráirányítsa a figyelmet a jelenség kártékony és romboló hatására, és hatékonyabb fellépést tegyen lehetővé a visszaszorítása érdekében.
Különösen sikeresnek nem mondható a kezdeményezés, a korrupció azóta is, minden nemzetállami és nemzetközi erőfeszítés ellenére egész régiók életét lehetetleníti el. Dél-Amerikában sorra buknak a kormányok, s amint a jelenlegi venezuelai vagy brazíliai helyzet is mutatja, ördögi körről van szó, amiből nem tud kitörni a kontinens, a korrupció legyőzése, visszaszorítása helyett a korrupció váltógazdasága honosodott meg.
Európában sok tekintetben más a helyzet. Ha csak rápillantunk a kontinens korrupciós térképére – amely kapcsán azonban hangsúlyoznunk kell, hogy elsősorban a lakossági megítélés-észlelés alapján áll össze –, azt láthatjuk, hogy a kelet-nyugat és észak-dél választóvonalak ugyanúgy élnek, mint 2003 előtt. A kormányzati nagy- és mindennapi kiskorrupció tekintetében a „legfertőzöttebb” a posztszovjet térség, a Balkán és Kelet-Közép-Európa, de nem sokat javult a helyzet a mediterrán térségben sem. Észak- és Nyugat-Európában tájainkról nézve paradicsomi állapotok uralkodnak, ami azonban nem jelenti azt, hogy teljességgel korrupciómentesek lennének ezek a társadalmak.
Magyarországon nincs külön, független hatóság a korrupció elleni küzdelemre, itt az Orbán-kormány a politikai propaganda szintjére emelte a kérdést. A nemzetközi értékelések szerint hazánkban romlott a jogállamiság helyzete, az igazságszolgáltatás függetlensége, de a kormányzat a korrupció visszaszorításáról beszél. A korrupciós észlelési indexek is némi javulást mutatnak, ami egyben azt is jelzi, hogy a lakossági percepció valóban nagyban függ attól, hogy a mindennapokban mit kommunikálnak feléje, de ugyanakkor azt is, hogy egyre kevésbé vagyunk érzékenyek a nagykorrupcióra. Ezt mára kormányzati politikává emelték, így a percepciója is megváltozott. Míg 2010 előtt egy 60 millió forintos ügyön az egész ország háborgott (Zuschlag), ma már Mészáros Lőrinc milliárdjaira is immunisak vagyunk. Magyarország a 24,99 milliós, leginkább meghívásos és nem nyilvános közbeszerzési pályázatok országává vált, miután az Orbán-kormány 2011-ben elfogadta az átláthatóságot csökkentő új közbeszerzései törvényt. Ennek következtében a nyílt közbeszerzések aránya 37-38 százalékra csökkent a korábbi 86-87-ről, az összeghatár pedig gyakorta a bűvös 24,99 milliónál húzódik, mert 25 millió alatt kevésbé szigorú a közpénz felhasználásának ellenőrzése is.
Ha csak a nyilvánosságra került eseteket vesszük számba, hogy milyen gyakorisággal buknak bele a közéleti szereplők a korrupciós vádakba, hogy mennyire operatív az igazságszolgáltatás, mennyi az ilyen bűncselekmények elévülési ideje illetve mennyire lehet takarózni a mentelmi joggal, az látszik, hogy ezek a világok mintha külön bolygón lennének. Németországban Christian Wulf államfő abba bukott bele – nem mellékesen maga mondott le –, hogy jogtalan előny elfogadásával vádolta meg az ügyészség egy 719,40 eurós szállodai számla ügyében, miközben az adócsalásért több éves börtönbüntetésre ítélt Silvio Berlusconi máig élvonalbeli politikai szereplő lehet Olaszországban. Spanyolországban kormányfő és pártelnök maradhatott a konzervatív Mariano Rajoy, holott pártja korrupciós ügye már évek óta az igazságszolgáltatás előtt van. Míg északon és nyugaton fel sem merül, hogy egy bármilyen méretű korrupciós botrányba bonyolódott közéleti szereplő a továbbiakban is élvonalban maradhat – általában maguktól lemondanak, mégpedig azonnal –, addig a mediterrán és kelet-európai térség lakossága tolerálja rovott múltú vezetőit.
Kelet-Közép-Európa és a Balkán országaiban a dél-amerikaihoz hasonlítható korrupciós váltógazdaság alakult ki, a korrupcióellenes jelszavakkal kampányoló pártok hatalomra jutása esetén nem a korrupció szűnik meg, csak annak haszonélvezői gárdája cserélődik le. Leglátványosabb ilyen téren Ukrajna, ahol már két korábbi „forradalom” – a narancsos és a Majdan – is a korrupció felszámolását tűzte zászlajára, de alig három évvel a Majdan után ma már újra korrupcióellenes sátortábor áll a kijevi téren, s lakói a grúz exelnök Miheil Szaakasvili vezényletével ugyanannak a politikai garnitúrának az eltávolításáért harcolnak, amelynek hatalomra jutását maguk tették lehetővé.
Magyari Nándor Lászlót, korrupciókutatót, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem oktatóját kérdeztük.
- Mi az oka annak, hogy ilyen nagy a különbség keleten és nyugaton a kis és a nagykorrupció tekintetében?
- A kiskorrupció régiónkban kiterjedtebb, olyan területeken is működik, amelyeken nyugaton már nem volna értelme a bűncselekménynek, illetve olyan közfelháborodást váltana ki, amit nem lehetne politikailag fölvállalni. Ilyenek, a régióban indokolatlanul földuzzasztott adminisztráció alsó szintjei, a kenő- és csúszópénzek, az ilyen-olyan jattok tarka kis világa, az ügyintézés labirintusainak sötét kamráiban zajló elképesztően változatos – olykor leleményes – kufárkodás. De ehhez hasonló az oktatási rendszert árható, vagy az egészségügyben, az ellátásbeli hiányosságok és a rossz biztosítórendszer következtében fellépő korrupció. Ezek a típusok, ha léteztek is, mára már jelentésüket vesztették a politikai nyugaton. Nálunk viszont a „megélhetési korrupció” jórészt örökség, olyan beidegződés, mentalitás, melynek a leépítése, átalakítása, még várat magára, hiszen piaca van a köznapokban.
- Mi a helyzet a politikai és közéleti nagykorrupcióval?
- Ez már a régióban sem egységes jelenség. Más Magyarország (hogy Oroszországot, vagy a volt szovjet köztársaságokat ne is említsem), ahol a törvényhozás teremt lehetőséget a központi kormányzat számára az állami intézmények megszállására, és ezért a politikai korrupciót, „kormányprogramnak” nevezik/tekintik. És más például Romániában, ahol a zavaros és felemás szabályozásokat egyik vagy másik politikai erő vagy hatalmi piramis – időszakosan és mindeddig nem teljes mértékben – képes kisajátítani. Itt a korrupció váltógazdasága alakult ki. Az intézményekkel szembeni bizalmatlanság viszont már közös, és ezért más a közéleti korrupció percepciója régiónkban, mint a politikai nyugaton. Itt az alapállás az, hogy minden politikus/közszolga korrupt, az integritás a kivétel, mely meg is kapja méltó büntetését, a tisztességeseket veti ki magából a rendszer. A korrupció egy ki nem fejtett, nem teljesen értett fogalma határozza meg azt, ahogyan az állampolgárok az államot magát fölfogják, az a regiszter, amelybe az állammal való érintkezéseket betagolják. Az ügyviteli korrupció és a hozzá kapcsolódó bizalmatlanság – annak a föltételezése, hogy csak jattal lehet ügyintézni –, a jogi kiskapuk megléte, meg a generalizált és standardizált társadalmi megítélés, közösen teszik, hogy régiónkban, jellegében más a korrupció, mint nyugaton.
Romániában egészen különleges helyzet állt elő, amely egyben jelzi, hogy a korrupció felszámolásáért indított küzdelem kétélű is lehet. Romániát a térség éltanulójának tartják ilyen téren, korrupcióellenes ügyészségét, a DNA-t pedig követendő mintának. A börtönök politikusokkal, polgármesterekkel, magas rangú hivatalnokokkal vannak tele, a korrupció mértéke mégsem csökkent. Mára az országot a korrupcióellenes harc ugyanúgy, ha nem még inkább fojtogatja, mint maga a jelenség, amely ellen irányul. A politikai boszorkányüldözés, a titkosszolgálatok és az ügyészség illegális összefonódása egyesek szerint valóság, mások szerint alaptalan vád, de a DNA legnagyobb hívei is elismerik, „vannak hibák és visszaélések”. És ezek a hibák nem akármilyenek, hiszen alapvető emberi jogokat sértenek, az ártatlanság vélelmét gyakorlatilag kiirtották, a DNA-tól való félelem a közigazgatást is lebénítja, az európai uniós pénzek lehívását és felhasználását akadályozza.
Romániában gyakoriak a korrupcióellenes tüntetések. Legutóbb december 6-án vonultak utcára Bukarestben - FOTÓ: AFP/DANIEL MIHAILESCU
A korrupcióellenes harc sikeressége felemás, ami felveti a kérdést: lehet-e kizárólag hatósági fellépéssel orvosolni azt? El lehet-e tekinteni attól, hogy a korrupció is legalább kétszereplős – nemcsak elfogadják-kérik a kenőpénzt, azt valakik mindig adják is.
