Rémhírkeltés

Másfél évtizede ilyentájt, a karácsonyt megelőző napokban mindennap tucatjával dőltek ki a képeslapok a postaládából: csupa jó kívánság az ünnepekre, no és az új esztendőre. Az sms, az e-mail és a közösségi oldalak világában már jóval kevesebb a dolga a postának, levelet már csak hivatalos helyről, illetve szolgáltatóktól vár-kap az ember. Kivéve, ha településvezető, hiszen akkor Szita Károly sorait is olvashatta a napokban: a kaposvári polgármester, egyben a Megyei Jogú Városok Szövetségének elnöke egyeztetésre hívja kollégáit. Szerinte a településekre komoly veszélyek leselkednek.

A falu- és városlakók persze Brüsszel és Soros György miatt retteghetnek, hiszen a milliárdossal összejátszva csőstül akarják betelepíteni a migránsokat békés magyar hazánkba. Kurucos összefogásra van szükség, hiszen a labancok már ott ólálkodnak mindenütt: civil szervezeteknek álcázva magukat, zsíros támogatásokkal a bankszámlájukon, arra készülnek, hogy afféle migráns-utazási irodaként dolgozzanak. Ha nem lépnek fel ellenük egységesen, könnyen no go-zónákká változik még az alföldi tanyavilág is...

Bár vélhetően a megóvni szándékozottak jelentős része nem is annyira a menekültektől tart, sokkal inkább attól, hogy levelet kap majd a banktól vagy szolgáltatótól. És jobban aggódik, miből kerül valami a karácsonyi asztalra és a fa alá, rosszabb esetben tud-e elég meleget varázsolni legalább az egyik szobába, s hogyan húzza ki a gyerek a téli szünetet, amíg legközelebb megint háromszor kap enni naponta az iskolában, óvodában. Főleg, ha éppen azokat vegzálják, akitől meleg ételt, ruhát, némi tüzelőt várhatna.

Viszont megnyugodhat a polgár. Az év elején településének vezetője elmegy majd az egyeztetésre, és szignózza a dörgő hangú levelet Brüsszelnek. Még azok a polgármesterek is, akik tudják, az egész kampány nem több, mint ócska rémhírkeltés. De azzal is tisztában vannak, távolmaradás esetén könnyen elzáródhatnak a támogatási és pályázati pénzcsapok.

És jobb félni, mint megijedni…

Szerző
Vas András

Illúzió

Huszonnyolc éve azt hittük, forradalom zajlik Romániában. December 21-én már nemcsak Temesváron, hanem Bukarestben, és az erdélyi városokban is valakik a tömegbe lövettek. Ezeregyszázhatvanan haltak meg, 3300-an megsérültek. Több mint egy negyed század sem volt elég ahhoz, hogy kiderüljön, ki lövetett és ki lőtt. Csak az biztos, hogy emberek vesztették életüket, akiknek hozzátartozói hiába vívják azóta is szélmalomharcukat az igazság kiderítéséért. A „forradalom perének dossziéját” 2015-ben lezárták. Tavaly újranyitották ugyan, de egy év kevés volt ahhoz, hogy egyetlen felelős nevét nyilvánosságra hozzák. Most, az évforduló alkalmával, az új ügyészcsapat gyakorlatilag annyit közölt, hogy szervezett katonai diverzió zajlott a háttérben, magyarán puccs történt a forradalom leple alatt. Az 1160 áldozat emléke megkövetelné, hogy végre igazságot szolgáltassanak számukra, hiszen december 21-én már nem Ceausescu lövetett.

S mindez történik abban az országban, amelyet az igazságszolgáltatás, a korrupcióüldözés mintaországának tartanak Európában. De még ha kívülről nemigen látszik is, itt a ténylegesen korruptak mellett a börtönökben olyanok is ülnek, akiknek sohasem adatott meg az ártatlanság vélelme, akiket megfosztottak a védelemhez való alapvető joguktól, megtagadva számukra egyes bizonyítékokhoz való hozzáférést is. Ezt az igazságszolgáltatást próbálná korrigálni egy olyan kormányzati többség, amelynek első számú vezetőjét jogerősen ítélték el korrupció miatt. Tömegek tüntettek februárban, s tömegek tüntetnek a napokban is emiatt. S bár az indulatok jogosak, félő, 28 év múlva újra megállapíthatják majd valakik, hogy az igazságszolgáltatás jobbításának örve alatt titkosszolgálati-ügyészi-politikai puccs zajlott Romániában. Természetesen a felelősök neve nélkül.

Szerző
Gál Mária

Innen nézve - Mercedesz tovatűnt álma

Néhány évvel ezelőtt az egyik Heves megyei falu általános iskolájának igazgatója mutatta be nekem Mercedeszt, az akkor éppen nyolcadikba készülődő cigány kislányt. „Ő az iskola legjobb tanulója, mondta, az agya valósággal szívja magába a tudást”.

Hat testvérével két szobán osztoztak. Huszonéves apját még soha nem látta munkába menni, legfeljebb a kocsmába, de amikor a mamáról kérdeztem csillogott a szeme. Azt mondta: mindent neki köszönhet. Minden nap megkérdezi, megcsinálta-e a leckét? Beíratta a könyvtárba is, hogy olvasson, ne csak arról tudjon, ami a tankönyvekben van. A mama azt mondta, tanítás után inkább maradjon az iskolában, a tanodában. Ha valamit nem ért, kérdezzen, járjon utána. Tanuljon, hogy más élete lehessen. Gimnáziumba készült, az igazgató elintézte, hogy a közeli városban kollégiumi helyet is kapjon. Az volt az álma, hogy óvónő vagy tanítónő lesz.

Hat év telt el. Arra készültem, hogy a szorgalmas, okos cigány lányról az érvényesülés, a feltörekvés példájaként írok majd.

Amikor most találkoztunk két kis porontyot hozott magával. Az élete megbicsaklott, a gimnázium harmadik osztályából kimaradt. A jegyeivel nem volt baj, jól tanult ott is, csak éppen nem fogadták be. A kollégiumban mindenféle megjegyzést tettek rá, ha valamelyik lánynak eltűnt a körömlakkja, először az ő szekrényét nyittatták ki. Ha a folyosói hűtőszekrényben valaki megdézsmálta a hétvégén hozott hazait, legszívesebben megszagolták volna, nincs-e kolbászszaga. A tanárai között is voltak, akik mindig rosszabb jegyet adtak neki, mint másoknak, mégsem tudták „megfogni”, mert a dolgozatok eredményét nem lehetett letagadni.

Aztán valami történhetett a háttérben. Egy délután véletlenül találkozott a mamával az iskola kapujában. Könnyes volt a szeme. Nem beszélt arról, miért jött be a városba, kivel találkozott, mit mondtak neki, de azon a hétvégén nem engedték vissza az iskolába. Azt mondta a mama, otthon van rá szükség. Egy ideig még dédelgette az álmot, hogy egyszer majd mégis csak óvónő, vagy tanító lesz, ezért írni, olvasni, számolni tanította a testvéreit, iskolásdit játszottak, amikor hazajöttek. De egy idő után belefáradt. Az álom elszállt, neki fel kellett ébrednie.

Férjhez adták annak rendje-módja szerint egy jóravaló cigány fiúhoz. Nem iszik, nem bántja, dolgozni jár, minden munkát elvállal, hogy mindenük meglegyen. Albérletet is kaptak, nem a cigányszögben, a „magyarok” között. Büszke a takaros portájukra, van a házhoz egy kis kert, ahol megterem a zöldség, a burgonya, néhány tyúk is kapirgál az udvarukon.

Most klubot szervez a vele egykorú cigány asszonyoknak. Írni tanítja azokat, akik írástudatlanul maradtak ki az iskolából. Segít nekik gazdálkodni, ültetni a ház körül, beosztani a pénzt, hogy a hónap végére is maradjon. Tanítja őket mosni, főzni, takarítani. Mese-délutánokat tart a lurkóknak, akik korábban dologtalanul lófráltak az utcán. Elégedett az életével, mondja. Megbékélt a sorsával.

Innen nézve talán rendjén is volna. Csak az az álom, az legalább megvalósulhatott volna...

Szerző