Földvári Zsuzsa: Ausztria új csodagyereke? (Kritikus könyv Sebastian Kurzról)

Publikálás dátuma
2017.12.16. 08:45
PÉLDÁTLAN MÓDON FELÜGYELI MAGÁT - Sebastian Kurznak nincs egy véletlenül kiejtett szava, váratlan mozdulata FOTÓ: AFP/SEBASTIAN

„Ha Sebastian Kurzból mégsem lesz kancellár, az talán nekünk is köszönhető” – fogalmazott Barbara Tóth az osztrák állami televízióban. A Falter című osztrák hetilap több nívódíjjal kitüntetett újságírója, kolléganőjével, a szintén ünnepelt Nina Horaczekkel közösen írt könyvet „Sebastian Kurz, Ausztria új csodagyereke?” címmel. Portréjuk az október 15-i előrehozott általános választások után készült, de még azelőtt, hogy az osztrák néppártot (ÖVP) vezető Kurz lezárta volna a koalíciós kormány megalakítására vonatkozó tárgyalásokat a szélsőjobboldali szabadságpárttal (FPÖ).

Önkontroll és mosoly

Sikerült-e a 31 éves politikusról (szokatlan, hogy valakiről már ebben az életkorban könyv készül) valami újat megtudni? – kérdezték a szerzőpárostól a Morawa kiadó boltjában tartott bemutatón. A szerzők, akik könyvüket Kurz tudtával, de nem hozzájárulásával írták, alaptulajdonságaként fedezték fel, hogy példátlan módon felügyeli önmagát, nincs egyetlen véletlenül kimondott szava, váratlan mozdulata, vasalatlansága. És a kontrollálás képessége minden nyilvános szereplésére kiterjed. Megrendülés, esetleges megbántódás, ijedtség sohasem látszik rajta, szinte soha nem válik meg elégedett mosolyától.

A szerzőpáros idézte az osztrák államfőtől az állítólag magyar diplomaták révén kiszivárgott megjegyzést; Alexander Van der Bellen uniós nagykövetek előtt úgy fogalmazott, hogy az irritáló Sebastian Kurz nem dohányzik, nem fogyaszt kávét, s nem iszik alkoholt. Ehhez a szerzők annyit tettek hozzá, hogy asztmája akadályozza a 186 centis fiatalembert a dohányzásban. Nem is illik a cigi sportos viselkedéséhez, amely tinédzser korától a néppárti exkluzív Duna-parti vízi klubban alakult és fejlődött ki. Kurz sok időt töltött gyermek- és ifjúkorában alsó-ausztriai anyai nagymamájánál, aki magyar, s még a 2. világháború idején ment férjhez egy Waldviertelben élő férfihez. A nagymamánál tanult meg „Basti” olyan szinten teniszezni, hogy diákkorában teniszedzőként jutott zsebpénzhez. Kurz kávét sem iszik, de az alkoholt, persze csak legbizalmasabb barátainak szűk körében, munka után nem veti meg. A Horaczek-Tóth duó vette észre, hogy a szigorúan ellenőrzött fotókon Kurz sohasem nevet önfeledten, magánemberként viszont el tudja engedni magát. „Sem a szüleim, sem a barátnőm nem igénylik a nyilvános szereplést” – magyarázta Kurz a szóló fellépéseit. Amikor szerepelt az Ö3 rádió „Reggeli velem” című vasárnapi portréműsorában -, amelyben a híres vendégek rendszerint otthonukban tálalnak kávét és süteményt Claudia Stöcklnek, a műsor házigazdájának - a külügyminisztérium volt a találkozó színhelye.

Ugyanilyen zárkózott a zselével hátra fésült hajú férfi a barátnőjével, „Susi” Thierrel kapcsolatban is. A bécsi pénzügyminisztériumban dolgozó lánnyal 18 éves koruk óta járnak együtt, a bulvársajtónak is csak annyit sikerült kinyomoznia, hogy 13 éves kapcsolatuk során két ízben szünetet tartottak. A szép szőke lány Kurz választási győzelmének ünnepén bukkant fel, egy rövid puszi erejéig gratulált barátjának. A portrékötet írói szerint a matt színűre kikent Kurznak szabályos, lágy az arca, így nőknek és férfiaknak egyaránt tetszetős lehet.

Öt férfi és egy nő

Az osztrák sajtó több helyen megírta, most a kötet is kibontja, hogy a 16 éves korától ÖVP-tag fiatalembert – aki akkor lépett be a pártba, amikor Wolfgang Schüssel kancellár az FPÖ-vel közösen kormányzott hat éven át, s Kurz-cal ellentétben rengetegen tüntettek a kabinet ellen – politikai karrierjének kezdetétől egy 30-as, illetve 40-es évei elején járó, szűk, hat tagú tanácsadói gárda veszi – vagy inkább zárja – körül. Öt férfi és egy nő alkotja a 2011 óta olajozottan együtt dolgozó csapatot: Gernot Blümel, Philipp Maderthaner, Gerald Fleischmann, Stefan Steiner, Axel Melchior és Elisabeth Köstinger. Utóbbi közülük a legismertebb, hosszú évek uniós képviselősége után Köstinger ma az osztrák parlament elnöke, a második legmagasabb rangú közéleti szereplő. Kurz esze, az isztambuli elit St. Georgs-Kollegben felnőtt Steiner. Melchior, aki a többséghez hasonlóan az ÖVP alsó-ausztriai káderképzőjében ismerkedett meg Kurzzal, a személyzeti főnök, s a szervezési ügyek irányítója, Fleischmann pedig a szóvivői és a PR-teendőket látja el. A nyurga Blümel, a bécsi ÖVP elnöke Kurz közeli barátja, ott ül a koalíciós tárgyalásokon, s ha megalakul a kormány, ő lesz a kabinetfőnök. Maderthaner vezette Kurz kampányát, s korábban is kommunikációs szakemberként állt főnöke mellett.

A hatok mindegyikének – írja a Horaczek-Tóth páros – ideológiai eszmélése arra a három évre esett (2008-2011), amikor Josef Pröll volt a néppárt elnöke, s egyben Werner Faymann kancellár helyettese. A királycsinálónak tartott alsó-ausztriai tartományi miniszterelnök, Erwin Pröll unokaöccséről van szó, aki neoliberális volt, pártreformot, modernizációt hirdetett, kivívva az ifjak lelkes tiszteletét. Párttársai eleinte sokallották Kurz nyüzsgését, de aztán ügyesen igazodott, 21 évesen már népszerű vezetője az ÖVP országos ifjúsági szervezetének (JVP). Ismerősei szerint a fiatalember borzasztóan fontosnak tartotta, hogy a szervezet élére kerüljön. Ellentétben más karrierépítőkkel, akik a politikai pálya kezdő, nem is meghatározó pontjának tekintik az ifjúsági mozgalmat, úgy ítélte meg, hogy életre szóló kapcsolatokat alakíthat onnan ki, s megindulhat felfelé. Kurz tele volt kezdeményező kedvvel, s bár társai kínosnak tartották első nagy programját, amelyben egy hatalmas Hummer terepjáróval furikázva népszerűsítette a néppárti fiatalságot, s a modernség jegyében percenként nevezett mindent „geil”-nek, ami magyarul talán szexinek, bujának fordítható. De azért népszerű volt, szerették.

A szerzőpáros elismeréssel adózik Kurz kommunikációs képességének, korát meghazudtoló magabiztosságának, amivel, ahogy fogalmaznak, szemmagasságban mer tárgyalni külpolitikai világsztárokkal. Főleg az idősebb partner mondanivalójának odaadó hallgatásában remek a külügyér, aki úgy szívja a tudást magába, mint a szivacs. Ugyanakkor úgy vélik, hogy Kurznak egyáltalán nincsenek eredeti gondolatai, véleményét professzionális könnyedséggel változtatja, persze mindig konfliktuskerülően, mindig nyomdakészen.

ÖVP-elnök, FPÖ-program

A „geil-korszak” után kapta meg 24 évesen az integrációs államtitkári kinevezést, az akkori pártelnök és alkancellár-külügyminiszter, Michael Spindelegger fedezte fel őt. Igaz, Kurz rengeteget nyüzsgött, káderképzőkön vett részt, majd irányította is az ÖVP pártakadémiáját. Befolyásos politikusoktól, bankároktól, üzletemberektől tudakolta, hogy mi legyen belőle, ha nagy lesz, milyen irányba forduljon - kitüntetéses érettségijével, a bécsi jogi egyetem elkezdésével. A menekültek befogadását (jelszó: integráció, ha van cserében teljesítmény), remekül kommunikálta a multikultit. A többi párttal és az NGO-kal szemben saját embereit hozta helyzetbe. Liberális hangot ütött meg az oktatás, a nyelvtanulás, az esti iskola kérdésében, de a migránsok munkavégzésének tiltásában semmi sem változott.

Amikor 2013-ban ő lett a külügyminiszter, korábbi dédelgetett programját, hogy már az óvodában tanítsák meg a külföldi gyerekeket németül beszélni, egy szóval sem említette. Az államszerződés aláírásának ünnepén a 27 éves fiatalember viszont szenzációs beszédben sürgette a konzervatív néppárt korszerűsítését, megnyitását az egész világ előtt. Ekkor látták meg benne igazán a politikusok a jövő nagy ígéretét. Aztán amikor 2015-ben a tömeges bevándorlás elérte Ausztriát, a mindig az idők szavát követő szuper konformista Kurz már nem kért a multikultiból, határzárat sürgetett, s tanácsadói javaslatára nem ment el a bécsi Nyugati-pályaudvarra, ahol számos kormánypolitikus személyesen köszöntötte a menekülteket.

Az immár külügyminiszter Kurz, megérezve a lakosság növekvő türelmetlenségét az idegenekkel szemben, egyre inkább a rend visszaállításának, a határok lezárásának hívéül szegődött, s a nemzetállamok megerősítéséért szállt síkra. Közben nagyon sokat utazott, mindig menetrendszerű járatokon. Ausztria nem tudta, hogy az ifjú tehetség már 2016 májusától, attól a pillanattól kezdve, hogy az osztrák államvasutak addigi vezérigazgatója, Christian Kern átvette a szociáldemokrata párt, az SPÖ és a kormány vezetését népszerűtlen elődjétől, Werner Faymanntól, kipróbált csapata segítségével nekiállt megtervezni a hatalomátvételt. Az elszikkadt ÖVP felélesztését, az öreg káderek kiiktatását. Idő előtti választásokat, a kancellári pozíció megkaparintását.

Kurz, amennyit lehetett, annyit hiányzott a kormányülésekről, s amikor végül, nem kis mértékben az ő intrikáinak hatására, a párt vezetője, Reinhold Mitterlehner eldobta összes tisztségét, úgy lépett a helyére, hogy elhitette az emberekkel: a semmiből támad fel, nem pedig a kormány egyik legrégebbi tagjaként veszi át az irányítást. Az összeesküvők időközben kiszivárgott irataiból kiderült, hogy megint csak a néphangulatot követve, a feketéből türkizbe öltöztetett ÖVP új főnöke eltökélte, magáévá teszi a szélsőjobboldali FPÖ programját, csak enyhített változatban, s még inkább finomított hangvételben. Így nyerte meg október 15-én az előrehozott választásokat. Közben a szükségesnél durvábban támadta a hivatalos Törökországot, bírálta Angela Merkel bevándorlási politikáját. Aztán már a győzelemmel a zsebében, csókokat hintve az unió felé, gyorsan leült tárgyalni a koalíciós kormányzásról a „megszelídült”, a migráció kérdésében „meglopott” FPÖ-vel.

Eleinte gyakran elhangzott, hogy Kurz a francia elnök, Emmanuel Macron politikáját követi. „Nem igaz – idézik a szerzők a német politológus, Herfried Münkler véleményét –, Macron a franciaországi jobboldali populizmussal egy saját, Európa-párti programot szegezett szembe. Kurz ellenben tökéletesen idomult az ország hangulatához, saját programjaként kikeverve az agresszív jobboldali konzervativizmust az átvett jobboldali populizmussal.”

Kácsor Zsolt: Manci mama és a gyerekek

Publikálás dátuma
2017.12.16. 08:40

Manci mama hajnal négykor kel, a kályhából kikaparja az éjjeli hamut, megrakja papírbrikettel, aztán kávét főz, megissza, de állva, mert siet: kelteni kell a gyerekeket. Öt gyereket nevel, a legnagyobb tizenhat éves, a legkisebb nyolc, mindannyian iskolába járnak, el kell készülniük reggel hét órára, hogy időre beérjenek. Manci mama a gyerekeknek reggelente teát főz, és megken egy-egy zsíros kenyeret, de vékonyan, hogy a zsír sokáig kitartson.

Manci mamának hat éve ez az állandó programja, kivéve a hétvégéket, amikor ráér reggel hatkor kelni. Szeretne többet aludni, de nem megy, az öt gyereket el kell látni, és nincsen, ki ellássa őket, csak ő egyedül. Pedig nem ő a gyerekek anyja. Manci mama a gyerekek nagymamája. Hetvenhat éves, a gyerekeket hat éve egyedül neveli, mert egy napon lelépett az anyjuk és az apjuk.

Ezt Manci mama és a gyerekek máig nem értik.

Hogyan lehetséges, hogy egy ötgyerekes házaspár egyik napról a másikra lelép otthonról? Ez nem normális dolog, ezt a gyerekek maguk is tudják, ez az oka annak, hogy hat éve pszichológushoz járnak. A pszichológusnak az a szándéka, hogy a gyerekeknek sikerüljön földolgozni a szüleik elvesztését, de ez egyelőre még nem történt meg. A gyerekek ugyanis nemigen beszélnek a szüleikről, nincsenek a szüleikre szavaik. Manci mamának lennének szavai rájuk, de a gyerekek előtt inkább nem mondja. Inkább mosolyog, ha valaki rákérdez a helyzetre. Az a helyzet, hogy ez a hetvenhat éves öregasszony egyedül nevel öt gyereket. Nagy segítség lenne, ha élne a férje, de a papa kilenc éve meghalt. Szerencsére, mondja Manci mama, legalább nem érte meg szegény feje, hogy a gyereke magára hagyta a gyerekeit. Egyszerre ötöt.

Manci mama néha eltűnődik rajta, hogy a szülők miért hagyták el mind az öt gyereket. Miért nem vittek magukkal egyet? Vagy kettőt? Például a kedvenceiket. Biztosan voltak kedvenceik az öt gyerek között. Például az édes kis Janka, aki kozmetikus akar lenni. Vagy az édes kis Bandika, aki rendőr akar lenni.

A pszichológusnál szoktak rajzolni a gyerekek, és a rajzaikban az a közös, hogy a szüleiket nem szokták lerajzolni soha. A képek középpontjában Manci mama van, aki minden egyes rajzon rendületlenül mosolyog. A valóságban is mosolyog mindig. Most már mosolyogva ki tudja mondani, hogy ezeket a éhes kis szárcsákat elhagyta az anyja meg az apja. Régebben nem tudott mosolyogni ehhez a mondathoz, de meg kellett tanulnia, mert rájött, hogy így a gyerekeknek is könnyebb. Azok meg átvették a szokását, és mosolyognak. Akkor is mosolyognak, ha Manci mama kicsit ideges. Elő szokott fordulni, főleg olyankor, ha nagyon elfárad. Ez vasárnap délutánonként szokott megtörténni, mert olyankor van pár órája, amikor a tévé előtt ülve szundíthat egy kicsit. Felébred a szundításból, és kicsit ideges. Ennek az az oka, hogy másnap reggel hétfő reggel lesz, és ő megint hajnal négykor fog kelni, hogy a kályhából időben kikaparhassa az éjjeli hamut, megrakhassa papírbrikettel, aztán kávét főzzön, s megigya, de állva, mert sietni kell: megint keltenie kell a gyerekeket. Hétfőtől péntekig ez a napirend reggel. Amíg a gyerekek iskolában vannak, Manci mama mosogat, kimos, tereget, vasal, takarít, bevásárol, aztán már itt is van a délután, jönnek a gyerekek az iskolából, főzni kell vacsorát, közben oda kell figyelni rájuk, hogy tanuljanak, ez nagyon fontos, mert Manci mama azt szeretné, ha tanult emberek lennének az unokáiból. Mind az ötből. Ez eléggé nehéz lesz, már most is nehéz, pedig csak a legnagyobb jár középiskolába a városba, a többiek a helyi, falusi iskolában tanulnak. Manci mama kiszámolta, hogy mire a legkisebb is középiskolába megy, ő majdnem nyolcvanhárom éves lesz. Ez egyelőre soknak tűnik, de Manci mama elszánt, megfogadta, hogy száz évig fog élni, mert látni akarja mind az öt gyereket, ahogy elkezdik az életet. Reménykedik benne, hogy Janka tényleg kozmetikus lesz, Bandika meg rendőr. A többiek még nem tudják, hogy mit akarnak csinálni, ha nagyok lesznek, de Manci mama szerint ez nem baj. Az ember úgysem tudja, hogy mi vár rá. Ő maga sem tudta, amikor annak idején nyugdíjba ment, hogy most jön majd a neheze. Akkoriban még élt a papa, aztán hipp-hopp, meghalt a papa, még egy hipp-hopp, és leléptek a szülők, a harmadik hipp-hopp meg az volt, hogy rászakadt az öt gyerek. Ezért Manci mama nem nagyon tervez előre. Attól fél, hogy ha tervezne, akkor véletlenül betervezne még egy negyedik hipp-hoppot, s azt nagyon nem akarja. Ugyanis bármilyen furcsán hangzik is, Manci mama most elégedett. Nézi az öt gyereket, ahogy esznek, és bármilyen fáradt is, képes mosolyra préselni a száját. Nem hiányzik neki egy negyedik hipp-hopp. Még csak az kéne, hogy változás legyen. Ne legyen. Maradjon egy darabig így. Elég volt a sok változásból. Egy darabig legyen itthon kávé, kenyér, zsír, papírbrikett, meg legyen itthon öt gyerek. Meg legyenek a rajzok: körben a falakat a gyerekek rajzai díszítik, mindegyikről hiányzik anya és apa, de mindegyiken ott van Manci mama, és bármilyen fáradt, mosolyog.

Szerző
Témák

Rédei Judit: A gyanú árnyékában

Publikálás dátuma
2017.12.16. 08:35
GURLITT-TÁRLAT BONNBAN - A házkutatás során talált bőrönd Monet képét is magában rejtette
A képre kattintva galéria nyílik!

Homályos múlt, gyanakvás, megválaszolatlan etikai kérdések terhelik a Bonnban és Bernben közelmúltban nyílt kiállításokat, amelyeken a nagyközönség számára megmutatják az utóbbi évek legmegdöbbentőbb műtárgypiaci leletét, a Gurlitt-kollekció darabjait. Bonnban bizonyítottan nácik által eltulajdonított képek láthatók, magyarázatokkal a jelenlegi jogi helyzetről és a várható következményekről. Bernben a nácik által „közízlést fertőzőnek" és "degeneráltnak” tartott műalkotások kerültek a falra. A kurátorok szándéka, ahogy Rein Wolfs és Nina Zimmer a bonni illetve a berni intézmény vezetője fogalmazott, a kirabolt családok, és a nácik által üldözött művészek előtti tiszteletnyilvánításnak szánják a bemutatókat, amelyek reményeik szerint a tisztánlátást is segítik majd.

GURLITT-TÁRLAT BONNBAN - A házkutatás során talált bőrönd Monet képét is magában rejtette

GURLITT-TÁRLAT BONNBAN - A házkutatás során talált bőrönd Monet képét is magában rejtette

A képeket nem lopta

A Zürich-München között közlekedő vonaton, 2010. szeptemberében rutinellenőrzést hajtottak végre a fináncok. Rolf Nicholas Cornelius Gurlittot a tárcája kinyitására kérték, ahonnan 900 euró hullott ki, mindenféle igazolás nélkül. Az összeg talán nevetségesnek tűnik, s a készpénz határokon át való mozgatását szabályozó jogszabálynak is megfelelt, hiszen a 10 ezer eurós limit alatt maradt, ám valahogy mégis irritálta a hatóság képviselőit, hogy az idős ember nem nyilatkozott előre a bankjegyekről. A rendőrség szimatot kapott, és szinte azonnal kiderült, Gurlitt papírok nélkül él, nincs regisztrálva lakóhelyén Münchenben, nem rendelkezik adószámmal, nem tagja egyetlen betegbiztosítónak sem, és nyugdíjat sem folyósítanak a számára. Hivatalosan nem létezik. A német rendőrség adó- és vámcsalás gyanújával kezdett nyomozni, így jutottak el müncheni lakásába 2012 februárjában. A rendetlenség minden képzeletet felülmúlt, a házkutatást végzőknek élelmiszer-maradványokon, szemeteszsákok halmain, 30 évvel azelőtt lejárt konzerveken kellett átgázolni, hogy azután jöjjön a döbbenet: a falakra akasztott és szanaszét heverő, csomagolópapírba burkolt, rongyokkal letakart, bőröndbe rejtett képek - több, mint 1400 műalkotás - Picasso, Matisse, Chagall, Renoir, Klee, Kokoschka, Emil Nolde, Max Beckmann, Max Liebermann művei. A szeméttel teli lakásban alsó hangon 1 milliárd eurós, gyaníthatóan részben náci rablásból származó érték rejtőzött. A színfalak mögött megkezdődött vizsgálatról a közvélemény mit sem tudott, másfél évvel később a Focus magazin lebbentette fel a fátylat az ügyről, ami nem volt különösebben ínyére az ilyen jellegű ügyekben szívesen titkolózó német hatóságoknak. Az augsburgi nyomozó ügyész, Reinhard Nemetz szerint haszontalan volt a Focus publikációja.

Az első után egyébként további két helyen találtak műértékeket a hatóságok. Előbb Gurlitt sógorának stuttgarti lakásából került elő 22 vászon, majd 2014-ben a figyelmet addig elkerülő, Gurlitt Salzburg melletti elhanyagolt kőházába vezettek a nyomok. 238 festményt rejtettek a falak, köztük Monet, Renoir, Picasso alkotásokat. A fantom, aki évtizedek óta a képeivel élt bezártan, 1967 óta egyetlen mozifilmet sem látott, gyűjteménye napvilágra kerülésekor, szinte mániákusan csak azt ismételgette, hogy önként nem ad át senkinek semmit. A képeket nem lopta, legálisan örökölte apjától, aki megmentette a náciktól az értékes anyagot. Van elég érték a múzeumokban, semmi szükségük arra a néhány apróságra, amelyek itt vannak nálam - hangoztatta a Der Spiegel újságírójának. Tény, neki nem sok köze volt az eredeti felhalmozáshoz, és még az sem kizárt, hogy nem is volt tudomása a részletekről. Csak szerette a műtárgyakat és a megélhetéshez szükséges pénzt biztosította magának időnkénti értékesítésükkel. Ezért járt Svájcba, ahol valószínűleg kevés kérdést tettek fel neki. Annyi azért kiderült, a berni Kornfeld Galériában megbízhatott. Az utolsó ügyünk 1990-ben volt - nyilatkozta először a 94 éves Eberhard Kornfeld, akkor árverésen értékesítettünk a megbízásából degeneráltnak minősített papírmunkákat, összesen 38250 svájci frankért, és ebben nincs jogi kivetnivaló. A múlt hónapban kissé bőbeszédűbb lett, Kornfeld a svájci televízióban megvallotta, többször meglátogatta Gurlittot Münchenben, de nem talált semmi különöset a lakásban, igaz az egyik szoba ajtaja mindig zárva volt. A képkereskedő ugyanakkor arról is beszélt, hogy Cornelius általában hathetente megjelent Svájcban, de semmi részletet nem árult el arról, hogy milyen alkotások eladásában működött közre. Nem merült fel gyanú benne, hogy esetleg náci fosztogatásból származó anyaggal van dolga. Gurlittal szörnyen bántak a német hatóságok, ezért semmiképp nem akarta, hogy a gyűjtemény ott maradjon, Bernben és a kulturális intézmények irányítóiban viszont megbízott - állította Kornfeld, magyarázva, hogy miért a berni Kunstmuseumot jelölte meg a fantasztikus kollekció örököseként a 2014-ben elhunyt Cornelius, akinek apja, Hildebrand Gurlitt végezte el a nagy munkát.

Dupla vásárlás
Ernst Ludwig Kirchner „Két meztelen nő az ágyban” című képe ugyancsak furcsa kanyarokat tett meg mielőtt a berni múzeum védelmébe került. Hildebrand Gurlitt 1928-ban a Zwickau-i múzeum számára vette meg, amikor még az intézmény igazgatója volt. A nácik 1932-ben kirúgták őt, a degenerált Kirchner-képet pedig eltüntették. A kép 1940-ben egy svájci aukción bukkant fel, és aki megvette, nem volt más, mint Hildebrand Gurlitt. Véletlen?

Eredeti felhalmozás

Amúgy az egész Gurlitt família művészetszerető volt, írók, történészek és festők voltak a családban. Hildebrand nagyapja festett, apja ismert gyűjtő volt. Testvére, a tragikusan öngyilkossá lett Cornelia finom kézzel megalkotott rajzai is láthatók a berni tárlaton. Képkereskedő unokatestvére, Wolfgang a háború után a linzi modern múzeum alapításán fáradozott. Később modern gyűjteményét az intézményre hagyta, ebből nőtt ki a mai legjelentősebb modern és kortárs gyűjteménnyel dicsekvő Lentos Kunstmuseum Linz, ám abban az időben a Gurlitt név már nem csengett jól, így Wolfgang végül is nem szerepel az adományozó alapítók között. Az 1895-ben Drezdában született Hildebrand Gurlitt múzeumigazgató és az egyik legnevesebb német műkereskedő volt, elsősorban a modern művek szakértőjeként ismerték. Egyik nagyanyja révén zsidó vér is folyt az ereiben, ezért, és az expresszionisták iránti vonzódása okán is, a nácik eltiltották a kereskedői tevékenységtől.

Később azonban fordult a kocka. Visszakerült a hatalom kegyeltjeinek körébe, 1938-ban tagja lett annak a négytagú szakértői csoportnak, amelyet Hitler és Göring bízott meg, hogy "degeneráltnak" ítélt műalkotásokat értékesítsen külföldi valutáért. Hildebrand Gurlitt, Karl Buchholz, Ferdinand Moeller és Bernhard Boehmer a Berlin melletti Niederschönhausen-i kastélyban hozták létre a „boltot” ahol közel 16 000 olyan műalkotás fordult meg, amelyeket múzeumokból kellett eltávolítani 1937-38 között a Führer utasítására. Előbb azonban Münchenben a Haus der Kunst-ban kiállították a kollekciót - kétmillió látogató gúnyolódott a „szemétnek” minősített műalkotásokon. Ilyen előzmények után nem tolongtak a vásárlók. 1939 márciusában a berlini tűzoltóságon máglyát raktak, amelyre közel 5000 festményt, rajzot hánytak fel. Ez végül is ügyes propagandának bizonyult, figyelemfelkeltő volt, a svájci Basel Museum megbízottja például 50 000 svájci frankkal a zsebében Berlinbe sietett és vásárolt. Nem lehet pontosan tudni, de a négyek, azaz Gurlitt, Buchholz, Moeller és Boehmer nyilvánvalóan mazsoláztak a hulladékból, és Svájctól Amerikáig több országban is értékesítették szerzeményeiket, persze saját zsebre. Hildebrand Gurlitt Göring megbízásából 1941 és 1945 között elhagyott párizsi zsidó lakásokból is gyűjtögetett „jogszerűen”, hiszen a náci törvények szerint, aki elmenekült, egyúttal elvesztette francia állampolgárságát is. De pénze is volt, így vásárolt a Drouot árveréseken fillérekért nagy műveket. A háború végén a bambergi Pollnitz kastélyban rejtőzködő Gurlittot letartóztatták a szövetségesek, de végül is megúszta a felelősségre vonást, üldözöttnek állítva be magát.

Gyűjteménye érdekes módon „kifehéredett”. 1945-ben Hamburgban a brit csapatok felfedeztek egy képgyűjteményt, amelyet Hildebrand Gurlitt nevén regisztráltak: 115 kép, afrikai maszkok, Buddha szobrok voltak a leletben. 1946 nyarán letárt készítettek amerikai irányítással a szakértők, akik már akkor megállapították, az anyagban több kép is francia tulajdonú. Négy évvel később, 1950 decemberében, Hildebrand meggyőzte a hatóságot, hogy a kollekció jogosan az ő tulajdona, és Theodore Heinrich, kulturális tanácsadó, a 345 tagú «Monuments Men» csapat egyik tagja aláírta az immár leltározott anyag visszaadását lehetővé tevő papírt. Kollekciójának más része, legalábbis állítása szerint Drezdában megsemmisült a bombázások során. 1956-ban bekövetkezett haláláig sok mindenre volt ideje. Galériát nyitott Düsseldorfban, kiállításokat rendezett többfelé, még az Egyesült Államokban is, a katalógusbejegyzések egyfajta útlevelet is jelentettek képeinek, feledtetve a nem egészen makulátlan múltat, ami azonban később is kísértett. Így 2011-ben a kölni Lempertz aukciósház árverésén, 844 ezer euróért kelt el Max Beckmann Oroszlánidomár című pasztellje, amiről kiderült, egy német zsidó gyűjtő, Alfred Flechtheim tulajdona volt.

Révben
2015 nyarán a Sotheby’s londoni aukcióján 1,865 millió fontnál csapott le a kalapács Max Liebermann Lovasok a tengerparton című művére, amely a Gurlitt-hagyatékból elsők között került vissza jogos tulajdonosához.
David Friedmann leszármazottjának, David Torennek, az 1956-óta Amerikában élő vak ügyvédnek immár csak elégtételt, gyönyörűséget nem okozhatott a visszaszolgáltatás.
Viszonylag gyorsan rendeződött egy másik kép, Matisse „La Femme assise” című, Elaine Rosenberget ábrázoló művének sorsa. 2015-ben visszakapták Paul Rosenberg örökösei, így unokája, Dominique Strauss-Kahn egykori felesége, Anne Sinclair, ismert amerikai-francia televíziós újságírónő is.

Elnéző hatóságok

A német hatóságok 2013 novemberében úgy gondolták: több mint 1400 műalkotást - legyenek azok akár múzeumok faláról leakasztott, Hitler „szakértői” által degeneráltnak minősített képek, illetve eltulajdonított, vagy kényszerárverésen megszerzett zsidó javak - vissza kell adni Cornelius Gurlittnak. A múzeumokból kikerült rajzok, akvarellek, festmények eredeti tulajdonjoga kideríthetetlen - indokolták a német hivatalnokok álláspontjukat. 2014 áprilisában Gurlitt kiegyezett a német állammal, megnyitva a lehetőséget mintegy 590, nyilvánvalóan volt zsidó tulajdont képező, műalkotás restitúciója előtt. A múzeumok elnézőnek mutatkoztak, a mannheimi, wuppertali és esseni intézmény úgy nyilatkozott, ha voltak is birtokukban képek, Hildebrandt Gurlitt megvásárolta, így Cornelius jogosan örökölte meg azokat.

2010-ben 20 000 Németországban őrzött műértékről állapították meg, hogy kétes eredetű, ezek felének a sorsa máig nem rendeződött, pedig a lista a Claims Conference weboldalán megtalálható. Szakértők szerint a jogos tulajdonosok felkutatását egy nemzetközi vizsgálóbizottságnak kellene segíteni, miután korántsem csak német ügyről van szó, Gurlitt és társai Európa-szerte zabráltak, ha úgy tetszik „vásároltak”. Bár Angela Merkel szóvivője útján hangsúlyozta, hogy az ilyen információkat a lehető leggyorsabban nyilvánosságra kell hozni, amint bizonyított, hogy a náci üldözés okán kellett megválnia tulajdonosának az adott műtárgytól. Az „amint bizonyított” kitétel ugyanakkor irritálta a Holocaust Art Restitution Project (HARP) nemzetközi szervezet társalapítóját, Marc Masurovsky gyengeséget vetett az ilyen ügyekben érintett országok szemére.

Kétszeresen is törölve
Zavart, csalódottságot okozott művészeti körökben világszerte, hogy Düsseldorf polgármestere a napokban bejelentette, nem rendezi meg a város Max Stern, a nácik által üldözött, zsidó képkereskedő emlékének szentelt kiállítást. A rendezvény előkészületei immár három éve folynak, a szándék szerint a Stadtmuseumban februárban megnyíló tárlat tovább utazott volna Montrealba, majd onnan Jeruzsálembe. A megdöbbenést okozó döntést Düsseldorf polgármestere, Thomas Geisel zavarosan indokolta: „a Max Stern Galériához kapcsolódó, német múzeumokat érintő, tisztázandó restitúciós igények” körültekintést igényelnek, ezért nem vállalja fel a város a rendezvényt.
Stern működését a német hatóságok 1935-ben betiltották, 1937-ben kényszer-értékesítés keretében kellett kiüríteni galériáját, majd 1938-ban elmenekült Németországból - Kanadában, Montrealban alapított galériát. 2002-ben a montreali McGill és a jeruzsálemi Hebrew egyetemek elindították a Max Stern Art Restitution Project kezdeményezést, e két intézményre hagyta Stern gyűjteményének megmaradt darabjait, ugyanakkor mintegy 400 kényszerből eladott műből eddig mindössze 16-nak akadtak nyomára.
„Soha nem hallottam olyan esetről, hogy ilyen rövid úton, gyakorlatilag előzmények nélkül, nélkülözve minden részletekbe menő magyarázatot, elálljanak egy hasonló terv megvalósításától" - mondta a Concordia University Montreal képviseletében Clarence Epstein. Egyesek szerint a Düsseldorftól Montrealig című kiállítást egy Wilhelm von Schadow kép kapcsán kibontakozó vita akadályozta meg, amely egy ideig a polgármesteri irodát díszítette, a város magáénak tudja jelenleg is, vitatva a restitúciós kérelem jogosságát. Nem a restitúcióra, Max Stern tevékenységére lett volna kihegyezve a rendezvény - hangsúlyozta Epstein, nem minden él nélkül megjegyezve, „a város még egyszer kitörölte az anno elüldözött zsidó kereskedőt a történelméből”.
Frank Chalk, ugyancsak a Concordia professzora egy kanadai lapnak még keményebb gondolatokat fogalmazott meg: „sok befolyásos ember van Németországban, akik semmiképp nem akarják a restitúciót, ezt nem kell szépíteni, ez egyfajta antiszemitizmus, de hogy egy város polgármesterét is presszionálni tudják, azt soha nem hittem volna”. Ronald Lauder levelet is írt Geiselnek, abszurdnak minősítve a helyzetet, emlékeztetve a bonni Gurlitt-tárlat ugyancsak bátorságot igénylő megrendezésére, egyúttal reményét fejezve ki, hogy Düsseldorf újragondolja a döntést.

Szerző
Témák