T. Takács Zsuzsa: Elsuhanó emlékek

Publikálás dátuma
2017.12.16. 08:20
FOTÓ: KÁLLAI MÁRTON

Csiklandozó érzés volt, ahogy a zöldellő fák lombjai időnként végigsimították az oldalát, amikor elhaladt mellettük. Szerette a tavaszt, ahogy a langyos szellő beleborzolt a hajakba, ahogy a gyengéd zápor néha futásra késztette az embereket, néha meg a viharos szél kifordította az esernyőket és az utasoknak esőtől ázottan kellett felszállniuk a villamosra.

Sok utast megismert, reggel munkába, iskolába indultak, délután fáradtan tartottak hazafelé, s voltak, akik ismét útra keltek, mentek sportolni, szórakozni.

Emlékszik egy anyára is, aki fél évszázadig vezetgette kézen fogva értelmi fogyatékos lányát. Vitte magával mindenfelé. A villamoson gyakran talált beszélgetőpartnert, mesélt az életükről, arról is, hogy amikor megszületett a lánya, azt mondták neki a kórházban, hogy hagyja ott, úgysem fog sokáig élni, de ő hazavitte. A lánya 50 is elmúlt, amikor meghalt. Hamarosan a nénit sem látta többé. Az tarthatta életben, hogy a lányáról gondoskodott.

Sokszor felszállt egy bolondos bácsi is. Nem volt épeszű, ez látszott rajta. Nem tudott beszélni se rendesen, azt azonban érteni lehetett, hogy '56-ban találatot kapott a házuk, s a beomló épület betörte a fejét, attól vált ilyenné. Ahogy próbálta elmondani, hogy mi történt vele, megkocogtatta a fejét, látszott és hallatszott, hogy valamivel kipótolták a csontot. Egyszer előhúzott egy füzetet, gyönyörűen formált betűk sokaságával írta tele. Mérnök volt egykor, aztán már csak ilyen bolondos.

Tavasszal, ha az ég is zokog, könnycseppjei virágok színkavalkádját hívják életre. Az útja mentén a fű pitypangoktól sárgállott. Amikor a szirmok átváltoztak pelyhekké, kislányok szakították le és ráfújva az ég felé reptették, átszellemült arccal remélve, hogy felér a kék égboltig, fel a mennyekbe, üzenetet vinni az égieknek, hogy van még remény, hogy egy útszéli virágból szárnyaló káprázat lehet, mielőtt végleg eltűnik a messzeségben.

Évtizedekig rótta ugyanazt az utat a külvárosban. Látott megépülni lakótelepeket, látta, ahogy lebontanak régi házakat, óvodákat, hogy piacot építsenek a helyükre. Mennyi emlék veszett el az idők során.

Nyaranta nosztalgiával gondolt a strandra. Mindig mosolygott, amikor elhaladt előtte, mert kiszűrődött a zsivaj, ahogy gyerekek kacagva csobbantak a vízbe, fröcskölték egymást, élvezték a nyarat, a napfényt, a hűsítő vizet, az árnyat adó fákat. Aztán ez is eltűnt. Lakópark lett a helyén, meg cukrászda. Minden megváltozott.

Hányszor látta, ahogy a kisgyerekeket még félálomba szenderülve vonszolják a szüleik óvodába, iskolába. Többször hallotta, hogy egy apa reggelente könyvből mesét olvas kisfiának, aki az ölében ül, álmosan az apja mellkasára hajtja a fejét, látta az arcán, hogy a mese tova repítette, ott jár, túl az Óperencián. Az utasok mindig mosolyogva, csendben hallgatták a meséket. Ilyenkor mintha angyal szállt volna el felettük. Tán még a szárnyai susogását is hallani lehetett.

"A villamos is aluszik, – s míg szendereg a robogás – álmában csönget egy picit." Ez az idézet gyakran eszébe jutott, amikor aludni tért. Egyszerű, de komfortos otthona volt. Biztonságban pihenhetett, értő kezek vizsgálták át műszak után és ki is takarították. Ott alhatott a testvérei között a remízben, de ennek is vége lett.

Az otthonát eladták, őt lecserélték modernebbre. Olyanokat mondtak rá, hogy már öreg, nem korszerű. Pedig tudja, hogy az utasok nagyon szerették, külsőleg és belsőleg is őt, az UV villamost. Mindig barátságos volt, a lépcsői nem voltak magasak, belül tágas volt. Mégis, tudja ő is, eljárt felette az idő.

Azt hitte, hogy egy roncstelepen fogja végezni ócskavasként, de csoda történt: nosztalgiavillamos lett és karácsonyonként ismét láthatja a szeretett környéket. Ilyenkor fényfüzérekkel díszítik fel és ismét nekivág a jól ismert útnak. A sötétben ragyogva robog végig a síneken. Van, aki csak kimegy megcsodálni és vannak, akik fel is szállnak rá, emlékeket idézni a tovatűnt ifjúságról.

Elhozza az ünnep melegségét a szívekbe.

Témák
karácsony ünnep

Kvász Iván: Balkáni történet

Publikálás dátuma
2017.12.16. 08:15

És neked mikor mondták meg, hogy zsidó vagy? – szokták kérdezni és valami drámára gondolnak. Igaz, ami igaz, Hirsch Jenő is hallott néhány elképesztő történetet e tárgyban. Először is, van, akinek sose mondták meg. Aztán vagy haláláig tudatlanul él, de rossz sejtésekkel, vagy mégis közli vele (szólja el magát) valami idegen, a leggyakrabban egy jóindulatú szomszéd, vagy az osztálytársa vágja képébe, amit rajta kívül amúgy mindenki tudott. Ennek nagyon is el tudta képzelni katartikus hatását, ugyanis a közelében is megtörtént, hogy bőszen zsidózva jött haza az alsó tagozatról a rokonlány, mire kénytelenek voltak leülni vele szülei és finoman tájékoztatni arról, hogy nem a megfelelő közegben jártatja a mocskos száját. Megtudván a keserű igazságot, traumatikus reakció tehát bőven akad, amely nem ritkán dühkitörésekkel, az egész világra (de legalább a családra) való megsértődéssel jár és hosszú, gyötrelmes a megbékélés útja vagy a kibékülés a megváltoztathatatlannal.

Aztán van, hogy az ember mindig is tudta, bár sose beszélték meg. Az ilyen helyeken még a gondolat is abszurdnak tűnik: minek a szót fecsérelni arra, ami magától értetődő. Természetesen nem a behóved zsidó családok itt az érdekesek, hiszen a vallásos, de legalább a főbb hagyományokat tartó és tisztelő közegben ez születéstől fogva evidencia. A kikeresztelkedett vagy „csak” félig zsidó famíliáknál lehet ez rejtélyesebb folyamat, amelyben az érzéseknek, suttogásoknak, a beszédes hallgatásoknak, a testbeszédnek és metakommunikációnak jut a meg(vagy fel)világosító szerep.

Jenő például nem emlékezett arra, hogy neki valaha is megmondták volna. Viszont mindig is tudta. Auschwitzot is tudta, bár Elza sosem beszélt róla. Legalábbis nagyon sokáig, egész felnőttkoráig nem mesélt és igazából akkor sem neki, hanem unokáinak. A holokauszt, a zsidóság nem volt téma, aminek természetesen megvolt a maga közismert politikai oka, de az elhallgatások alapvetően belülről jöttek. A sebeket nem feltépni, hanem begyógyítani akarták és békén hagyni a gyermekeiket, akik már, szerették volna hinni, egy új, jobb világba születtek. Ezt remélték és ezért hallgattak. (Meg, persze, gyávaságból, még inkább féltésből, hiszen 1944 után már alapos okuk volt félni és félteni.) Csak genetikailag és gesztusokban adták át az örökséget, verbálisan sosem. Vagy legalábbis sokan sosem.

Hirsch Jenő így hát mindent tudott és semmit sem, mindent érzékelt, de semmit sem érzett. Történelemkönyv volt számára az egész, nem édesanyja – még kevésbé a saját – története. Ezért is bukkant fel emlékeiben hirtelen, öt évtized után az a balkáni eset.

A család Polski Fiatján Bulgáriába utazott. Kissé gyanútlanul, ugyanis Pesten, rövid távon még nem derülhettek ki idősb Hirsch igencsak korlátozott úrvezetői képességei, plusz a térképet sem nagyon tanulmányozták előzetesen, ezért csak fokozatosan jöttek rá, hogy Tirnovo – festői szépsége ellenére – bizony messze van, és igen kanyargós, ámde szűk hegyi utak vezetnek arrafelé. Kalandokban így nem szenvedtek hiányt, gyakran megpihentek egy-egy kempingben vagy parasztházban, volt, hogy akaratuk ellenére, ugyanis Hirsch papa vagy száz kilométeren át behúzott kézifékkel autózott, amit aztán kissé időigényes volt helyrehozni a bolgár hegyi faluban. De semmi sem szegte kedvüket, élvezték az idegen tájat, a furcsán beszélő, ám kiváltképp vendégszerető ottani népeket.

Még azt a luxust is megengedhették maguknak, hogy beüljenek egy vendéglőbe. A 60-as évek közepének balkáni valóságában, persze, ez nem számított akkora fényűzésnek, de Jenő tudta értékelni, mert Magyarországon legfeljebb az Őrs vezér téri étteremig jutottak (és oda is csak ünnepi alkalmakkor). Kis falu, kisvendéglő, lugasokban megbúvó asztalok, piros tetejű vidám kis házak, melengetően sütő nap. Mindegyikük igen elégedetten ült és itta a – már nem tudja milyen – italát, ette a csevapcsicsát. Csak Elza akadékoskodott valamit a pincérrel, ez nála merő szakmai ártalomnak számított, ugyanis korábban évekig kolléga volt. Talán az adagot kevesellte, talán az árat sokallta, mindegy is, de akkor valamelyikük – tényleg nem emlékszik már, hogy ő vagy a nővére, vagy talán mindketten egyszerre – anyjukra szóltak: „Hagyd már ezt a zsidóvircsaftot”. (Amiből az következik, hogy egyfajta előképzettséggel azért rendelkezniük kellett a témában, csupán csak a szofisztikált szóhasználat okán is.)

Apjuk hirtelen csapott le. Azzal, ami legelőször a keze ügyébe került: a kanállal. Nővére bánta, meg az egész család, mert az ebédnek vége szakadt, az apa szitokáradata viszont szűnni nem akaróan kísérte őket további útjukon.

A kis Hirsch talán ekkor értette meg igazán, hogy mibe keveredett ő a zsidóságával, hogy milyen sebeket téphetnek fel, milyen érzéseket sérthetnek az oktalanul és akaratlanul használt szavak. Mert dehogy is akartak ők szülőanyjuk lelkébe gázolni.

Erre egy gój, az apja tanította meg, aki tudta és megkövetelte a tisztességet, ötven évvel ezelőtt, valahol a Balkánon.

Szerző

Etető - Sebes György: Már nem hal bele

Publikálás dátuma
2017.12.16. 08:10
NEMCSAK MŰSORT, TRAKTORT IS VEZET - Dömsödi Gábornak szinte az egész élete tele van fordulatokkal FOTÓ: MTI/KOMKA PÉTER

Olyan ez, mint egy mese. Amely arról szól, hogy erős akarattal - no meg tehetséggel, ésszel, rátermettséggel - mindent el lehet érni, amire vágyunk. Pontos recept persze nincs, de jó példával szolgálhatunk. A mese azonban olyan, hogy mindig vannak meghökkentő részei. Esetünkben az, hogy egy valódi tévés személyiségről igyekszünk - szubjektív - portrét rajzolni, de az illető napjainkban legfeljebb vendégségben, interjúalanyként bukkan fel a stúdiókban. Dömsödi Gábornak azonban szinte az egész élete tele van fordulatokkal.

Francia nyelvtagozaton érettségizett, de természetesen másfelé indult. Közlekedés-marketing szakon szerzett diplomát, majd egészen másfajta céget alapított röviddel ezután. A Hardwork-Software GM lett a későbbi Microsystem Rt. egyik elődje lett, de addigra ő már nem volt ott. Azt mesélte, jó érzékkel mindig tovább állt, mire bárhol learathatta volna a sikert. Cégétől például azért távozott, mert úgy érezte, belehal, ha nem lehet rádiós. Így 1983-tól már a rádió Krónika rovatának munkatársa és dolgozott a legendás 168 Órában is. Mindez múló állapotnak bizonyult, mert úgy érezte, belehal, ha nem tévézhet. Addigra amúgy is összerúgta a port a Krónika akkori rovatvezetőjével. Mellesleg a rovatvezető Győri Béla volt, aki a rendszerváltás után Csurka István szóvivője lett. A nyolcvanas évek közepén azonban még mint az MSZMP kihelyezett embere minősítette politikailag megbízhatatlannak Dömsödit. Aki erre azzal válaszolt: "te viszont hülye vagy".

Hősünknek - mint addig annyiszor és azóta is - szerencséje volt, mert a TV Híradó akkori főszerkesztője rögtön odavette, s így megindulhatott tévés karrierje. Kezdetben riporter volt, majd Juszt Lászlóval felváltva vezette a szombat délutáni Híradót, amely egy kicsit más - korszerűbb - volt, mint hétköznapi társai. Képernyőre meg úgy került, hogy a WC-ben összefutott Aczél Endrével - ő volt a főszerkesztő -, aki megkérdezte tőle: "Dömöske, nem akarsz műsort vezetni?". A történet abszolút hihetetlen, de abban az időben magam is a Híradónál dolgoztam és tanúsíthatom, teljesen reális. Dömöske - hiszen gyakran hívtuk így - nagyon kedves fiú volt, szinte mindenkivel megtalálta a hangot, de ami ennél többet számított: tehetséges riporter volt, tele jó ötletekkel.

Nem is csoda, hogy tovább szárnyalt. Még a rendszerváltás előtt szerkesztő-műsorvezetője lett Magyarország első autós műsorának, az Autó2-nek. 1991-ben aztán régi rádiós barátjával, Friderikusz Sándorral produkciós irodát alapított, ez gyártotta - többek közt - a Friderikusz Show-t, amely minden idők magyar nézettségi rekordját tartja. Voltak más műsorai is, mígnem úgy érezte, egyáltalán nem hal bele, ha már nem lesz tévés. Akkor lapkiadó lett, de néhány év múltán mégis visszatért a képernyőre. Hajdú Péterrel együtt készítette és vezette a NÉVshowR című műsort, előbb a Magyar Televízióban, majd amikor onnan távozniuk kellett, az ATV-n.

Közben belekóstolt egy egészen másfajta életbe is. Minthogy időközben falura költözött - a Nógrád megyei Bokor községbe -, hát elindult a polgármesterségért. És kétszer meg is választották. 2003 és 2006 között, majd 2011-től vezette a települést. Ez jó iskolának bizonyult számára, hiszen 2014-ben már egy város első embere lett. Pásztón - újra függetlenként - legyőzte a Fidesz támogatásával indult Sisák Imrét, aki 1998-tól volt ott városvezető. Nem csekély büszkeséggel meséli mostanában, hogy rendbe tette a település pénzügyeit, ami persze nem kapott akkora nyilvánosságot, mint amikor nemrég ötmillió forintot talált lakása vécétartályában. Egy betörő rejtette oda a pénzt még hónapokkal korábban, de elfogták. Amikor kiengedték az előzetesből, megpróbálta megszerezni, csakhogy Dömsödi gyorsabbnak bizonyult nála, még úgy is, hogy ki kellett találnia, hol lehet a zsákmány. Amit aztán átadott a rendőröknek, de persze - amúgy Dömöskésen - hozzáfűzte: soha egyetlen forintot sem vett el senkitől, ami szokatlan egy politikustól.

Ebből az is kiderül, hogy napjainkban minek tartja magát. Igaz, amikor Kálmán Olga nemrég megkérdezte tőle, hogy műsorvezető akar lenni, vagy politikus, azt válaszolta, mindkettő, ebben a sorrendben. Ennek ellentmond, hogy már bejelentették, az LMP színeiben egyéni körzetben indul a 2018-as parlamenti választáson. Valóban hisz benne, hogy le lehet váltani a Fideszt, amely arra építi hatalmát, hogy mindig gyűlölni kell valakit. És ez a gyűlölet évtizedekre tönkretette az országot. A mostani helyzetet - így Dömsödi - már nem tudja elviselni, tehát szeretne együttműködni azokkal, akik változtatni akarnak. Minderről többször is a Hír Tv-ben beszélt. Vagyis átült a másik oldalra, már nem ő kérdez - pedig azt is nagyon jól tud.

Néha persze - mint afféle politikus - kicsit elveti a sulykot. Egy interjúban azt magyarázta, hogy életében eddig semmi értelmeset nem csinált, ideje volt tehát, hogy szerepet vállaljon a közéletben. Ismerve őt, ez így nem igaz, hiszen tévésként azért letett valamit az asztalra. De fogadjuk el, hogy újra tovább akar lépni. És igaza volt annak az embernek - egy volt kormányőrnek -, aki a közelmúltban azt mondta neki, "maga 86-ban is ugyanazt mondta, mint ma". Ennél nagyobb dicséretét aligha kaphat valaki.

Tehát: hajrá Dömöske!

Szerző