Megvan az első magyar nemzetközi színésznő

Publikálás dátuma
2017.12.10 09:20

Fotó: /
Borbély Alexandra lett a legjobb európai színésznő, amúgy pedig a svéd Ruben Östlund A négyzet című filmje tarolt a jubileumi harmincadik Európai Filmdíjakon.

„Semmire, babonás vagyok” – vágta rá Enyedi Ildikó arra a vörös szőnyegen feltett kérdésre, hogy hány díjra számít a Testről és lélekről kapcsán, mely négy kategóriában volt jelölt a harmincadik Európa Filmdíjon. Az egyik, a legjobb színésznő mezőnye volt, ahol Borbély Alexandra három francia (köztük az Oscar-díjas Juliette Binoche) és egy brit színésznővel szemben indult az elismerésért és minden előzetes spekulációt megcáfolva elhozta a díjat.

De ez csak egy, persze boldogságra okot adó statisztikai adat – elvégre eddig az Európai Filmdíjak történetében sosem nyert magyar színésznő – de Alexandra egyszerűen emberi arcot adott a kissé statikus gálának. Szimplán azzal, hogy elsírta magát. Méghozzá őszintén. A díj előtt már látszott, hogy totálisan felfokozott idegi állapotban van, de miután kihirdették a győzelmét és felment a színpadra, őszinte érzelmeivel ledominálta a gála közönségét. Remegett örömömében, zokogott, megpróbált beszélni, miközben látszott, hogy ez most igazi harc a számára. Akiben pedig van valami érzékenység, csatlakozott hozzá: Enyedi Ildikó rendező, Mécs Mónika producer – és persze az európai film legjobbjai.

„Nem tudok beszélni, pedig írtam beszédet. De nem tudom felolvasni” – mondta a színésznő folyamatosan elcsukló hangon. "Kaptam már díjat színházi alakításért, de filmszínésznőként ez a legelső díjam". Ez pedig, filmtörténeti pillanat, hiszen Törőcsik Mari óta nem sikerült magyar színésznőnek áttörnie a határainkat. A nyitrai születésű Borbély Alexandra a gála után lapunknak úgy fogalmazott: ő nem csak Magyarországon, de Szlovákiában és Csehországban is otthon érzi magát, így mindig is európainak tartotta magát.

Enyedi Ildikó egyébként profi az országimázs építésben: arra a kérdésre, hogy hogyan lehetséges, hogy Magyarországon olyan egyedi alkotók vannak, mint ő, elmondta, hogy a Magyar Nemzeti Filmalap abszolút támogat minden tehetséget – példaképpen a nyolcvanhat éves Mészáros Mártát is megemlítette, aki nemrég mutatta be legújabb filmjét, az Aurora Borealis-t. De hiába a pozitív szavak, az Európai Filmakadémia elnöke, Wim Wenders jubileumi beszédében szintén kiemelt minket, amikor kiemelte: pontosan látjuk, mi történik Magyarországon, Lengyelországban, Oroszországban és a Cseh Köztársaságban.

Ahogy fogalmazott, harminc évvel ezelőtt nem csak fiatalabbak voltak, de egy optimista Európában éltek. De visszatértek populista alakok, hogy lerombolják a közös álmaikat. Talán mert túl sokáig elnéztük, hogy a bürokrácia irányítja Európát. „Korábban nem a pénz irányította az életünket, nem olyan figurák, akik leegyszerűsítik a tényeket, nem bizonyos oligarchák ” – húzta alá mondandóját Wenders. Beszédét pedig ezzel a mondattal zárta: „Nagyobb a felelősségünk, mint valaha”.

Ha a statisztikát nézzük, a harmincadik Európai Filmdíjon totális svéd győzelem született: a legjobb látványtervező, legjobb forgatókönyv, legjobb rendező, legjobb komédia és a legjobb film is a Ruben Östlund rendezte A négyzet lett. Sőt, a legjobb színész is ezt a produkciót erősíti, hiszen A négyzet főszereplőjeként a dán Claes Bang térhetett haza az európai Oscarral. Ruben Östlund arra a kissé szemtelen kérdésünkre, hogy mi a különbség a legjobb film és a legjobb komédia között, humorosan reagált: megígérte, hogy elintézi Wendersnél, hogy jövőre szüntessék meg az utóbbi kategóriát.

A legjobb zeneszerző és a legjobb operatőd díját besöprő orosz Andrej Zvjaginjcev rendezte Szeret nélkül lett, így számszakilag ez lett a második legsikeresebb európai mozifilm. A Prix Fipresci-díjazott, azaz a legjobb elsőfilm, a Lady Macbeth, a legjobb animációs egészestés mű pedig a Van Gogh festményei alapján készült Loving Vincent lett.

A másik nagy magyar kedvencünk, Bucsi Réka sajnos nem nyert a LOVE-al, mely a legjobb rövidfilm kategóriában jelölték: a díjat a Juanjó Jimenez vihette haza a Timecode című etűdjéért, mely két parkolóőr történetét meséli el. A legjobb dokumentumfilm Communion – Kommuna című lengyel produkció lett. A közönségdíjat egy igazi dráma, Stefan Zweig – Búcsú Európától című műve kapta.

„Sosem vártam díjakat, mert akár egy gép, kutattam a számomra tökéletes filmnyelvet” – mondta magáról az életműdíjjal kitűntetett Alekszader Szokurov. Az orosz nagymester bevallása szerint egész életében azt a művészi kifejezési formát kereste, amely egyben roppant erős fegyver is tud lenni. „Az én filmjeimet nem szeretik Oroszországban, de én imádom a mozit, és sosem adom fel a munkát” – zárta mondandóját.

„Kérek 600 ezer eurót!”
Soha életemben nem ért még ekkora megaláztatás – mondta Julie Delpy francia színész-rendező, amikor átvette az Európai hozzájárulás a világ filmművészetéhez nevű díjat. Persze, nem a gálára és az elismerésre gondolt itt, hanem arra, hogy a nagy tengerentúli stúdióknak dolgozó amerikai ügyvéd a napokban megtorpedózta legújabb filmjének a forgatását: ennek következtében francia-német produkcióból – mindössze néhány héttel a tervezett forgatás előtt – kiszállt az amerikai finanszírozó. Delpynek most égető szüksége lenne 600 ezer euróra, így bejelentette: tombolákat lehet venni tőle, és aki a legtöbb pénzt adja neki a gála utáni partin, azzal másnap együtt reggelizik. Mivel egy szállodában laktunk, vasárnap reggel meglestük Delpyt: egyszerre három emberrel reggelizett!



2017.12.10 09:20
Frissítve: 2017.12.10 17:59

„Hát, én nem akarok idióta lenni”

Publikálás dátuma
2018.09.26 11:00

Fotó: Népszava/ Szalmás Péter
Horgas Péter látványtervező, aki művészi munkája mellett aktív közéleti szerepet is vállal. Szerinte itt az ideje, hogy ideológiai viták helyett végre az alapokról szóljon a közbeszéd.
– Épp ma három éve rendezték a gyermekéhezésre figyelmet felhívó Nemzeti Minimum koncertet. Elérték a céljukat?  – Annyit mindenképp, hogy kimondassék egy addig szinte elhallgatott probléma: létezik Magyarországon gyermekéhezés. És az is tagadhatatlan, hogy azóta több pénz jut a költségvetésből gyermekétkeztetésre. Az állam azonban önmagában nem tudja megoldani a problémát, hiába jut több pénz rá, a civileknek, segítő szervezeteknek pedig sokkal nagyobbak a helyi ismereteik, szűkösek a forrásaik, a lehetőségeik. Annak idején, együtt dolgoztunk néhány hónapig az EMMI szakállamtitkárságával és kiderült, ők is tudják, hogy nagy a baj, de nincsenek pontos számok, hiányoznak a szakemberek, az átgondolt és hatékony megoldások. Sok család szégyelli a szegénységét, tehát hiába próbálnák felmérni a helyzetet, a közösségek sem szeretik, ha erről beszélnek, hiszen negatív színben tünteti fel őket. Mire azonban már a segélykiáltások áttörik a szégyenérzetet, addigra annyira elmélyül a probléma, hogy irgalmatlan nehéz kezelni. Egyebek mellett azért is, mert a kívülről jövőt nehezen engedik egy család legbizalmasabb ügyei közelébe. A magyar társadalom egyik legnagyobb gondja, hogy egyáltalán nem vagyunk bizalommal egymás iránt. Tele vagyunk gyanakvással, és nincs a segítségnyújtáshoz kultúránk. Az egyszeri támogatások pedig többnyire csak rögzítenek egy állapotot. Amíg a társadalom ilyen bajaival nem tudunk valóban nemzeti minimumként foglalkozni, addig a néha valóban életmentő toldozás-foldozás csak tüneti kezelés.      – Három-négy éve minden hónapban Tarnabodra mennek segíteni Budapestről.    – A Nemzeti Minimum szervezése idején remek szakemberektől, például Ferge Zsuzsától, Herczog Máriától, Ritók Nórától, Husz Ildikótól, Vecsei Miklóstól megtanulhattuk azt is, hogy mindig a hó vége a legnehezebb. Ezért mindig akkor főzünk ott ötszáz adag ételt, amikor már számítanak is rá a tarnabodiak.      – Alakult ki személyes kapcsolatuk valakivel?  – Hogyne. Két fiút mentorálunk, ők már második éve Budapesten, a Baross Imre Artistaképző Szakközépiskolában tanulnak. Évek kellettek ahhoz, hogy olyan bizalmi viszony alakuljon ki a családjuk és közöttünk, hogy beengedjenek az otthonukba, megmutassák, hogyan élnek. Évek kellettek ahhoz is, hogy elfogadjuk: ha például rengeteg energiával beszerzel és odaszállítasz egy szekrényt, majd egy hét múlva eltüzelik, tudj fegyelmezett maradni, és megérteni, hogy ezeknek az embereknek csak a most van. Azt látják, hogy sem a szüleik, sem a nagyszüleik nem dolgoznak, segélyekből élnek. Kevesen, de akadnak olyanok is persze, akik terveznek és elképesztő erővel akár több generáción átívelő félelmet és bezártságot tudnak áttörni. Ez nagy tiszteletet érdemel.    – A közmunka egyik pozitívumaként szokták említeni, hogy a gyerekek az eddigitől eltérő mintát kapnak: látják, hogy a szüleik dolgozni mennek.    – Fontos, hogy milyen a közmunka. Vannak okos, tisztességes polgármesterek, akik figyelemmel, oktatással kapcsolják össze - az adott esetben -, valóban a közösségért végzett értelmes munkát, de nagyon sok a visszaélés is. Ha egy emberrel - aki erőt vesz magán, és elmegy közmunkára -, értelmetlen, ostoba, felesleges munkát végeztetnek, vagy kizsákmányolják őt, akkor ez csak a rabszolgaság modern formája. Ez méltatlan és megalázó.  
– A két mentorált fiú hogyan tud alkalmazkodni az itteni elvárásokhoz? – Fantasztikus munkát végeznek. Szívszorító, hogy egy nagyon más közegből jőve, másfél év alatt megtanultak egy új nyelvet, közlekedni egy nagyvárosban, megfelelni az addiginál sokkal magasabb iskolai elvárásoknak. Jó az az emberség, ami körbeveszi őket itt Budapesten, de látszik, hogy az állami rendszerben iszonyatosak a hiányok. Nincs például a városban elegendő kollégiumi hely, amit végül csak nagy szerencsével, baráti segítséggel sikerült találnunk. – Hogyan viselik az otthoni és az itteni élet különbözőségét? – Ez komoly és nehéz feladat számukra, később ebben nekik nagy felelősségük is lesz. Szinte minden főzésünk után odajön hozzánk egy-egy tarnabodi gyerek: “én is fel akarok menni Pestre, nézze meg, mit tudok, milyen szaltót tudok ugrani…” Mi, vagy ki dönti el, hogy miért épp az a két fiú kapott lehetőséget? Szorongató érzés, hogy mi lesz ezzel a sok tehetséges és tenni akaró gyerekkel. Minden alkalommal azzal szembesülünk, mennyire elfogadhatatlan és megszokhatatlan, hogy honfitársaink ilyen méltatlan helyzetben élnek. Ez az ország ennél sokkal többre képes. – Újabb kezdeményezést szervez Főnix Mozgalom néven. Miért? – Társaimmal közösen, egy társadalmi mozgalom alapjait kezdtük felépíteni. Január-február tájékán Elek Istvánnal és Lányi Andrással levelet írtunk az ellenzéki pártoknak felelősségről, összefogásról, és ezt nagyon sok, a legkülönbözőbb politikai nézetű ember aláírta. Mindazok, akik azt gondoltuk, hogy nem csak kormányváltásra, hanem rendszerváltásra is szükség van, azt mondtuk, hogy most tisztességtelen lenne bármiféle politikai párttal, mozgalommal előállni, hiszen már megjelentek a kamupártok is, tehát praktikusan a taktikai szavazás mellett érveltünk. A korábbi évek próbálkozásai azt is megmutatták, hogy nagyon sokan, hiteles, megbízható képviseletre vágyunk, azt kerestük egy-egy ügyben. A taktikai szavazás gondolata és cselekedete nem volt eredménytelen, hiszen ha ez nem lett volna, akkor most négyötöddel kormányozna a Fidesz. Ugyanakkor talán nem vettük észre, nem foglalkoztunk azzal, hogy a választás nemcsak a matematikáról szól. Elvesztettük a politika, a képviselet lelkét. A választások másnapján néhányan azt gondoltuk, hogy a felhalmozott tudást nem kellene fiókba zárni, a csalódásokat, és a frusztrációkat pedig megpróbálhatnánk tapasztalatokká szelídíteni, pozitív energiává átfordítani. – Mire jutottak? – Egyrészt arra, hogy vissza kell menni az alapokig. Például ahhoz, ami 29 évvel ezelőtt, Nagy Imre és társai újratemetésének pillanataiban rövid ideig megélhető élmény és remény volt. Hogy ez valamennyiünk közös országa és vannak meghatározott minimumok az oktatásban, az egészségügyben, a lakhatásban, vagy a szociális kérdésekben. Most újra ezeket kell egységbe rakni, átgondolni. Másrészt arra, hogy igenis vannak erők, közösségek, amelyek a saját identitásukat megtartva részt akarnak venni ebben a munkában. Ezért olyan hálózatot kell megszerveznünk, ahol ezekkel a közösségekkel szövetséget tudunk kötni. Vagyis arról kell szólnia az újraépítésnek, hogy egy nemzet hogyan akar és tud együtt élni, és már el is érkeztünk az alaptörvényhez. Talán nem ezek a gondolatok az alapjai egy új alapokmánynak? 
– Mikor állnak a nyilvánosság elé? – Konkrét cselekedetekkel szeretnénk a nyilvánosság előtt megjelenni, mint például a Legyen OTT (Országos Tanszer Támogatás) programunkkal, hiszen körülbelül 300 ezer gyerek családjában okoz problémát a tanszerek beszerzése és nem csupán augusztusban vagy szeptemberben. Egymillió-kétszázezer gyerek jár általános és középiskolába és minden negyediknek probléma, hogy hiányzik a megfelelő minőségű és mennyiségű tanszer. Döbbenetes adat, és itt sem lehet pontosan tudni, hogy mekkora a probléma, csak az bizonyos, hogy létezik. – Látványtervezőből előbb-utóbb politikus lesz? – Nem tartunk itt. Egyrészt meglátjuk, mit hoz az élet, másrészt ebben a történetben nem én vagyok az érdekes. Muszáj szembenéznünk azzal, hogy a rendszerváltás óta nagyon sok mindent elmulasztottunk. Én is. Szerencsém volt, nagyon ment a szekér, és szeretem a munkámat. A nagy akarásban, hogy mindenáron színházat, filmet csináljak , elfelejtettem, hogy állampolgárként van feladatom és felelősségem. Ezt szeretném korrigálni. Nagyon sok mindent köszönhetek ennek az országnak, és most már elég öreg vagyok ahhoz, hogy elkezdjem ezt visszaadni. A Nemzeti Minimum vagy a Főnix Mozgalom kulturális kérdés is. A kultúra számomra nem csak a művészeteket jelenti, kultúra az is, hogy egymással és környezetünkkel hogy viselkedünk, milyen szabályokat tartunk be, mit tartunk igazán fontosnak. Ezek az alapvető, egy nemzet kultúráját meghatározó kérdések.      – A József Attila Színház igazgatói pályázatának történetében kapott ízelítőt a politikai döntéshozatalról. Mit gondol a most már lassan hónapok óta zajló Kulturkampfról? – Azt hiszem a pályázat szakmai részével nem volt probléma, mert nagyszerű szövetségeseim, társaim voltak, akár a korábbi próbálkozásaimban. Ami a Kulturkampfot illeti, azt hiszem minden nagyszerű kulturális, művészeti teljesítménnyel együtt is, ebben a szférában sem történt valódi rendszerváltás. Ma csak kiteljesedik mindaz, amit évtizedek alatt nem oldottunk meg, nem gondoltunk át. Méltatlan és megalázó helyzetekbe kerülnek alkotók és olyan műhelyek, amelyek a szabadságról, a függetlenségről és a sokszínűségről szólnak. A jelenlegi hatalom olyan spirálban van, amiből logikusan következik, hogy a másképp gondolkodás kis fészkeit meg kell szüntetni. Akkor is, ha így épp saját magukat számolják fel. Mert az agresszió mindig megteremti az ellenállás különböző formáit. – Gyakran hallani: ez a Kártyavár, ilyen a politika. Nem túl idealista a politikához? – De, és én ragaszkodom ehhez az idealizmushoz. Ami most van, annak semmi köze a politikához, a képviselethez. Azok csodálatos, magasztos és tiszteletreméltó dolgok. Az ókori görögök azokat az embereket nevezték idiótáknak, akik nem vesznek részt a közéletben. Hát én nem akarok idióta lenni.

Névjegy

Horgas Péter látványtervező. Budapesten született 1963-ban Horgas Béla költő és Levendel Júlia író gyermekeként. 1988-ban végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem díszlet- és jelmeztervező szakán. Számos színházi előadás, film, televízióműsor tervezőjeként dolgozott, nyert országos színházi találkozó díjat és Dömötör-díjat. 2011-ban megpályázta a József Attila Színház igazgatói posztját, és bár a szakmai bizottság őt javasolta, Tarlós István főpolgármester Nemcsák Károlyt nevezte ki. 2014-ben indította el a gyermekéhezés ellen kiálló Nemzeti Minimum civil kampányt, amelynek nagykoncertje 2015. szeptember 26-án a Papp László Budapest Sportarénában volt. Részese és havonta szereplője a Tarnabod és mi civil nevű összefogásnak, amellyel a Heves megyei zsákfalu mélyszegénységben élő gyermekeiért cselekszenek. Idén nyáron hívta életre társaival a Főnix Mozgalmat, amely társadalmi mozgalomként kezdte el működését.

2018.09.26 11:00
Frissítve: 2018.09.26 11:00

Krétával és szerelemmel

Publikálás dátuma
2018.09.25 13:00

Fotó: Népszava/ Szalmás Péter
Fekete-fehér krétarajzok színesítik Budapest számos szórakozóhelyét, de többnyire nem tudni ki készítette azokat. Pedig lehet épp KrétaRéka rajzai alatt ücsörögve isszuk a reggeli kávénkat.
Kávézóban vagy szórakozóhelyen ülve valószínűleg egyikünk se azon gondolkodik, hogy ki írta fel a falra kacskaringós betűkkel a választékot, azon pedig végképp nem, hogy ez művészeti kifejezőeszközként is értelmezhető lenne. A fekete táblákra krétával felírt szövegek, mókás rajzok azonban korántsem mindig unatkozó pincérek munkái, gyakran olyan grafikusok, vagy ügyes kezű rajzolók készítik őket, mint KrétaRéka. A fazekas-festőművész családból származó Szekeres Réka kalandos utat tett meg a krétarajzokig: bár nem vették fel az Iparművészeti Egyetemre, tizenöt évet a vendéglátásban töltve rátalált erre a munkára – ahol dolgozott, ő írta a táblákat. Egyszer a szintén hasonló projekteken dolgozó Szalai Szilvi grafikust helyettesítette, s akkor gondolkodott el a váltáson. 
„Amikor elkezdtem, Szilvi – aki már három-négy éve csinálta ezt – azt mondta, nagyon jó ez a dolog, de ne nagyon éljük bele magunkat, mert pár éven belül lecseng, és minden digitalizálnak majd. Ehhez képest rengeteg munkánk van” – meséli KrétaRéka. Azóta számos nagy alkotáson van túl, Szalai Szilvivel közösen dolgoztak a UPC székházon, volt egy három napos bécsi munkájuk, s a kecskeméti Malom Központ teljes belső oszloprendszerét is ők díszítették fel. A tizennyolc darab öt méteres oszlop arculatának kivitelezése egy hetet vett igénybe, s komoly előzetes tervezést igényelt – hangsúlyozta KrétaRéka.
„Kezdőként egy utcai portát készítettem, s évekig úgy mentem el arra, hogy érzékeltem, teljesen megváltozott tőle az utca. Tehát van ennek jelentősége” – válaszolta KrétaRéka a kérdésre, művészetként lehet-e tekinteni a munkájára. Úgy véli, mivel egy adott ember gondolatainak, kreativitásának eredményei az elkészült rajzok, nem lehet másnak nevezni. Azt azonban, hogy múzeumba kerüljenek a feliratok, nehezen tudja elképzelni: úgy látja, a magyarok némileg fantáziátlanok – egy-két szuper kezdeményezéstől eltekintve –, s gyakran nem mernek elrugaszkodni, azt gondolják, nem szabad elvonni a lényeges dolgokról a figyelmet. „Ne rakjunk egy Modigliani mellé kalligráfiát, mert akkor nem arra fog koncentrálni a látogató” – teszi hozzá gúnyosan. Ugyanakkor hozzátette, azt el tudná képzelni, hogy több művész krétarajzaiból kiállítás nyíljon. A street art rohamos terjedését tekintve, talán nem is állunk ettől olyan távol. Addig is, érdemes nyitott szemmel járni, a művészet bármikor szembe jöhet velünk: akár egy gőzölgő csésze képében is.
2018.09.25 13:00
Frissítve: 2018.09.25 13:34