Jó évnek ígérkezik az idei, mert – a papírforma szerint – rossz esztendő az nem lehet, amelynek során labdarúgó-világbajnokságot rendeznek. Hogy aztán a huszonegyedik vb melyik ország számára lesz nyerő? Ez július tizenötödikéig talány. De bármilyen párosításban játsszák is a döntőt, bizonyos, hogy az oroszországi torna egészét a fél világ nézi. A tévén keresztül 2014-ben csaknem három és fél milliárd érdeklődő követte a vetélkedőt; ez a tömeg nagyjából a Föld lakosságának fele – bár nem azonos ugyanannyi emberrel –, és körülbelül megegyezik a legutóbbi nyári olimpia televíziós nézettségével. (Érdekes módon az ötkarikás játékokat is Brazíliában tartották, akár az előző nagy futball-seregszemlét.) Azt persze mondani sem kell, hogy így is a labdarúgás javára billen a mérleg nyelve, hiszen a futball egyetlen – de több, mint – sportág, míg a nyári olimpia műsorán huszonnyolc sportág képviselői szerepelnek.
Négy éve a helyszíni nézettség is a magasba szökött: a látogatottság 53 592-es átlaga a második helyre került az Egyesült Államokban rendezett világbajnokság alighanem utolérhetetlen 68 991-es középértéke után. Az sem mellékes, hogy – miközben a hatvannégy meccset 3 millió 429 ezer 873 drukker látta a stadionokban – a szurkolói zónákban még ennél is többen (5 millió 154 ezer 386-an) fordultak meg. Ezeket az övezeteket nem a magyar rajongóknak építik, miként a torna mérkőzéseinek otthont adó stadionokat sem. Így van ezzel most Jekatyerinburg, Kalinyingrád, Kazany, Moszkva, Nyizsnij Novgorod, Rosztov, Szamara, Szaranszk, Szentpétervár, Szocsi és Volgográd is, hiszen honfitársaink legutóbb akkor jártak Mundialon, amikor hasonlóképpen baráti volt a hivatalos szovjet-magyar viszony, amilyen megbonthatatlan egységet tükröz napjainkban az orosz-magyar politikai kapcsolat. Igaz, 1986-ban, a fülledt Irapuato pázsitján semmiféle jele nem mutatkozott az internacionalista bajtársiasságnak, elvégre Alejnyikov és (elv)társai hatot rámoltak be a futball-világbajnokságok mindmáig utolsó, nemzetközileg is jegyzett magyar mohikánjainak.
Hogy azoktól az időktől milyen messzire vagyunk, arra jellemző: Ausztria korabeli üzleteiben magyar tv-készülékeket vásároltak schillingért hazánk fiai és honleányai, mert szomszédlátogatásuk alkalmával az Orion üzem Nárcisz fantázianevű – az osztrákoknál Audioton elnevezéssel forgalmazott – gyártmányáról azt hitték, külföldi típus... A fejlesztésre itthon is nagy szükség volt, elvégre a vb-k mindig különleges érdeklődést keltettek, és az, aki „menő” Orion Tokajon nézhette 1966-ban a magyar–brazil 3-1-et, majdnem olyan császárrá vált a lakótársak szemében, akár a fekete-fehér képernyőn is elbűvölően színes Albert Flórián. Ám 1990 óta Magyarország közönsége csak külső szemlélő, a megfigyelő pozíciójában óriási rutinnal, elvégre lassanként a törvényszerűségek kategóriájába tartozik, hogy a labdarúgást illetően kívül vagyunk a világon. Polgártársaink komoly szerencséje a technikai – nem futballtechnikai – fejlődés, annak segítségével ugyanis nem mulasztanak el semmit, ami a vb-n történik. (Négy esztendeje 98 087 percet – 68 napot – tett ki a televíziós közvetítések összessége a kerek világon.) Arról persze lemaradnak, hogy szorítsanak hazájuk válogatottjának, azt pedig már álmodni sem merik, hogy klasszis magyar válogatottnak szurkolhatnak, mint elődeik tehették azt évtizedeken át. Az eddigi húsz világbajnokság aranyainak negyedét a brazilok, egyaránt ötödét a németek, illetve a most kivételesen ugyancsak tv-foteles olaszok nyerték, ám két döntős szerepléssel hazánk is az örök lista szűk elitjében van.
Lehet, mégsem olyan príma ez az év. Elvégre a szűnni nem akaró távollét földön túli fájdalommal jár. Amilyen bámulatos a műszaki haladás, olyan lehangoló a futballügyi helyben járás. Másként: bármennyire modern is a készülék, olyan hatást kelt – nem a pálya kapcsán –, mintha a hatvanas években lennénk.
Marad nekünk a Minivizor.
