Csendes Románia: "jófajta" igazságszolgáltatásért tüntettek

Bekötött szemmel és szájjal tüntettek az aktivisták a bukaresti villámcsődületen. Azt mondták, meg akarják állítani a politikusokat. 

Csendes Románia - ez volt a neve a vasárnapi flashmobnak, amelyen az igazságszolgáltatás függetlenségét aláásó törvénykezdeményezések ellen tiltakoztak a résztvevők Bukarestben. A Facebook-on közzétett villámcsődületre bekötött szemmel és szájjal közel ötszázan mentek el, és fél órán át némán tiltakoztak - adta hírül az euronews.

A parlamentben beiktatott, az igazságügyet érintő három törvénykezdeményezés több romániai és külföldi szervezet szerint veszélybe sodorhatja a korrupcióellenes harc hatékonyságát és alááshatja az igazságszolgáltatás függetlenségét.

Ha a politikusok nem változtatnak szándékukon, az utcán maradunk - mondta a flashmob egyik résztvevője, Marius Manole színész. - Jobb lenne, ha a karácsonyra koncentrálhatnánk. Ehhez azonban meg kell állítanunk őket. Akciónk a korrekt, értékes Románia üzenetét hordozza. Egy őszinte országét, ami jófajta igazságszolgáltatáson alapul. 

Szerző

Miklós Gábor: "Törökök" a termelőben

Publikálás dátuma
2017.12.16. 08:58
NEM SZERETJÜK A MUSZLIMOKAT De ennek nem Gárdonyi Egri csillagokja az oka (Székely Bertalan: Egri nők)

Megdöbbentem, amikor kiderült: a Töröknek hívott kedves cukrász, anyám munkahelyén, a Közért Rökk Szilárd utcai termelőüzemében, valóban török. És muzulmán, mint Jumurdzsák. Ő készítette a legszebb marcipán rózsákat, amelyekkel a tortákat díszítették. Azt hiszem, ketten voltak a műhelyben „törökök”, feltehetően másodgenerációs bosnyákok. Apáik költözhettek Magyarországra a Monarchia utolsó éveiben, hogy itt folytassák a tisztes ipart, amely oly magas szintre emelkedett az egykori Oszmán Birodalomban. Ő volt az első muzulmán, akivel találkoztam, ha nem számítom a városban ekkor már felbukkanó diákokat.

Azután első bulgáriai utazásom győzött meg arról, hogy az iszlám itt van a közelben, hiába szól a romantikus irodalom a hajdani hódítók kiűzéséről, utódaik itt maradtak Európában. Sumenben bőnadrágos kendős asszonyok árultak a piacon. A rodopei Szmoljan nevű városkában pedig felkereshettem magát a helyi muftit is. Szép ajándékot kaptam tőle, egy általa festett muzulmán "házi áldást"; az arab kalligráfia betűi egy hajót mintáztak és a Teremtő egyedülvalóságát hirdették. Valamelyik költözésnél tűnt el. Sokat gondoltam a kedves muftira később, amikor híreket kaptam arról, miként akarta a hatalom először a bolgár nyelvű pomákokat leszoktatni az iszlámról, elsősorban azzal, hogy muzulmán eredetű család és utónevüket bolgárosította. Akik vonakodtak, rosszul jártak. Később a rendszerváltás előtti években a Zsivkov-féle hatalom az észak-bulgáriai törököket is nyelv- és kultúra-váltásra, a vallás elhagyására akarta kényszeríteni. Ha nem tudunk megszabadulni 300-350 ezer embertől, 15 év múlva nem lesz Bulgária – állította pártja vezetői előtt a Bolgár Kommunista Párt főtitkára. Megindították az erőszakos „újjászületési folyamatot”, azaz a törökök és velük a pomákok nagy exodusát a török határ irányába. A demográfiai pánik Európa e részén tehát már akkor megjelent, s nem is különbözött a maitól.

A vendégmunkások maradtak

Mostanában, amikor a menekültek tömeges megjelenése nyomán Európa iszlamizálódásáról értekeznek, nem árt emlékeztetni a harminc évvel ezelőtti bulgáriai történetre. Etnikai, vallási tisztogatás volt ez, előhangja a pár évvel későbbi poszt-jugoszláviai borzalmaknak. És nem az első. Hasonló elűzésekkel korrigálták többször is a balkáni kormányok a lakosság vallási összetételét az elmúlt másfél évszázadban. Európa és a muszlimok közös története a menekülések, az elűzések és a népirtások története. Ami viszont most történik, az furcsa találkozása különböző folyamatoknak.

A XIX. századi kolonizációval, majd az Oszmán Birodalom felszámolásával Indonéziától Marokkóig Nyugat-Európa a muzulmán világ jelentős részének gyarmatosítója lett. A gyarmati rendszer felbomlása után a XX. században a muzulmánok kezdtek tömegesen megjelenni az egykori gyarmattartó államokban. Volt ország, ahol úgy gondolták, pár év elteltével a "vendégek" hazatérnek a megvásárolt Mercedesszel és spórolt pénzecskéjükkel. Volt, ahol a beolvadásukra számítottak. A múlt század vége felé már látszott: a vendégmunkások maradnak, a beolvadás tökéletlen és konfliktusokkal teli. A hollandok azt tapasztalták, hogy a marokkói bevándorlók nem csak, hogy nem veszik át a németalföldi szokásokat, de meg is vetik, erkölcstelennek tartják azokat. A Franciaországban született harmadik generációs észak-afrikai fiatalok pedig sajátos elővárosi szubkultúrákat alakítottak ki. Szüleik elfogadták a francia kultúrát, ők viszont az iszlám ortodoxiában keresték az identitásukat. A németek folyamatosan megdöbbennek a törökök szokásain, ha azokról a bulvársajtóból értesülnek. Ilyen a becsületgyilkosság jelensége, amikor a család megöli azon tagját, aki nyugati módra akar élni, helyi férfival randevúzik, vagy éppen vállalja, hogy meleg vagy leszbikus. Egyes nyugat-európai országokban az iszlám imahelyek a szélsőséges vallási irányzatok, a Nyugat-ellenes dzsihád központjaivá váltak. A hidegháború végével a nacionalista, szocialista ideológiák hitele elveszett, s megjelent az olajállamok által bőkezűen finanszírozott harcos, radikális iszlám. A globalizáció, az internet terjedése azt is jelentette, hogy az évezred végére eltűntek a határok. A családlátogatásra hazautazó pakisztáni hátterű britek között sokan afganisztáni kiképzőtáborokba kerültek. De a dán, német, francia és belga muzulmánok is az Iszlám Államnál kötöttek ki később.

A többség is felelős

Az európai iszlám miatti kontinentális szorongást sokan a terrorizmushoz kapcsolják. A terrort pedig az európai muzulmánok különállásához és elszigetelődéséhez. Ennek a különállásnak sok szerző az okát a multikulturalizmusban látja. Abban, hogy a nyugat-európai országokban elfogadottá vált: az a jó, ha nem törekszenek beolvasztásra, asszimilációra, a különböző kultúrák harmonikusan élnek egymás mellett. Két fő koncepció van: az amerikai „olvasztótégely” elméleté, amely szerint a különböző hátterű emberek egy közös amerikai identitásba forrnak össze, illetve a kanadai „salátástál” teóriáé. Eszerint a saláta minőségi előnyét épp a tálban egymás mellett lévő, de jól megkülönböztető alkotórészek nagyszerűsége adja. (Tanult baráton azt mondja: jó dolog a multikulti, de hely kell hozzá. Távolság. Ezért működhet Kanadában, vagy Ausztráliában.)

A gyakorlat természetesen sehol sem követte ezeket az elveket, sem ott, ahol befogadó a nemzeti identitás, sem ott, ahol a származás, a kultúra, a „vér” jelentősége a fontosabb. (Ki hitte volna például, hogy a mélyen katolikus írek Leo Varadkart, egy félig indiai származású meleg férfit választják miniszterelnökké. Így ő lett hivatalos címén a Taoiseach, ami ír nyelven törzsfőnököt, vezért jelent.) Nincs bizonyíték arra, hogy a multikulti lenne az oka az európai muzulmánok radikalizálódásának. Éppenséggel sok példa van arra is, hogy a dél-ázsiai vallási-kulturális hagyományok erős őrzése a pakisztáni, indiai eredetű brit muzulmánok többségénél együtt jár a helyi politikai identitás elfogadásával. Miközben ezeknek a közösségeknek a peremén megjelennek a radikálisok, képződtek terrorista sejtek. Sokkal valószínűbb, hogy a nyugat-európai többség és a bevándorolt muzulmán kisebbségek közötti bizalmi válságnak több oka van. Csak az egyik ebből a muzulmánok elszigetelődése, sajátos szokásaik, a nyelvi sorompók. A feszültség legalább annyira a többség felelőssége.

Manyasz Róbert orientalista az együttélés határairól szólva fontosnak tartja a tényt: a hívő muszlimnak, de annak is, aki csupán származásilag, kulturálisan kötődik ehhez a civilizációhoz, sajátos erkölcsi felsőbbrendűséget kódol a magatartásába annak tudata, hogy ő részese a végső, a tökéletes egyistenhitnek. Ezt megerősítik az archaikus családi viszonyok, tradíciók. Manyasz szerint a kelet-anatóliai területről Isztambulba költöző töröknek az ott tapasztaltak is kulturális sokkot okoznak, nem hogy a nyugat-európai környezet. Szerinte kevesebb a kultúrák közötti konfliktus, ahol többgyökerű a társadalom. A szerbiai Novi Pazart hozza fel erre példaként, ahol a muszlim többség van, de a lakosság ötöde ortodox szerb. Biztos vannak szerb frusztrációk, de megússzák konfliktusok nélkül – mondja a kutató.

Hiányzó közös válaszok

Lehetne úgy tekinteni erre a jelenségre, amelyet az idő, az együttélés, egymás megismerése rendez. Ám az iszlám jelenléte egyáltalában nem új. Van, aki figyelmeztet: az iszlámnak nincs válasza a kisebbségi léthelyzetre. Pedig Nagy Britanniában 200 éve, Franciaországban legalább 150 éve élnek muszlimok. A Balkánon pedig csak azóta vannak kisebbségi helyzetben a muszlimok, hogy a XIX. században létrejöttek az új nemzetállamok és az oszmán hatalmat fokozatosan kiszorították a kontinensről.

Korábban a konfliktusok elsősorban nacionalista formában jelentek meg – ma a hasonlóan gyilkos és önpusztító vallási fanatizmus üti fel a fejét. Miközben pedig sokan képesek összeegyeztetni magukban a különböző identitásokat. Muszlim hívő London főpolgármestere, több francia miniszter, német és dán képviselők, művészek, írók, sportolók sokasága. Vannak konzervatív és vannak progresszív politikusok közöttük. Ilyen példát ritkán találunk azokban az országokban, ahol a legerősebb a társadalomban gerjesztett frusztráció a muszlim jelenlét miatt.

Az európai válságállapotot nem az iszlámhívők jelenléte váltotta ki, és nem a migrációs válság. Ezek csak felszínre hozták, hogy az unióban és tagállamaiban hiányoznak a nagy modernizációs kérdésekre adandó közös válaszok. (Nagy Britannia ugyan kibújt a közös felelősség alól, de a gondokat nyilván a britek sem ússzák meg a Brexittel.) Az európai társadalmakban nem alakult ki egyetértés arról, milyen legyen a jövő kontinense. Miként oldják meg az energiaellátást, a demográfiai válságot. Hogyan váljanak versenyképessé az USA-val és Ázsiával? Európa nem tudja, hogyan kezelje a maga demokratikus értékeit. Például a női egyenjogúságot. El akarja-e viselni külföldi despoták beavatkozását ügyeibe, eltűri-e a demokrácia leépítését a maga határain belül?

A menekültválsággal és az „iszlám veszéllyel” kitört európai pánik ezeket a kérdéseket hozta felszínre és színezte át vallásközi, civilizációs konfliktussá. A válasz hiánya az igazi válság.

Ahol nincsenek muszlimok, ott szeretik őket legkevésbé
A kontinens muszlim népessége akkor is növekszik, ha nem csak a menekültek, de a szabályos bevándorlók előtt is bezárják a kapukat - állapította meg az amerikai Pew Kutatóközpont európai iszlám jelenlétre vonatkozóan végzett felmérése. A vizsgálat arra is kiterjedt, miként ítélik meg az európaiak (a 28 uniós tagállam, valamint Norvégia és Svájc lakosai) az iszlám híveit. Kiderült, hogy a legkevesebb a negatív sztereotípia azon nyugat-európai államok lakossága körében, ahol a legtöbb a muszlim: Nagy Britanniában, Franciaországban, Németországban. A legtöbb előítéletes azon államokban van, ahol gyakorlatilag nincsenek muszlimok: ezek a V4 országok, közülük is Magyarország jár az élen.
A Pew felmérése szerint hazánkban a lakosság mindössze 0,4 százaléka követi az iszlámot, miközben a magyarok 72 százaléka általában rossz véleménnyel van a muzulmánokról. Hogy miért? Egy kommentelő szerint a kormánypropaganda mellett az Egri csillagok az oka ennek. Pedig hasonlóan magas ez az arány a cseheknél, a szlovákoknál és a lengyeleknél, akik nem olvassák Gárdonyit. Sokan találgatják az okokat. Az "iszlám veszély" megteremtése közös identitásképző elemként, kapóra jött a kormányoknak. Ez ugyanis egyszerre fordítja szembe a népességet Nyugattal és Kelettel, s közben erősíti a konzervatív, nacionalista ideológiát. A lengyel konzervatívok, ahogy a Fidesz is az emberek elemi biztonságérzetére, az ismeretlentől való félelemre játsznak rá, s közben felsőbbrendűséget is sugallnak. Így lépnek fel egész Európában az antiszemitizmusról ideiglenesen iszlámellenességre váltó, hatalomra törő szélsőjobboldaliak is. Csak a gyűlölet stabil ezen a szárnyon.

Pap Szilárd István: Baloldali újságírás 2017 Magyarországán

Publikálás dátuma
2017.12.16. 08:50

Független baloldali újságot írni 2017 Magyarországán – bő egy évvel a Népszabadság meggyilkolása, és pár hónappal a vidéki sajtó fideszes bekebelezésének lezárulta után, a szélsőségesen egyoldalú reklámpiac körülményei között – nem tűnik életbiztosításnak.

Globális szempontból nézve a sajtó már hosszú évek óta komoly átalakulásokon megy keresztül. Az internetes média megjelenésével a hagyományos sajtó fokozatosan veszítette el a kapuőr szerepét, tehát azt a funkcióját, hogy meghatározza, mi számít közlendő hírnek és mi számít legitim közlési keretnek. Az internetes újságok, blogok és a közösségi média világában ez a fajta értelmezési monopólium fenntarthatatlanná vált, és részben ez magyarázza azt a morális pánikot is, amely az utóbbi időben az álhírek, a "fake news" kapcsán jelent meg. Talán semmi nem foglalja össze ezt a folyamatot jobban, mint az „alternatív tények” (alternative facts) fogalma, amelyet Donald Trump amerikai elnök egyik közeli munkatársának, Kellyanne Conwaynek köszönhet a világ. Bár süt a nap, de mondhatjuk az is, hogy nem, és ez nem hazugság lesz, hanem „alternatív tény”.

Ezzel párhuzamosan a média egyre kiszolgáltatottabbá vált a reklámpiacnak, és ezen keresztül a tőke érdekeinek. Az internet világában a tartalom ingyenes, nem kell fizetni az újságért vagy a televízió-előfizetésért, de közben a tartalom előállításának továbbra is megvannak a költségei, az egyetlen bevételi forrást tehát a reklámok adják. Ideig-óráig ez működni is látszott, de a technológia átalakulásával megnőtt a szerepe azoknak a közösségi médiumoknak, amelyek mintegy közvetítőként állnak a tartalom fogyasztói és termelői közé. Globálisan ma a Facebook és a Google a digitális hirdetési piac bevételeinek felét zsebeli be, részesedésük pedig a jövőben tovább fog nőni, hiszen a forgalomnövekedés egésze már ehhez a két vállalathoz vándorol.

Ezért történhet, hogy mára már a nagy múltú médiavállalatok is alternatív bevételi források után néznek. Egy részük megpróbálja újra fizetőssé tenni a tartalmakat – így tett például a The New York Times 2011-ben –, mások pedig a közösségi finanszírozás valamilyen formájával kísérleteznek – a brit The Guardian lépett például erre az útra.

Nem hungarikum

Ez a rövid áttekintés két dologra hívja fel a figyelmünket. Egyrészt jól látszik, hogy a sajtó nehézségei nem tekinthetők hungarikumnak, a magyar helyzet, a Fidesz által elkövetett masszív piactorzítás és a független média agresszív letámadása csupán egy sajátos leképeződési formája ennek a globális folyamatnak. Másrészt pedig azt is látnunk kell, hogy ezek a folyamatok jelentősen túlmutatnak a csak a média megélhetését és milyenségét érintő kérdéseken, és komoly átalakulásokat hoznak a demokratikus nyilvánosság szerkezetében, végső soron pedig a politika természetében. Ezeknek az átalakulásoknak a megtárgyalása külön cikket igényelne, most be kell érnünk a jelenleg tapasztalható helyzet konstatálásával. Ahogyan arra a The Guardian nemrégiben rámutatott, a nyilvánosság megszűnt a politikai viták lefolytatásának a terepe lenni, ehelyett a különböző politikai gondolatok önmegerősítő apparátusává vált, amelyet a hétköznapi nyelvben – a jelenség politikai dimenzióit kilúgozva – a „gondolatok piacának” („marketplace of ideas”) szokás nevezni.

Ez szükségszerűen hozza el az alternatív tények világát, hiszen ha a kereslet az egyetlen szempont, amely alapján ítélkezni tudunk, egy alapos és kemény munkával elkészített oknyomozás, illetve egy chemtrail (chemical trail, azaz kémiai nyom, a repülő kondenzcsíkja - a szerk.) összeesküvés-elmélet egyformán legitimmé válik. A digitális nyilvánosság valamelyik visszhangkamrájában ugyanis mindkettőre lesz kereslet.

A fake news és a valódi hír közötti differenciáláshoz már a klasszikus sajtó önlegitimációját ellátó objektivitás-narratíva sem elegendő. Világszerte és itthon is láthatjuk, ahogyan a fékevesztett politikai hatalom képes percek alatt megkérdőjelezni a legtisztességesebb média vagy újságírók integritását, „liberális véleménydiktatúraként” átkeretezni tisztességes médiamunkások hatalmat ellenőrző tevékenységét. A „gondolatok piacán”, ahol az erősebb kutya törvényei uralkodnak, az objektivitásból két szempillantás alatt lesz bolsevik trükk.

Amellett sem szabad persze elmennünk, hogy a mainstream sajtó maga is elkövetett hibákat, amelyek végső soron védtelenné tették az ilyen típusú politikai támadásokkal szemben. A 2000-es években szinte alig lehetett olyan médiumot találni, amelyen nem virítottak ott a varázslatos devizahiteli lehetőségeket kínáló bankok reklámjai – majd mikor a gazdasági válság után kipukkadt a hitelezési buborék, ugyanazokon a hasábokon olvashattuk, milyen butuskák és pénzügyileg képzetlenek is az emberek, hogy belesétáltak a devizahitelezés csapdájába. És ez csak egy példa a sok közül arra, hogyan is írták felül a sajtó tájékoztató, nevelő, közszolgálati funkcióit a különböző gazdasági és politikai divatok. Ez pedig kényelmesen megágyazott a rosszhiszemű politikai támadások és álhírgyárak elfogadhatóságának, hitelességének.

A sajtó jövője számára tehát végső soron létfontosságú, hogy kilépjen a fent felsorolt logikákból, és újra beágyazza magát a társadalomba, és olyan fogózkodókat találjon, amelyek révén a mostaninál sikeresebben tudja legitimálni önmaga létezését és minőségét. Egyértelmű, hogy ez nem fog egyik napról a másikra menni és sok kísérletezést, rengeteg munkát igényel. De létezik már most is néhány ígéretes irány.

Finanszírozási kiutak

A közösségi finanszírozás lehet az egyik olyan eszköz, amely révén lehetséges kitörni a reklámpiac, rajta keresztül pedig a tőke és a politikai oligarchia kötöttségeiből. Ez a modell több szempontból is kiutat jelenthet a sajtó számára. Egyrészt lehetővé teszi a tőke logikáján való felülemelkedést és az újságírói munka közszolgálati gyökereinek újratöltését. Minden médium célja, hogy minél több emberhez eljusson, minél több olvasót csábítson magához, ám a reklámpiaci kötöttségek miatt ma a cél nem az, hogy minél több emberhez juttassa el saját gondolatait, hanem hogy minél több reklámbevételre tegyen szert.

A piaci logikában a tartalom, a mondanivaló másodlagossá vált, a médiumok pusztán közvetítővé váltak a hirdetők és a fogyasztók között, az elkészített tartalom megítélésének egyetlen kritériuma pedig az lett, hogy minél több kattintást és ezzel minél több reklámbevételt hozzon. A piaci logikában nem a tartalom a termék, hanem az olvasó, őket adja el a médium a hirdetőknek.

A közösségi finanszírozás épp ezt a káros láncolatot bontja fel, hiszen az olvasók nem azért támogatnak, hogy jobbnál jobb reklámokat láthassanak a cikkek mellett, hanem mert érdekesnek, hasznosnak, fontosnak tartják azt, amit és ahogyan írunk. Másrészt, a közösségi finanszírozással helyreáll az olvasó és a médium közötti direkt kapcsolat, egy passzív fogyasztói viszony helyett egy aktív érzelmi és gondolati viszony, párbeszéd jön létre a termék előállítói és fogyasztói között. Az újságírók és olvasók közösen teremtik meg azt az értéket, amit a tartalom hordoz, és közösen válnak érdekeltté ennek az értéknek a megvédésében.

A közösségi finanszírozásnak van egy harmadik előnye is: továbbra is megőrzi a tartalomhoz való ingyenes hozzáférést, és így részben ellensúlyozza a kortárs nyilvánosság szegregációs tendenciáit. Míg az előfizetéses modell csak tovább erősíti az egymástól elzárt buborékok létrejöttét, a közösségi finanszírozás megőrzi az egyenlő, demokratikus hozzáférés elvét.

Kritikai attitűd

A baloldaliságnak ebből a szempontból különleges felelőssége van. A történelem során a baloldal volt az, amely mindig is megpróbált kritikusan viszonyulni nemcsak a megszemélyesíthető hatalomhoz, hanem a hatalmat fenntartó személytelen folyamatokhoz is. Ez a kritikai attitűd, és a társadalom jólétéért folytatott szakadatlan harc pedig most is jó szolgálatot tud tenni.

Sokan sokszor elmondták már, hogy az Orbán-rendszer létrejöttéhez és meggyökerezéséhez kellettek az elmúlt évtizedek politikai és szakmai hibái is. Meggyőződésem, hogy ennek tanulságait nemcsak a politikusoknak, hanem a média szereplőinek is le kell vonniuk. A magyar társadalom többségét érintő problémákat tematizálnunk kell, segítenünk kell megérteni és javaslatokat kell rá találnunk. Az állampolgárok által ma megélt problémák pedig elsősorban olyanok, amelyeket baloldali szempontból lehet keretbe foglalni, és reflektálni rájuk. Ilyen terület – például - az oktatás, az egészségügy, a munka és munkások ügyei, a szegénység és a nők problémái.

Mindez azért fontos, mert állampolgárként egy igazságosabb és egyenlőbb országban szeretnénk élni, médiamunkásokként pedig olyan médiumokat szeretnénk, amelyek élő kapcsolatot ápolnak az olvasóikkal, a politikai közösség javát szolgálják, és amelyek ennek köszönhetően számíthatnak a közösségre, ha függetlenségüket vagy létezésüket bármilyen hatalom fenyegeti.

Szerző