Új Egyenlőség-jel - Rászoruló vagy egyenlő?

A gettóiskolák és a szegénykórházak kialakulását nem kormányprogramokban szokták meghirdetni. A hozzájuk vezető út első köveit sokszor olyanok teszik le, akiket a jó szándék vezérel, és idővel maguk is megrettennek a következményektől.

Az oktatás és az egészségügy az a két legalapvetőbb rendszer, amelyben az esélyegyenlőség és az emberhez méltó élet minden állampolgár számára biztosítható. Ezek azok a nagy társadalmi közszolgáltatások, amelyek ingyenessége és általános hozzáférhetősége a politikai progresszió egyik legnagyobb vívmánya. De fenntartásuk a növekvő költségek miatt természetesen komoly költségvetési kiadásokkal jár. Ezért a nagy társadalmi közszolgáltatások lebontása kezdetben tetszetős érvekkel kezdődik, amelyek a „rászorultság elvében” koncentrálódnak. Ha minden gyerek számára ingyenes az iskola, de egyre drágább az oktatási rendszer fenntartása, miért ne lehetne megkövetelni a jómódú szülőktől a hozzájárulást a költségekhez? És ha az egészségügyi ellátás költségei folyton emelkednek, miért kapjon a gazdag ember ugyanúgy ingyenes ellátást, mint a szegény, a „rászoruló ember”?

Mára itthon is látjuk az ilyesfajta „reformok” szükségszerű következményeit. A jómódú szülők hozzájárulnak a gyerekeik iskoláztatásához, de cserébe elvárják, hogy azok más, jobb iskolába járhassanak, mint a szegények, a cigányok gyermekei. És a jómódú gyerekeket követik a jobb tanárok is. (Az már magyar sajátosság, hogy az állam és az egyház még többet is költ a gazdagok, mint a szegények iskoláira.) Minél több a fizetős rendelés, magánklinika, annál biztosabban romlik és szűkül a mindenki számára elérhető ellátás színvonala. És vele romlanak a szegényebb népesség egészségügyi kilátásai is.

A kiváló oktatási eredményeket és hosszú, egészséges életkort biztosító rendszerek ezzel szemben nem a rászorultság, hanem az egyenlő és ingyenes hozzáférés elvén működnek. Nem a direkt befizetésekből, hanem az adókból finanszírozzák a fenntartásukat. A jobban kereső ember több adót fizet, de ugyanúgy és ugyanazokat a szolgáltatásokat veszi igénybe, mint a szegényebb társa. Így érzi, hogy az adójáért személyesen is kap valamit, érdekelt a közszolgáltatások fenntartásában. És a közéleti befolyását arra használja, hogy a szolgáltatások minősége minél jobb legyen. Természetesen magának és a gyerekeinek, de mivel mások is ugyanazt a rendszert használják, egyben a szegényebbeknek is kiharcolja ugyanazt. Ezt a rendszert egyszer már feltalálta a szociáldemokrácia, és lassú bukása akkor kezdődött, amikor feladta az alapjait.

Érdekvédő hazafiság

Egyik gyermekem egy jogállamként és szociális közösségként is előttünk járó skandináv országban tanult és boldogul. Jóllehet kiskora óta bízott önmagában, és én is bíztam benne, a teljesítmény biztosan beváltható, érvényesíthető kereteit keresve elment észak felé, s az is természetes volt számára, hogy munkába állva azonnal belép az ottani szakszervezetbe. Kutató-orvos, aki napi gyógyító tevékenységet is folytat, nem steril laboratóriumban, hanem az élő-lélegző társadalomban él. Hazalátogatva menthetetlenül ütközött velem a feltételrendszer és a mentalitás különbségei körüli vitákban, ha próbáltam megvédeni valamit mai gyakorlatunkból, de már nem teszem.

Egy közepes nagyságú közszolgálati szakszervezet, a Magyar Köztisztviselők, Közalkalmazottak és Közszolgálati Dolgozók Szakszervezetének vezetőjeként most - ha komolyan venném egyes kormánytényezők vagy a vállalkozók vezetőjének nyilatkozatait - azt kellene mondanom, hogy élet-halál harcot folytattunk egész évben. Hiszen hol 100, hol 350 ezerrel szeretnék csökkenteni a létszámunkat, miközben a hétköznapok tapasztalata szerint tíz éve nem emelt bér, létszámhiány, túlterheltség, kifizetetlen túlmunka, helyettesítés és túlóra, mellette éhbér, dolgozói szegénység, ígérgetés, esetenként a legsötétebb rászedés, megtévesztés, szétroncsolt jogállások káosza jut osztályrészünkül. A közigazgatásban most ötféle jogállás darabolja fel az egységes hivatásrendet. A minimálbér-emeléssel részben visszapótolt reálértékből a képzettebb, évtizede dolgozók semmit sem kaptak. Harcot indítottunk a diplomás bérminimum bevezetéséért.

A mi szakszervezetünk jellegadó, legnagyobb tagcsoportját az önkormányzati köztisztviselők alkotják. Közülük minden második ember – aki a szegényebb önkormányzatok szolgálatát vállalta – tizedik éve rendezetlen bérrel, fizetése reálértékének a 30-35 százalékát elvesztve még a helyén van, reggel még kinyitja a polgármesteri hivatalt. De egyre nő azon települések száma, ahol a jegyző, a könyvelő, a szakelőadók kilépése miatt az önkormányzat működésképtelenné válik. Ehhez a helyzethez kapcsolódik az a csalódottság, amelyet a lényegében felszámolódott önkormányzatiság miatt a lakosság érez. Nincs iskola, orvos, könyvtár, kultúrház, sok helyen már kocsma sincs, és a templomba is csak egy körpap beszél vasárnap egy órát, majd sietősen továbbhajt… És itt, ezekben a falvakban él – ahogy L. Ritók Nóra évek óta hirdeti: afrikai mélyszegénységben – minden negyedik magyar gyermek!

Távlatukat, szerepüket, jövőjüket vesztő térségek, települések, és ezekben deprimált, kilátástalan helyzetű közszolgák; közigazgatási, szociális, oktatási, településüzemeltető, közlekedési, művelődési, egészségügyi dolgozók. Az ő méltó bérükért, korrekt munkakörülményeiért küzdünk. Szeretnénk az élet esélyeit megvédeni az ország alsó egyharmadán. Ma ez a hazafiság.

Sajnos nehezen tudjuk elmondani a polgároknak: szakmai törekvéseink nem öncélú harcok. A társadalom egészének életminősége folyamatosan romlik, a felnövekvő generációk életesélyei szűkülnek, a most öregedők élete rövidül, ha a közszolgáltatásokra nem fordít több közfigyelmet a lakosság és általuk kikényszerítve az állam. És ez kétféle cselekvést kíván: pontosabb megrendelői fellépést a szolgáltatókkal szemben, és erőteljesebb politikai fellépést a költségvetési fedezet biztosításáért.

Jelenleg egy sztrájktárgyalás, illetve egy már meghirdetett többlépcsős önkormányzati sztrájk szervezésének kellős közepén állunk. Mint a sztrájkot szervező szakszervezet elnöke, meggyőződésemben, eltökéltségemben megerősödve tekinthetek egy másik szerepemre. A Szakszervezetek Együttműködési Fórumának alelnökeként még 2015 őszén kaptam azt a megbízást, hogy vezessem konföderációnk vezetőképzési akadémiáját. A tanulságokat Felismerések és javaslatok a közjóról címmel összesítettük, ezt a www.mkksz.org.hu honlapról bárki letöltheti.

Ez a vitaanyag az európai értékek és a mai magyar munkavállalói érdekek, a közszolgálati hivatások szakpolitikai céljai alapján hazánk jövőjéről szól, illetve – szándékaink szerint - megpróbál programot adni a szakszervezeti mozgalom megújításához is.

Sok felismerése és javaslata közül most csak egyet szeretnék közös figyelmünkbe ajánlani. Ez azt az összefüggést tárja fel, hogy még a jól működő piac és a valóságos jogállam előnyei is elveszhetnek egy nemzet számára, ha a tőkével és az állammal nem erős szakszervezetek tartanak egyensúlyt. Elég mai béreinkre nézni európai vonatkozásban, s főleg a V4-ek között, hogy ezt bárki belássa.

És itt már egyszerre kell anya, közszolgálati érdekvédő, és magyar állampolgár legyek. Meggyőződésem, hogy a szakszervezeteknek vissza kell vinni, a túltengett politikának pedig vissza kell engedni az általunk képviselt szakpolitikákat a közpolitikai vitákba. Ami pedig az érdekküzdelmeket illeti, ott következetesség, mérséklet és nemzeti felelősség is kell, amikor a szakszervezetek szerepfelfogását középtávon megpróbáljuk – persze nyilvánosan – megvitatni. A magyar szakszervezeti mozgalom felelősséget kell vállaljon a mai nemzeti távlatvesztésből kivezető út megtalálásában és kikövezésében.

Mert persze egy tényleges jogállamban, egy társadalmilag és államilag megbecsült közszolgálatban, Magyarországon, mellettem szeretném látni a lányomat. Boldogan, a családja körében.

Szerző

Az ördög a részletekben

Megint olvasgatok. Most éppen a december közepén véglegesített és közzétett szocialista választási programot. „Suszter, maradj a kaptafánál!”, szól a népi bölcsesség. Ezt magamra nézve (is) kötelezőnek tartom, így a dokumentum II. fejezetével - „Az igazságos Magyarország feltétele a gazdasági növekedés és a közteherviselés” – részletesen foglalkozom, míg a nyugdíjasokra vonatkozó VII. fejezettel csak érintőlegesen. Összekötő szövegekre és jelszavakra nem térek ki, kizárólag azokra a felvetésekre reflektálok, amelyekhez konkrétumokat és bővebb magyarázatokat várok/várnék. Hangsúlyozom, hogy önkényesen szemezgettem az idevonatkozó programpontokból, mivel terjedelmi okok miatt nem reagálhatok minden gondolatra.

„Nem kereshet senki kevesebbet nettó 100 ezer forintnál” Dehogynem! Ezért gyorsan pontosítsunk: 100 százalékos teljesítmény és teljes munkaidő ledolgozása esetén lehet az ígéret igaz és érvényes a jövőben, hozzátéve, hogy ez az összeg 2017-ben már 84788 Ft/hó/fő, 2018-ban pedig 91770 Ft/hó/fő. De ha nettó 100 ezer forint lesz a legkisebb havi munkabér (minimális bér), mennyi lesz a közfoglalkoztatottak számára biztosított javadalmazás összege? A program azt ígéri, hogy „megszüntetjük a közmunkások kizsákmányolását és tisztességes bért adunk nekik”. Az állami (költségvetési) pénzből finanszírozott közfoglalkoztatottak is nettó százezret kapnak majd a választások után? Egalizálás esetén nem lesz érdekeltség a nyílt munkaerőpiacra történő visszatérésre! (Megjegyzés: a tavaszi Botka-dolgozat megfogalmazása szerint „a közmunka javadalmazását egyenlővé tesszük a minimálbérrel.”) Akkor most mi van?

„A munkanélküli támogatás jogosultsági idejét 9 hónapra növeljük (ma 3 hónap – D. F.), összegét az első hat hónapra a korábbi kereset 80 százalékára emeljük a jelenlegi 60 százalékról.” Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a viszonylag alacsony munkanélküliségi ráta mellett egy ilyen léptékű változás foglalkoztatáspolitikai szempontból indokolható, de hogy az álláskeresési támogatás (járadék és segély) jelenleg évi 55 milliárd forintos összege legalább megháromszorozódna (165 milliárd), az biztos. Krónikus munkaerőhiány esetén vajon miért kívánják drasztikusan meghosszabbítani az ellátás időtartamát?

"Bővíteni fogjuk a szakszervezetek döntéshozatali jogosítványait." Helyes! Milyen mértékben és melyik irányba? Számunkra, számomra ez egyáltalán nem mindegy. Amennyiben vállalati, ágazati és makrogazdasági szinten a szakszervezeti jelenlét erősödik, és a konföderációk határozottan, tiszta erkölccsel képviselik és védik a munkavállalókat, azt teljes szívvel tudom támogatni. De ha csak pozíciószerzést, politikai játszmákban való részvételt és demagóg kezdeményezések (újabb munkaszüneti nap bevezetése, állami vezetők fizetésének korlátozása stb.) felkarolását eredményezi a jogosítványbővülés, akkor el tudok tekinteni a változtatásoktól. Az MSZP jelenlegi dokumentuma nem segít az eligazodásban.

„Ösztönözzük a dolgozói tulajdonszerzést, a munkavállalói részvényprogramokat.” Közismert, hogy a fejlett világban több ilyen jellegű projektet megvalósítottak, magyarországi sikertörténetekre – néhány kivételtől eltekintve - viszont nem nagyon emlékszem. Számomra kétséges, hogy a munkavállalók tömegeinek ilyen irányú elvárásai lennének.

„Állami mikrohitel programot indítunk a mikro és kisvállalkozások számára.” Tisztelem a szándékot, de mégis inkább arra kérem a dokumentum szerzőit, hogy a jelenlegi sikeres programokat favorizálják és támogassák. Nem tagadom, kicsit „hazabeszélek”, hiszen a VOSZ – az iparkamarával közösen - 15 éve gondozza a rendkívül sikeres Széchenyi Kártya Programot. Az elmúlt másfél évtizedben 250 ezer vállalkozó ismerkedhetett meg ezzel a pénzügyi termékcsoporttal, és ma is tömegesen igénylik a mikro és kisvállalkozók a nem nagy összegű kölcsönöket. A szerteágazó és rugalmas hitelkonstrukció teljes egészében a kkv-szektorra lett kitalálva. Őrizzék a projekt értékeit és segítsék további fejlesztését!

„Az a célunk, hogy minél előbb megközelítsük az uniós bérek átlagát.” Szimpatikus gondolat, csak ehhez előbb el kell(ene) érni az uniós teljesítmények átlagát is, mivel a teljesítmények és a bérek kapcsolata – normális esetben – függvényszerű. Úgy tudom, hogy hatékonyság és versenyképesség vonatkozásában még elég messze vagyunk az európai középértékektől. „Az önkormányzati köztisztviselők, a közoktatásban, a felsőoktatásban, a közművelődésben dolgozók bérét átlagosan 35 százalékkal emeljük.” Egy vagy négy év alatt? Teljesítmény-követelmény meghatározás, intézményi reform, racionális létszám- és bértömeg-gazdálkodás érvényesítése nélkül?! Ennyire elfelejtődött a tizenöt évvel előtti „száznapos” programok nem kívánt hatása?

A közbeszerzési eljárások és az állami pénzköltések átláthatóvá tételét természetesen támogatom, minthogy azt is, hogy technológiai és innovációs központok létrehozását tervezik. Kíváncsian várom a „jelenleginél egyszerűbb és könnyebben működtethető egyéni vállalkozói státusz”-ra vonatkozó elképzelést, és annak alapvető paramétereit.

A program kidolgozói az átlagjövedelem mértékéig (ma kb. bruttó 300 ezer Ft/fő/hó) adó-visszatérítéssel számolnak, majd a nyugdíjjárulék felső korlátját 700 ezer forintban állapítanák meg. „Az e feletti jövedelemhányadra a megszűnő nyugdíjjárulékkal azonos, 10 százalékos, az 1 millió forint feletti jövedelemrészre 20 százalékos szolidaritási hozzájárulást vetünk ki.” Kérdés, hogy ez a – gondolom, tudatosan nem adónak nevezett - tétel hová, melyik kasszába érkezik: a kieső nyugdíjjárulék helyébe a Nyugdíjbiztosítási Alapba, vagy a központi költségvetésbe? Nagyon nem mindegy! A szándékot érteni vélem, a vázlatosan leírt elgondolás azonban félreértésekre adhat okot. Világos magyarázatot igényelne.

A dokumentum VII. fejezete („Biztonságos időskort! Igazságot a nyugdíjasoknak!”) számokkal nem megtámasztott ígérethalmaz, amely mérlegelés nélkül osztja az államháztartás részét képező nyugdíjkassza százmilliárdjait. Csak példaként: megdupláznák az öregségi nyugdíjminimum összegét (ez talán rendben is van), visszaállítanák a korengedményes és korkedvezményes nyugdíjak rendszerét (ez már nem olcsó játék). Minden évben az átlagnyugdíj havi összegének megfelelő (jelenleg 120 ezer forint) nyugdíj-kiegészítés járna az alacsony nyugdíjak felzárkóztatására (ez a változat a csúfosan elbukott és igazoltan finanszírozhatatlan 13. havi nyugdíj 2017. évi mutációja, amely azonnal megborítaná a nyugdíjkassza egyensúlyát). És akkor még nem szóltam az időskorúak járadékának 50 százalékos emeléséről, az ingyenes gyógyszerellátás bővítésére vonatkozó és a rokkantellátás átalakítását célzó elképzelésről. Hatáselemzés nincs, az egyensúlyi alapkövetelmények meghatározása és a forrás megjelölése egyaránt hiányzik. Az előrehozott öregségi nyugdíj bevezetésének gondolata támogatható abban az esetben, ha az nem ösztönöz nyugállományba vonulásra, de nehéz élethelyzetekben választási lehetőséget kínál 62 és 65 év között. Illett volna feltüntetni az anyagban, hogy milyen mértékű nyugdíjcsökkentéssel kell számolniuk a lehetőséget igénybevevőknek. (pl: évenként 6-8 % induló nyugdíjveszteség). A „Nők40” néven ismert kedvezményes nyugdíjszisztéma jövőbeni sorsáról nem szól az anyag. Megtartják, korrigálják, megszüntetik?

Elfogadom, hogy egy 25 oldalas választási program minden részletkérdésre nem adhat választ. Az viszont joggal elvárható, hogy az egyes ígéretek, illetve a tervezett intézkedések közgazdasági megalapozottságát igazoló háttérszámításokat – akár melléklet formájában, de - még időben megismerhesse a választó.

Szerző