Egyik gyermekem egy jogállamként és szociális közösségként is előttünk járó skandináv országban tanult és boldogul. Jóllehet kiskora óta bízott önmagában, és én is bíztam benne, a teljesítmény biztosan beváltható, érvényesíthető kereteit keresve elment észak felé, s az is természetes volt számára, hogy munkába állva azonnal belép az ottani szakszervezetbe. Kutató-orvos, aki napi gyógyító tevékenységet is folytat, nem steril laboratóriumban, hanem az élő-lélegző társadalomban él. Hazalátogatva menthetetlenül ütközött velem a feltételrendszer és a mentalitás különbségei körüli vitákban, ha próbáltam megvédeni valamit mai gyakorlatunkból, de már nem teszem.
Egy közepes nagyságú közszolgálati szakszervezet, a Magyar Köztisztviselők, Közalkalmazottak és Közszolgálati Dolgozók Szakszervezetének vezetőjeként most - ha komolyan venném egyes kormánytényezők vagy a vállalkozók vezetőjének nyilatkozatait - azt kellene mondanom, hogy élet-halál harcot folytattunk egész évben. Hiszen hol 100, hol 350 ezerrel szeretnék csökkenteni a létszámunkat, miközben a hétköznapok tapasztalata szerint tíz éve nem emelt bér, létszámhiány, túlterheltség, kifizetetlen túlmunka, helyettesítés és túlóra, mellette éhbér, dolgozói szegénység, ígérgetés, esetenként a legsötétebb rászedés, megtévesztés, szétroncsolt jogállások káosza jut osztályrészünkül. A közigazgatásban most ötféle jogállás darabolja fel az egységes hivatásrendet. A minimálbér-emeléssel részben visszapótolt reálértékből a képzettebb, évtizede dolgozók semmit sem kaptak. Harcot indítottunk a diplomás bérminimum bevezetéséért.
A mi szakszervezetünk jellegadó, legnagyobb tagcsoportját az önkormányzati köztisztviselők alkotják. Közülük minden második ember – aki a szegényebb önkormányzatok szolgálatát vállalta – tizedik éve rendezetlen bérrel, fizetése reálértékének a 30-35 százalékát elvesztve még a helyén van, reggel még kinyitja a polgármesteri hivatalt. De egyre nő azon települések száma, ahol a jegyző, a könyvelő, a szakelőadók kilépése miatt az önkormányzat működésképtelenné válik. Ehhez a helyzethez kapcsolódik az a csalódottság, amelyet a lényegében felszámolódott önkormányzatiság miatt a lakosság érez. Nincs iskola, orvos, könyvtár, kultúrház, sok helyen már kocsma sincs, és a templomba is csak egy körpap beszél vasárnap egy órát, majd sietősen továbbhajt… És itt, ezekben a falvakban él – ahogy L. Ritók Nóra évek óta hirdeti: afrikai mélyszegénységben – minden negyedik magyar gyermek!
Távlatukat, szerepüket, jövőjüket vesztő térségek, települések, és ezekben deprimált, kilátástalan helyzetű közszolgák; közigazgatási, szociális, oktatási, településüzemeltető, közlekedési, művelődési, egészségügyi dolgozók. Az ő méltó bérükért, korrekt munkakörülményeiért küzdünk. Szeretnénk az élet esélyeit megvédeni az ország alsó egyharmadán. Ma ez a hazafiság.
Sajnos nehezen tudjuk elmondani a polgároknak: szakmai törekvéseink nem öncélú harcok. A társadalom egészének életminősége folyamatosan romlik, a felnövekvő generációk életesélyei szűkülnek, a most öregedők élete rövidül, ha a közszolgáltatásokra nem fordít több közfigyelmet a lakosság és általuk kikényszerítve az állam. És ez kétféle cselekvést kíván: pontosabb megrendelői fellépést a szolgáltatókkal szemben, és erőteljesebb politikai fellépést a költségvetési fedezet biztosításáért.
Jelenleg egy sztrájktárgyalás, illetve egy már meghirdetett többlépcsős önkormányzati sztrájk szervezésének kellős közepén állunk. Mint a sztrájkot szervező szakszervezet elnöke, meggyőződésemben, eltökéltségemben megerősödve tekinthetek egy másik szerepemre. A Szakszervezetek Együttműködési Fórumának alelnökeként még 2015 őszén kaptam azt a megbízást, hogy vezessem konföderációnk vezetőképzési akadémiáját. A tanulságokat Felismerések és javaslatok a közjóról címmel összesítettük, ezt a www.mkksz.org.hu honlapról bárki letöltheti.
Ez a vitaanyag az európai értékek és a mai magyar munkavállalói érdekek, a közszolgálati hivatások szakpolitikai céljai alapján hazánk jövőjéről szól, illetve – szándékaink szerint - megpróbál programot adni a szakszervezeti mozgalom megújításához is.
Sok felismerése és javaslata közül most csak egyet szeretnék közös figyelmünkbe ajánlani. Ez azt az összefüggést tárja fel, hogy még a jól működő piac és a valóságos jogállam előnyei is elveszhetnek egy nemzet számára, ha a tőkével és az állammal nem erős szakszervezetek tartanak egyensúlyt. Elég mai béreinkre nézni európai vonatkozásban, s főleg a V4-ek között, hogy ezt bárki belássa.
És itt már egyszerre kell anya, közszolgálati érdekvédő, és magyar állampolgár legyek. Meggyőződésem, hogy a szakszervezeteknek vissza kell vinni, a túltengett politikának pedig vissza kell engedni az általunk képviselt szakpolitikákat a közpolitikai vitákba. Ami pedig az érdekküzdelmeket illeti, ott következetesség, mérséklet és nemzeti felelősség is kell, amikor a szakszervezetek szerepfelfogását középtávon megpróbáljuk – persze nyilvánosan – megvitatni. A magyar szakszervezeti mozgalom felelősséget kell vállaljon a mai nemzeti távlatvesztésből kivezető út megtalálásában és kikövezésében.
Mert persze egy tényleges jogállamban, egy társadalmilag és államilag megbecsült közszolgálatban, Magyarországon, mellettem szeretném látni a lányomat. Boldogan, a családja körében.
