Bóta Gábor: A hétköznapok sztárjai

A képre kattintva galéria nyílik!

Hiába látunk fehér vitorlásokat a színen, hiába a színes fürdőruhákba, laza nyári cuccokba öltöztetett színészek, hiába erős a világítás azt érzékeltetve, hogy szép, forró nyári napon darvadoznak a szereplők, azért az sejthető volt, hogy a Háy János Mélygarázs című regényéből és Hozott lélek című novelláskötetéből készült Kemping című produkció nem a kitörő boldogságról regél. A Szabadkai Népszínház Magyar Tagozata a Thália Színházba látogatott a Pelsőczy Réka vendégrendezésével színpadra állított előadással, amelynek szereplői rögtön azt kiabálják, hogy a mindennapok nyűgéből kilépve ők most szabadok. Csak aztán arról is szó esik, hogy nyaralni muszáj. Készülni kell rá egész évben, aki nem tölt el két hetet itt-ott, azt szinte semmibe veszik. Tehát ez is jóformán kötelezettség. Már-már nyűg. Semmiképpen nem szabadság.

No hát, ha akarom, erről beszél az előadás, hogy csak vágyunk a szabadságra, de ez nem jön össze, ahogy amúgy más se, a párkapcsolat, a családi élet, a társas lét, a jó meló, szóval semmi, de semmi, vagyis nekünk annyi. Ezzel ellentétes hangulatot árasztanak a Kálmán Eszter által tervezett virító színű ruhák, az egész derűs látvány, az andalító vagy éppen harsányan pattogós zenét játszó zenekar, és a vidító revüelemek, Bodor Johanna koreográfiájával. Hiába felpörgetett tempójú a zene, az előadás jelentős része ráérős. Jobbára ücsörögnek a szereplők, és mint valami Csehov darabban, közhelyeket pufogtatnak, laposan filozofálgatnak, nem figyelnek egymásra. Kissé szétfolyik az idő, és nem csak a színpadon, hanem a nézőtéren is, ahol akadnak le-lecsukódó szemek. De aztán durran egy újabb, meg még újabb poén, az egyik nem képviselői odaböknek, szúrnak, megjegyzéseket, beköpéseket, elmés gonoszkodásokat a másik nemnek. De aztán megint a mélázáson, az ücsörgésen, a totális semmittevésen a sor. Ahogy Dali Az emlékezet állandósága című híres festményén szétfolynak az eredeti alakjukat elvesztő órák, itt az embereknek szűnnek meg a kontúrjai, nincs kézzelfogható értelmes cselekvésük, „szétplöttyednek” a térben. Valahogyan elvannak a létben, de, hogy mi végre, arról nem sok sejtelmük van. Ezt kifejezve a Brestyánszki Boros Rozália, Gyarmati Kata, Pelsőczy Réka által érzékenyen összetoldott színpadi szöveg is némiképp túlterpeszkedik a kelleténél. Háy saját darabjai, A Gézagyerek, amivel berobbant a színházi életbe, a Pityu bácsi fia, A Herner Ferike faterja, azért csak jobbak, sőt nagyon jók. Most olykor erős mondatok nem állnak össze ütős jelenetté, máskor meg az ember csak kapkodja a fejét, hogy hűha, azért itt mi minden történik!

A szabadkai társulat, éppen a rendszerint igen erős dramaturgi munka következményeként is, tud alapvetően nem drámának készült műveket játszani. Az Ágota Kristóf A nagy füzet című regénye nyomán készült Nem fáj!, vagy a társulat hangulatát kórképként bemutató Záróra abszolút fontos színházi élményeim közé tartoznak. Úgy voltak remek csapatmunkák, hogy közben markáns színészi alakításoktól hemzsegtek. Most ezt nem érzem, és tán emiatt van némi hiányérzetem. Ezúttal is igen jó az összteljesítmény, hiszen a szabadkai rendkívül nívós csapat. Örülök, hogy megint láttam őket. Kijárt nekik a zsúfolt ház, a nagy ünneplés. De ebben most csak módjával tudtam részt venni. Tán túlzottan elkényeztettek.

Amikor megnéztem a Kempinget, meglepődtem, hogy mennyire hasonló dolgokról szól, mint Tasnádi István Paravarieté című darabja, aminek vagy tizenöt évvel ezelőtt volt az ősbemutatója, a Krétakör Színház jóvoltából. Aztán jóval később láttam még a volt Szikra Moziban, amiről egy ideig, tán hiú ábrándként, úgy tűnt, hogy hosszútávon színházként működik majd. Ezt a FÜGE produkciót, amit maga a szerző rendezett, újították pár éve fel a Centrál Színházban.

Most pedig a Pinceszínházban, Tasnádi István testvére, Tasnádi Csaba állította színpadra a darabot. Négy színész játszik sok szerepet, temérdek gyors öltözéssel és villám tempójú átmaszkírozással. Mit mondjak, van dolguk bőven. Ezt a színészek rendszerint szeretik, általában meghálálják, ami most is így történik. A nem sikerült, szürke, események nélküli életről szól a jelenetekre szakadó, de vezérfonállal mégis valamelyest összefűzött szöveg. És ez a kilátástalan eseménytelenség éles ellentétben van a revü erőszakoltan felpörgetett tempójával, csillogásával, bizonyos mértékű műviségével. Arról szól a „mese”, hogy a hétköznapok mindennapi robotja, a gyereknevelés, a családi élet, a szükségszerű lótás-futás annyira kínkeservesen nehéz, hogy az már-már mutatvány. A rutin, az unalom formálódik attrakcióvá. A tanácstalan téblábolás lesz attraktívvá. Buflakár Béla, a középszerűség megtestesülése magasztosul fel főhőssé, vagy éppen alsóbb régiókba kerül antihősként. Szabóné Hajagos Bettina, a kulizó, lótó-futó, magát agyongürcölő háziasszony válik főhősnővé, a színlapon ironikusan megfogalmazva, nőimitátorrá, hiszen nőiességének már csak az imitálása marad. Deformálódik testben és lélekben, ahogy ebben a közegben mindenki.

Kaszás Gergő pazar a középszerűség virtuózaként. Emlékezetes az észrevehetetlenségéről ellehelt monológja. Röhögtető, ahogy nagy rakás szerencsétlenség módjára, feldíszített karácsonyfaként ácsorog a félresikerült ünnepen. Kovács Vanda szánandó nőt játszik, de olyat, aki vasakarattal megtanult túlélni. Némedi Árpád, Blahó Gergely, ezer és egy figurát játszanak jókora élvezettel, bolondos féktelenséggel. Szemenyei János karikaturisztikusan nyelvöltögető zenét szerzett. Bóbis László koreográfusként alaposan megmozgatja a szereplőket. Egy-két szituáció már-már örkényi mélységű, de akadnak könnyed marháskodások. Nem állítom, hogy a produkció megrendítő. Általában inkább a felszínről tekintget a mélybe. De friss, eleven, fantáziadús a játék, amiben színészek és nézők egyaránt kedvüket lelik.