Miután megtanultuk – hagyományos módon – Julius Caesar és a korabeli Róma történetét, drámapedagógiai módszert alkalmaztam: megrendeztük a Caesar-gyilkosok perét. A készülés három órát vett igénybe. A gyerekek forrást olvastak Caesarról, és megírták, amit előre meg lehet. Tanúkat gyűjtöttek, taktikát dolgoztak ki.
Maga a per két tanítási órát vett igénybe. Minden pörgőre és izgalmasra sikerült. A vád és a védelem magával tudta ragadni a passzívabb szerepre kárhoztatott esküdteket is. Meglepő ötletek, kreatív megoldások sorjáztak. Máskor nevettünk egy-egy humoros szituáción. Némelyik diáknak vágott az agya, mint a beretva. A vádbeszéd után magam is úgy gondoltam, a gyilkosokat az esküdtek el fogják ítélni. Aztán a védőbeszéd következett. Izgalmas, szenvedélyes, logikus, hiteles. A szónok fogva tartotta az osztály figyelmét. Legvégül, a vád és védelem a tanúkkal kivonult a teremből. Az esküdtbíróság rövid vita után szavazott. Majd behívtuk a kintieket. Az egyik esküdt közölte a végeredményt: a bíróság egyhangúan felmentette a vádlottakat.
Ez történt az a) osztályban. A drámajáték szereplésre, csapatmunkára tanította a gyerekeket. A forrásokat önállóan értelmezték. Odafigyeltek egymásra. Fejlődött rögtönző képességük. Felhasználták, egyúttal fejlesztették kreativitásukat. Büszke voltam rájuk. Bár ilyenkor jött volna az órámra szakfelügyelő!
Ugyanezt a párhuzamos osztályban is megszerveztem. A vád és védelem itt is alaposan felkészült, magáévá tette szerepét, és lelkesen adta elő feladatát. De valahogy nem sikerült magukkal ragadniuk azokat az osztálytársakat, akik a per végén az esküdtbíróság szerepét kapják. Többen, többször beszélgettek. Páran kockultak, vagyis mobiltelefonjukat nyomkodták. Többször szólnom kellett, végül egészen szigorú fellépésre kényszerültem. Noha akadtak ötletes, szellemes megoldások, végig feszült maradtam, bosszantott az empátia és önfegyelem, az osztálytársak iránti szolidaritás hiánya.
Ez az óra a b) osztályban nem sikerült. Mert jó tanári kezdeményezés ide, kreatív megoldások oda, készségfejlesztés amoda, nem lehet sikeres az az óra, ahol a gyerekek harmada nem figyel. Egyazon iskola, egyazon tanév, egyazon tanár. Az egyetlen változó a két osztály véletlenszerű, eltérő összetétele.
Tanulság? Ha csak az a) osztályt vesszük figyelembe, a posztmodern, újító pedagógia hívei dőlhetnek hátra mosolyogva: hát igen, ezt kell csinálni. A tanítás legyen élményszerű, legyen több és más, mint a memória fejlesztése, a lexikális tudás és általános műveltség gyarapítása. Több szabadságot kellene adni a tanároknak, az óraszám sokkal kisebb százalékát betábláznia a tanterveknek. Lehessen megállni egy kicsit, egy-egy témában elmélyülni, és ismeretek mellett/helyett valóban készségeket, képességeket fejleszteni. Ám ha valaki csak a b) osztály órájának tapasztalatairól hall, a konzervatív pedagógiának ad igazat. Ezért ugyan kár volt a tanterv ajánlotta egy óra helyett hetet rászánni Julius Caesar személyére és korára! Hogy lesz ebből tananyag, tudás, osztályzat? Maradjunk csak a száz éve bevált módszernél, nem kell azt hinni, hogy ami Nyugaton jó, nálunk is az. A tanár tanítson, a diák tanuljon!
És én? Szerintem nincs mindig és mindenütt üdvözítő módszer, és olyan pedagógia, aminek kizárólag előnyei vagy hátrányai lennének.