Nagyszüleink, dédszüleink még emlékezhetnek arra, milyen volt a világháborúk idején gyűrött papírfecnikkel a kézben sorban állni az utcán néhány szem krumpliért. Vannak, akikben csak halványan, másokban egész élénken élnek azok az emlékek, amikor a hentesek előtt kígyózó sorok valamelyikében azért imádkoztak, hogy mire a pulthoz kerülnek, maradjon még egy kis húsnak nevezhető valami, amit hazavihetnek a gyerekeknek.
Én is végighallgattam nem egyszer a dédszülők visszaemlékezéseit azokról az időkről, amikor egy-egy élelemszerző körút felért egy túlélő viadallal. Amikor a férj elment, hogy szerezzen egy kis kenyeret, az asszony attól rettegett otthon két gyerekkel, hogy nem látja többet viszont. Múzeumokban még ma is találhatunk húsjegyet, kenyérjegyet, sőt szappan- és gyufajegyet is, amelyek az 1900-as évek első feléből maradtak ránk. Egészen biztosan vannak olyanok, akiknek még a fiókjuk mélyén is lapul néhány, a vészkorszakok mementóiként.
A jegyrendszer azonban tovább él, igaz, a színes reklámújságokból kivágható kuponok és a különféle utalványok ma már csupán árengedményre jogosítanak fel, vagy a pénzt helyettesítik.
Egyik barátom nagymamája, ahogy tavaly, úgy idén is megkapta Orbán Viktor karácsonyi ajándékát, az Erzsébet-utalvány pakkot, tízezer forint értékben. Ahogy tavaly, úgy idén is továbbajándékozta őket az unokának. Már régen megfogadta, azok után, amiket kislányként, az anyukája szoknyájába kapaszkodva átélt a budapesti gettóban, ha kefe kefét eszik is, ő nem fog még egyszer egy kis papírdarabbal a kezében sorban állni azért, hogy ételt vihessen haza. Egyszer próbálta, tavaly, ám végül készpénzzel fizetett. Túl sok régi seb szakadt fel abban a nyavalyás sorban.
