A pulóver kívülről volt a kirakatba akasztva – mintha egy turkáló arculata nem volna amúgy is épp elég kusza a millióféle ruhadarabtól, az eladó szerint legvonzóbb árucikkeket minden reggel kilógatták az utcafrontra. Elvarázsoltan álltam előtte. Kötött volt, elegáns teveszőrszín, a mellkas felső részén kék. Kiköpött ugyanolyan árnyalat, mint a cipőmé.
Tekintsünk el attól, hogy a pulóver XL-es volt, férfiméretben, én pedig alulról súroltam az S-est. Nőiben. Különösen azért tekintsünk el tőle, mert a pulóver vonzerejének nem csekély részét épp ez adta: el lehetett bújni benne. Így képzeltem legalábbis. Hogy puha, nem szúrós az anyaga, és remekül fog mutatni a szintén XL-es méretű férfinadrágjaimmal, amelyek miatt már eleve úgy néztem ki egész gimnázium alatt, mintha véletlenül összezsugorítottak volna a próbafülkében.
A pulóverre, persze, nem volt pénzem. Este előadtam hát anyának, mennyire nem bírok élni az ominózus ruhadarab nélkül, és megkértem, hogy előlegezze meg a zsebpénzemből. Nem kértem gyakran ilyesmit, így belement. Másnap lélekszakadva rohantam iskola után a bolt felé, ott azonban az a döbbenetes hír fogadott, hogy a pulóvert még tegnap elvitték.
Összetörten botorkáltam a nagyszüleim házáig. Megnyomtam a csengőt, és kis híján elájultam: az ajtón kilépett Papa, rajta pedig a pulóver. Mintha ráöntötték volna. Olyan elegánsan állt rajta, hogy egy másodpercre elöntött a szégyen, amiért magamnak akartam. Döbbent arcomat látva persze megkérdezte, mi a baj. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát, úgyhogy annyit mondtam: menő a pulóvere, én is kinéztem magamnak, úgyhogy, ha majd kinövi, adja nekem. Ebben nevetve megállapodtunk.
Amikor nagyapám meghalt, egy kicsit mindenhol sötétebb lett a lakásban. A testet már elvitték, mire hazaértem, nagymamám mániákus alapossággal kitakarított – a szótlanságon kívül semmi sem utalt arra, hogy elveszítettünk valakit, aki nélkül nem lehet elképzelni az életet. Bementem a fürdőbe arcot mosni. A mosdókagyló mellett, az ősöreg centrifuga tetején ott feküdt összehajtogatva a pulóver. Elegánsan és végtelenül magányosan. Mama a könnyei mögül motyogta, hogy Papa azt üzente: ez most már az enyém. Ő kinőtte.
A temetés után hazamenekültem az albérletembe, mintha a földrajzi távolság felülírhatná a hirtelen támadt ürességet, bezárkóztam, és belebújtam a pulóverbe. Puha volt és vigasztaló. Tizenháromszor költöztem azóta, alig maradt olyasmi, amit mindenhová magammal cipeltem. Szinte csak a pulóver. Néha előveszem, végigsimítok a puha, teveszőrszín anyagon. Csak ritkán veszem fel, nehogy valami baja essen. A naftalinszagot már csak képzeletben érzem. A reggeli kamillatea illatával keveredik, a nagyapám kertjéből frissen szedett málnáéval, hallom a zenélő óra dallamát – Dvorak 7-es Humoresque-je –, az aranyszegélyes porcelánhoz lágyan hozzáütődő kanál ritmusát, amint elmerül az óarany húslevesben. Aztán gondosan elcsomagolom a pulóvert, nehogy kimenjen belőle a képzeletbeli naftalinszag.
Bele kéne nőni egyszer.
