Manci mama hajnal négykor kel, a kályhából kikaparja az éjjeli hamut, megrakja papírbrikettel, aztán kávét főz, megissza, de állva, mert siet: kelteni kell a gyerekeket. Öt gyereket nevel, a legnagyobb tizenhat éves, a legkisebb nyolc, mindannyian iskolába járnak, el kell készülniük reggel hét órára, hogy időre beérjenek. Manci mama a gyerekeknek reggelente teát főz, és megken egy-egy zsíros kenyeret, de vékonyan, hogy a zsír sokáig kitartson.
Manci mamának hat éve ez az állandó programja, kivéve a hétvégéket, amikor ráér reggel hatkor kelni. Szeretne többet aludni, de nem megy, az öt gyereket el kell látni, és nincsen, ki ellássa őket, csak ő egyedül. Pedig nem ő a gyerekek anyja. Manci mama a gyerekek nagymamája. Hetvenhat éves, a gyerekeket hat éve egyedül neveli, mert egy napon lelépett az anyjuk és az apjuk.
Ezt Manci mama és a gyerekek máig nem értik.
Hogyan lehetséges, hogy egy ötgyerekes házaspár egyik napról a másikra lelép otthonról? Ez nem normális dolog, ezt a gyerekek maguk is tudják, ez az oka annak, hogy hat éve pszichológushoz járnak. A pszichológusnak az a szándéka, hogy a gyerekeknek sikerüljön földolgozni a szüleik elvesztését, de ez egyelőre még nem történt meg. A gyerekek ugyanis nemigen beszélnek a szüleikről, nincsenek a szüleikre szavaik. Manci mamának lennének szavai rájuk, de a gyerekek előtt inkább nem mondja. Inkább mosolyog, ha valaki rákérdez a helyzetre. Az a helyzet, hogy ez a hetvenhat éves öregasszony egyedül nevel öt gyereket. Nagy segítség lenne, ha élne a férje, de a papa kilenc éve meghalt. Szerencsére, mondja Manci mama, legalább nem érte meg szegény feje, hogy a gyereke magára hagyta a gyerekeit. Egyszerre ötöt.
Manci mama néha eltűnődik rajta, hogy a szülők miért hagyták el mind az öt gyereket. Miért nem vittek magukkal egyet? Vagy kettőt? Például a kedvenceiket. Biztosan voltak kedvenceik az öt gyerek között. Például az édes kis Janka, aki kozmetikus akar lenni. Vagy az édes kis Bandika, aki rendőr akar lenni.
A pszichológusnál szoktak rajzolni a gyerekek, és a rajzaikban az a közös, hogy a szüleiket nem szokták lerajzolni soha. A képek középpontjában Manci mama van, aki minden egyes rajzon rendületlenül mosolyog. A valóságban is mosolyog mindig. Most már mosolyogva ki tudja mondani, hogy ezeket a éhes kis szárcsákat elhagyta az anyja meg az apja. Régebben nem tudott mosolyogni ehhez a mondathoz, de meg kellett tanulnia, mert rájött, hogy így a gyerekeknek is könnyebb. Azok meg átvették a szokását, és mosolyognak. Akkor is mosolyognak, ha Manci mama kicsit ideges. Elő szokott fordulni, főleg olyankor, ha nagyon elfárad. Ez vasárnap délutánonként szokott megtörténni, mert olyankor van pár órája, amikor a tévé előtt ülve szundíthat egy kicsit. Felébred a szundításból, és kicsit ideges. Ennek az az oka, hogy másnap reggel hétfő reggel lesz, és ő megint hajnal négykor fog kelni, hogy a kályhából időben kikaparhassa az éjjeli hamut, megrakhassa papírbrikettel, aztán kávét főzzön, s megigya, de állva, mert sietni kell: megint keltenie kell a gyerekeket. Hétfőtől péntekig ez a napirend reggel. Amíg a gyerekek iskolában vannak, Manci mama mosogat, kimos, tereget, vasal, takarít, bevásárol, aztán már itt is van a délután, jönnek a gyerekek az iskolából, főzni kell vacsorát, közben oda kell figyelni rájuk, hogy tanuljanak, ez nagyon fontos, mert Manci mama azt szeretné, ha tanult emberek lennének az unokáiból. Mind az ötből. Ez eléggé nehéz lesz, már most is nehéz, pedig csak a legnagyobb jár középiskolába a városba, a többiek a helyi, falusi iskolában tanulnak. Manci mama kiszámolta, hogy mire a legkisebb is középiskolába megy, ő majdnem nyolcvanhárom éves lesz. Ez egyelőre soknak tűnik, de Manci mama elszánt, megfogadta, hogy száz évig fog élni, mert látni akarja mind az öt gyereket, ahogy elkezdik az életet. Reménykedik benne, hogy Janka tényleg kozmetikus lesz, Bandika meg rendőr. A többiek még nem tudják, hogy mit akarnak csinálni, ha nagyok lesznek, de Manci mama szerint ez nem baj. Az ember úgysem tudja, hogy mi vár rá. Ő maga sem tudta, amikor annak idején nyugdíjba ment, hogy most jön majd a neheze. Akkoriban még élt a papa, aztán hipp-hopp, meghalt a papa, még egy hipp-hopp, és leléptek a szülők, a harmadik hipp-hopp meg az volt, hogy rászakadt az öt gyerek. Ezért Manci mama nem nagyon tervez előre. Attól fél, hogy ha tervezne, akkor véletlenül betervezne még egy negyedik hipp-hoppot, s azt nagyon nem akarja. Ugyanis bármilyen furcsán hangzik is, Manci mama most elégedett. Nézi az öt gyereket, ahogy esznek, és bármilyen fáradt is, képes mosolyra préselni a száját. Nem hiányzik neki egy negyedik hipp-hopp. Még csak az kéne, hogy változás legyen. Ne legyen. Maradjon egy darabig így. Elég volt a sok változásból. Egy darabig legyen itthon kávé, kenyér, zsír, papírbrikett, meg legyen itthon öt gyerek. Meg legyenek a rajzok: körben a falakat a gyerekek rajzai díszítik, mindegyikről hiányzik anya és apa, de mindegyiken ott van Manci mama, és bármilyen fáradt, mosolyog.
