Előfizetés

Európainak maradni

József Attila (és Thomas Mann) óta tudjuk, hogy nem mind európai, aki fehér. Ellenben lehet valaki úgy is "európai", hogy sötét a bőre, nem keresztény a vallása, sőt még életében nem tette be a lábát az öreg kontinensre. Az európaiság ebben az értelemben főként értékközösség, kulturáltság, kompromisszum- és együttműködési képesség. Ezek meg nem függenek attól, ki hol látta meg a napvilágot. Nem véletlen, hogy jobboldalt ma akad, aki előrelépés helyett ősbűnnek tartja a francia forradalmat: a szabadság, egyenlőség és testvériség nagy győzelmét ugyanis nem lehet visszacsinálni, a három dzsinn nem hajlandó visszabújni a palackba.

Amerikában, Ázsiában, Afrikában és Ausztráliában is sok az "európai". A világon alighanem ők vannak elsöprő többségben. A rendes emberek, akik nem más rovására akarnak boldogulni, akiktől mindenki nyugodtan megtarthatja a saját nyelvét, kultúráját, szokásait. Sőt, nem is csak elviselik egymást, hanem hajlandóak legalább megpróbálni megérteni a másikat. Elfogadni a tényt, hogy sok tekintetben közös a sorsunk, mert semmilyen kerítés, fal vagy árok nem tud elválasztani minket egymástól. Van persze éppen elég félelem, kapzsiság és rivalizálás is. A világ eddig még sosem volt tökéletes, miért éppen most lenne az? Mindig voltak, akik nyers hatalomvágyuktól vezérelve az állati, zsigeri ösztönökre játszottak, miért pont most ne lennének? A történelem olyan, mint a Csillagok háborúja (vagy bármelyik népmese): a jó és a rossz örök küzdelme. Akkor érezzük magunkat jobban, akkor mosolyodunk el, amikor a jó végül fölülkerekedik. Hiába tudjuk, hogy jön majd a következő menet, mert hát az ember célja a küzdés maga.

Küzdésből van éppen elég, mindig vannak, akik gondoskodnak róla, hogy legyen. Hiába próbálja a kormány - Magyarországon, de persze nem csak itt - másra kenni a bajokat és kisajátítani a sikereket. Amerikában "Washington", nálunk, Európában "Brüsszel" az örök bűnbak. Pedig a közös főváros nem ellenség, még csak nem is barát. Mi vagyunk az is, a saját képünkre formáljuk, nem is tudnánk másként. Az európai értékek a mi értékeink, különben nem léptünk volna be az Európai Unióba, hanem maradtunk volna valahol egészen máshol. Ha máshogyan lenne, akkor a magyarok nem támogatnák a korábbinál is erősebben, az amerikai Pew Research Center tavaszi felmérése szerint kétharmadot meghaladó többséggel a tagságot.

Vagyis félünk a világ egyre gyorsabb ütemű változásától, de többségünk Európában érzi magát nagyobb biztonságban. Nagy a felfordulás, az ember nehezen ismeri ki magát. Az "európai" értékek egyik legnagyobb szószólója az Argentínában született Ferenc pápa, akinek emberséges elveit némely magyar püspökök annak ellenére tagadják, hogy ők végülis idevalósiak volnának. Nem tehetünk mást, saját iránytűnkre kell hagyatkoznunk. Mindenkiben van, legfeljebb néha megbolondul.

Év végén mi is visszanézünk az előző 365 napra, és terveket készítünk a jövőre. Még sok mindent nem látunk, de az biztos, hogy a Népszava 2018-ban is olyan újság marad, mint amilyennek 1873-ban megalapították: európai.

Kidobott pénz

Az ember csak kapkodja a fejét, mekkora összegeket tettek zsebre szövetségi kapitányaink. A Sport Plusz azt írta, az októberben menesztett Bernd Storck havi 30 milliót vihetett haza, utóda, Georges Leekens pedig két hónap alatt – úgy, hogy komolyabb dolga nem is volt – ugyanennyit kaszált. Csányi Sándor MLSZ-elnök szerint ezek légből kapott számok és nem volt olyan kapitányunk, aki 10 milliónál többet keresett volna, és különben is, nem is közpénzből fizették őket.

Hogy kinek van igaza, nem tudhatjuk, de nagyjából mindegy is. Megkockáztatjuk ugyanis, hogy bármelyik a futballt szerető honfitársunk irányította volna a szakmai munkát 2017-ben, hasonló eredményeket képes lett volna elérni, mint az ennek alapján „csak” 120 milliót kereső Storck, aki nemzeti tizenegyünkkel képes volt Andorrától és Luxemburgtól is kikapni.

S hogy nem közpénzből fizették? Nyilván így van, ha az MLSZ elnöke ezt állítja, bár a szövetség májusi szakmai beszámolója szerint a központi költségvetésből származó bevétel 2016-ra az előző évi 1,47 milliárd forintról 3,4 milliárdra nőtt. Ennél is fontosabbak a tao-pénzek: az OTP 2016-ban 9,2 milliárdos társasági-adó befizetéssel öregbítette a magyar foci hírnevét. Mellette a mintegy negyedrészt állami tulajdonban lévő Mol a legnagyobb tao-befizető. Ezek alapján is nyilvánvaló, hogy amikor például Leekens fizetését folyósítják, kényesen ügyelnek arra: egyetlen fillér állami pénzt se kapjon.

Kormányzati döntésekkel sosem látott mennyiségű pénzt zúdítottak a magyar labdarúgásba. Ám a számok és az eredmények összehasonlítása alapján egyértelmű: többet ártottak vele, mint használtak. Az MLSZ csak végrehajtója a pénzherdálásnak, a valódi felelősöket a parlament kormányzati frakciójában kell keresni. S e tekintetben csak a jéghegy csúcsa az, hogy az egyes kapitányok mennyit kerestek.

Kidobott pénz

Az ember csak kapkodja a fejét, mekkora összegeket tettek zsebre szövetségi kapitányaink. A Sport Plusz azt írta, az októberben menesztett Bernd Storck havi 30 milliót vihetett haza, utóda, Georges Leekens pedig két hónap alatt – úgy, hogy komolyabb dolga nem is volt – ugyanennyit kaszált. Csányi Sándor MLSZ-elnök szerint ezek légből kapott számok és nem volt olyan kapitányunk, aki 10 milliónál többet keresett volna, és különben is, nem is közpénzből fizették őket.

Hogy kinek van igaza, nem tudhatjuk, de nagyjából mindegy is. Megkockáztatjuk ugyanis, hogy bármelyik a futballt szerető honfitársunk irányította volna a szakmai munkát 2017-ben, hasonló eredményeket képes lett volna elérni, mint az ennek alapján „csak” 120 milliót kereső Storck, aki nemzeti tizenegyünkkel képes volt Andorrától és Luxemburgtól is kikapni.

S hogy nem közpénzből fizették? Nyilván így van, ha az MLSZ elnöke ezt állítja, bár a szövetség májusi szakmai beszámolója szerint a központi költségvetésből származó bevétel 2016-ra az előző évi 1,47 milliárd forintról 3,4 milliárdra nőtt. Ennél is fontosabbak a tao-pénzek: az OTP 2016-ban 9,2 milliárdos társasági-adó befizetéssel öregbítette a magyar foci hírnevét. Mellette a mintegy negyedrészt állami tulajdonban lévő Mol a legnagyobb tao-befizető. Ezek alapján is nyilvánvaló, hogy amikor például Leekens fizetését folyósítják, kényesen ügyelnek arra: egyetlen fillér állami pénzt se kapjon.

Kormányzati döntésekkel sosem látott mennyiségű pénzt zúdítottak a magyar labdarúgásba. Ám a számok és az eredmények összehasonlítása alapján egyértelmű: többet ártottak vele, mint használtak. Az MLSZ csak végrehajtója a pénzherdálásnak, a valódi felelősöket a parlament kormányzati frakciójában kell keresni. S e tekintetben csak a jéghegy csúcsa az, hogy az egyes kapitányok mennyit kerestek.