A gitáros John Scofield, a zongorista John Medeski, a bőgős Larry Grenadier és a dobos Jack deJohnette kvartettjének örömzenélése, a tizenegy új felvételt tartalmazó Hudson című album több szempontból kuriózum. Napjaink egyre élesedő versenyében az amerikai jazzélet legnagyobb sztárjai is az egyéni karrierre fókuszálnak – a saját „márkáját” építgető Diana Krallt, az öntömjénező Chick Coreát én magam is bíráltam már e lap hasábjain. A Johnette 75. születésnapja tiszteletére megjelent Hudson viszont igazi csapatmunka: nincs zenekarvezető, mindenki sokat szólózik, egymásnak dobálják a labdákat, vagyis a sziporkázó zenei ötleteket, motívumokat.
Persze nem ez az első találkozásuk: a kvartett létrehozását kezdeményező Scofield gyakran dolgozott a kilencvenes évek emblematikus triójával (Medeski Martin & Wood), Johnette-tel pedig negyven éve játszanak együtt – legutóbb a Larry Goldings orgonistával kiegészült Trio Beyondban.
Az album másik sajátossága a címválasztás mögött rejlő komoly tartalom. A New York állam-beli Hudson folyót, annak szép völgyeit, tölcsértorkolatait mind a négyen jelenlegi lakóhelyüknek vagy szülőföldjüknek tekintik. Ráadásul a Hudson közvetlen közelében, Woodstockban zajlott le a rocktörténet alighanem legjelentősebb fesztiválja – ezért a lemez Bob Dylan, Joni Mitchell, Jimi Hendrix, Robbie Robertson és nemzedéktársaik előtt is tiszteleg. Erről eszünkbe juthat Herbie Hancock 1996-os kultalbuma, a New Standard, amelyen ugyancsak Scofield gitározott és Johnette dobolt. A lemez a többi közt a Beatles, Paul Simon, Peter Gabriel, Stevie Wonder, Prince és a Nirvana dalait dolgozta fel. A New Standardhez hasonlóan jelentősnek érzem a mostani lemezt, mert ezzel az 1968–71 közötti progresszív rock eszközkészlete és motívumkincse is szervesen, végérvényesen beépült a jazz szövetébe. Műfajkeresztezés, crossover? Ugyan! Látszólag távoli zenei világok összebékítése, sőt, több annál: termékeny házassága.
