Kácsor Zsolt: Milyen az igazi költő?

Publikálás dátuma
2018.01.06. 08:30
FOTÓ: SHUTTERSTOCK

Barátom meséli, hogy Budáról Pestre menet összefutott egy tibeti költővel, amit úgy kell érteni, hogy nem volt nála az okostelefonja, nem tudta, hogy mennyi az idő, ezért az utcán megkérdezte egy, az arcát vastag sálba burkolt embertől, hogy mennyi az idő, mire az lehúzta az arcáról a sálat, boldogan rikkantott egy hellót, és visszakérdezett: what did you say, my friend? Úgy nézett ki, mint egy jóllakott, boldog eszkimó, de mivel a barátom nem tud semmilyen eszkimó nyelven, angolra váltott hát, s megkérdezte, hogy what time is it, please, mire a tibeti költő, akiről ekkor még nem lehetett tudni, hogy tibeti költő, elővette az okostelefonját, megnézte, hogy mennyi az idő, megmondta, majd megkérdezte a barátomtól, hogy milyen menetrend szerint jár az 53-as busz.

Mivel éppen egy budai buszmegállóban álltak, a barátom odalépett a tájékoztató táblához, s közölte, hogy tíz perc múlva jön a busz, ebből a találkozásból alakult ki egy hosszú beszélgetés Istenről, a világegyetemről, az emberiségről, a boldogságról és a boldogtalanságról, mert amikor a tibeti költő megtudta, hogy van még tíz perce a busz megérkezéséig, gyorsan megkérdezte a barátomat, mintegy miheztartás végett, hogy ő, mármint a barátom, vajon minek tartja a dalai lámát; azaz valamiféle istenségnek tartja-e, egy megvilágosult Buddhának, köztünk élő bodhiszattvának, aki a boldogság birodalmából szánt szándékkal azért született ide közénk embernek, hogy boldogságot teremtsen maga körül, vagy pedig egyszerű embernek tartja, aki bizonyos értelemben rendkívüli, de mégis: ember. A barátom ilyen kérdést még nem kapott buszmegállóban, de azért habozás nélkül rávágta, hogy a dalai láma nem istenség, hanem ember, mire a tibeti költő, akiről eddig még mindig nem lehetett tudni, hogy tibeti költő, boldogan fölrikkantott, és rávágta, hogy egyetértünk, barátom. Úgy nevetett, olyan derűs, felhőtlen kacagással, mint egy gyerek. A barátom ekkor kérdezte meg tőle, hogy hová valósi, mire az megint rikkantott, s vidáman rávágta, hogy tibeti, ráadásul költő. A barátom ennek nagyon megörült, mert még nem találkozott tibeti költővel, meg is kérdezte, hogy a versei olvashatók-e magyarul, mire a tibeti költő boldogan fölrikkantott, s azt válaszolta, hogy nem. De megjelent már kötete. igaz, nem itt, hanem Hongkongban.

A barátom megkérdezte tőle, hogy milyen verseket ír, mire a tibeti költő elővette az okostelefonját, előkereste néhány versét, és nevetve fölmutatta a képernyőt, amely tele volt krikszkrakszokkal, a barátom szerint tibeti írásjelekkel, de ebben nem volt biztos, mert a témának nem szakértője. A szövegből persze egy kukkot sem értett, szerinte a tibeti költő akár tibeti nyelvű étlapot is mutogathatott volna neki lhászai dialektusban, a barátom azt sem tudta megállapítani, hogy hol kezdődik maga a vers, és melyik sor lehet a cím, és a költő neve, de ideje sem volt rá, hogy ezen eltűnődjön, mert a tibeti költő újabb és újabb verseket mutatott neki, s közben úgy nevetett, mint egy boldog gyerek. Jöttek sorra az elolvashatatlan versek, és a tibeti költő arcáról nem múlt el a ragyogás, újabb és újabb szövegeket mutatott meg, majd ránézett a barátomra, bele egyenesen a szemébe, s azt kérdezte angolul: na, mit szólsz, milyenek? Ugye jók?

A barátom ebből jött rá, nem pedig a számára értelmezhetetlen szövegekből, hogy ő most tényleg egy igazi költővel találkozott. Úgy látszik ugyanis, magyarázta, hogy a világon tényleg minden költő egyforma, akár magyar, akár eszkimó, akár tibeti. A igazi költő halálosan ki van éhezve a véleményre, az elismerésre és a megértésre. Akárhogy is legyintget irodalmi társaságban a kritikusokra, amint meglátja a nevét egy kritikában, az igazi költőnek akkorát kondul a szíve, mint egy harang, elakad a lélegzete, pengevékonyságúra szűkül a szája, és habzsolni kezdi a véleményt. Ha abban a bizonyos irodalmi társaságban szóba kerül egy másik költő neve, akkor az igazi költő elmosolyodik, és bólint, amit csakis egyféleképpen lehet értelmezni: ugyan, kiről beszéltek, ti balgák, hiszen költőnek itt vagyok én, én, én, én. Én, én, én, én, én. Az igazi költő soha, azaz soha nem utasítana vissza egy váratlanul jött felkérést arra vonatkozóan, hogy legújabb műveiből tartson felolvasást egy hideg budai buszmegállóban az 53-as buszra várva, mi sem természetesebb annál, hogy az ember egy buszmegállóban a saját verseiben gyönyörködik, miközben az áldozatul esett olvasó arcát fürkészi, akinek természetesen nincs más lehetősége, csak az elragadtatott csodálat.

A barátom már csak tudja, hiszen ő is költő. Méghozzá az igazi fajtából.

Ezért a tibeti költővel beszélgetve lazán benyúlt a belső zsebébe, hogy elővegye az okostelefonját, és megmutassa néhány versét a kollégának, de sajnos nem volt nála az okostelefonja, egyetlen versét sem tudta megmutatni, nem marad hát másra, mint egy rögtönzött szavalás. Csak húsz-huszonöt szonett, a csak a legfrissebbekből, igazán semmiség, legalább telik az idő egy hideg budai buszmegállóban az 53-as buszra várva.

Szerző
Témák
költő

Bóta Gábor: Végtelenített kamaszkor

Publikálás dátuma
2018.01.06. 08:25
Balogh Anna és Vári-Kovács Péter
A képre kattintva galéria nyílik!

Eszelős mennyire nem tudunk felnőni. Gyermetegségünk tán kitolódott életkorunk végéig. Valahogy nem akarunk igazán felnőttek lenni - legfeljebb egész kiskorunkban -, mert az annyi nyűggel, kötelezettséggel, bajjal, elviselhetetlenséggel jár. Némileg megkeményedünk ugyan, de sok tekintetben kölykök, kamaszok, belső vívódásokkal teli, kiforratlan emberek maradunk. Számomra erről regél most két produkció is, az egyik az Adrian Mole újabb kínszenvedései a felnőttkor küszöbén, főleg a kamaszok világáról beszél a Hatszín Teátrumban. Az Ájlávjú című musical a Centrál Színházban pedig az örök kamaszokról, akik némiképp infantilisek, felelősséget kevéssé vállalók, szertelenül zaklatottak maradnak mindhalálig.

Tán az sem véletlen, hogy mindkét produkció diákos hevületű, kicsattan az energiától, nyughatatlan, kajánkodó humorral, szurkálódásokkal, csipkelődésekkel és bizonyos mértékű világfájdalommal teli. De mégis eleven, izgőmozgó, szinte szétvetik a fékezhetetlen energiák, és a tomboló szereplési vágy mögött mégis meghúzódik némi szemérmesség, tán zavarodottság is, hogy szabad-e ennyire önmutogatónak, és ezzel óhatatlanul is kitárulkozónak lenni. Ami ezúttal nem csupán intimitásokat jelent, hanem harsányságot, akár bizonyos mértékű ripacskodást, az idétlenkedési kedv kiélését a deszkákon. Az ízléshatár megkísértését, és mégiscsak fegyelmezett játékot, hogy azt a bizonyos képzeletbeli határt ne nagyon lépjék túl.

Az Adrian Mole előadásában vannak valódi diákok, színi mesterséget tanulók és meglett színészek. Dékány Barnabás a két „létállapot” között helyezkedik el, nemrég végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Sue Townsend közkedvelt könyvsorozatának megfelelően magával, környezetével és persze a lányokkal vívódó intellektuális, szemüveges srácot játszik. Aki nem egy kiköpött Don Juan, tépelődő, tipródó, némiképp hebrencs, de szimpatikus fiú, naná, hogy szerelmes, és persze sok tekintetben meg nem értett, aki jó adag szeretetre vágyik, és nemigen sikerül neki kellő mennyiséget begyűjtenie belőle. Téblábol, tétovázik, teszetosza, bizonytalan magában, de közben egyfolytában pörög az agya, és ez mégiscsak állandóan cselekvésre sarkallja. Óriáscsecsemő és meglett, töprengő felnőtt sajátos keveréke. Amúgy fölöttébb kedvelhető. Osváth Judit, a szívszerelme, Pandora, aki egy vagány, dögös csaj meg egy megszeppent mimóza közötti létállapotban leledzik, és persze mással kavar, de végül a címszereplő felé húz. A Színművészetiről szintén nemrég kikerült Georgita Máté Dezső fölöttébb jószívű, meleg srácot játszik, akivel igencsak rokonszenveznek a nézők.

Bája van a Gáspár András által rendezett előadásnak, pulzálása, lendülete, érződik belőle a megveszekedett hit a színházcsinálásban, és némi keserűség is, hogy azért ez nem könnyű manapság, mint ahogyan az élet sem. Gáspár és Balázs Ágnes írt az epikus szövegfolyamból épkézláb darabot, az utóbbi kellő odaadással „szinkronhangként” is közreműködött, ugyanis az egyik szereplőnek elment a hangja, ezért aztán ő egy mukkanás nélkül volt jelen a deszkákon. Mindent csinált, amit egyébként, csak meg sem nyikkant, Balázs Ágnes pedig, a gesztusokhoz hozzáillesztve, felolvasta a szövegét.

Ez amennyi izgalmat jelent a közreműködőknek, annyi pluszt is ad az előadáshoz, mert a megemelkedett adrenalinszint újabb és újabb energiákat szabadíthat fel, ahogy ez vélhetően most is történt. És ebbe a diákos hevületű produkcióba bele is passzolt. Nincs szó szépen lekerekített, esetlegességektől mentes, színházi remekműről, bizony előfordul, hogy valami ahogy esik, úgy puffan. De ebbe a játékstílusba ez is belefér. Létay Dóra az Adrianra kevéssé figyelni tudó anyja, Kerekes József a szintén nem a koncentráló-képességéről híres apa. Szalai Kriszta a szórakozott, mulatságos nagymama, meg az elhalálozó rokon, akinek távozása az életből sok mindenre rádöbbenti Adriant. Király Attila is kettős szerepben emlékezetes. A fiatalok, Fehér András, Litauszky Lilla, Kádas Petra, Cziffrik Lilla, Szentgyörgyi Dániel, Szalay Rebeka, Podonyi Panni, Gáspár Bianka, Csapó Judit egyaránt anyait-apait beleadva, jókora élvezettel és olykor némi félszegséggel játszanak, a velük együtt lélegző, kimondottan lelkes publikum előtt.

Ágoston Katalin és Ódor Kristóf

Ágoston Katalin és Ódor Kristóf

Az Ájlávjú előadásán is egyaránt lelkesek a nézők és a játszók. Mindig hálás, ha négy színész, alakot változtatva, sok-sok szereplő bőrébe bújva, játszhat végig egy előadást, akár a bölcsőtől a koporsóig felvonultatva embereket. Lehetnek kiskölykök és sír szélén lévő aggastyánok egyaránt. Virtuóz módon, a jelmezekkel együtt, gyorsan alakot is válthatnak. Jimmy Roberts és Joe Di Pietro Off-Broadway musicalt írtak, de nevezhetném alternatív musicalnek is, ami némiképp paródiája a színes, szagos, hű, de látványos, érzelmességbe vagy akár giccsbe és hatásvadászatba hajló, nagyszabású, világon végig söprő sikerszériáknak. Alig van díszlet, az akár behozható, kivihető a szereplők által, ahogy egy diákelőadásban. A mondandó is szarkasztikusabb, sarkosabb, mint a csillogó-villogó, szinte garantáltan boldog végbe forduló musicalek esetében. Nevezetesen ezúttal az, hogy megszületünk, tipegünk-topogunk, botladozunk, valahogy csak felcseperedünk, házasodunk, gyerekeket nevelünk, szeretünk, civakodunk, öregszünk, még infantilisebbek leszünk, mint gyerkőckorunkban, temetőbe járunk, majd magunk is oda kerülünk.

Balogh Anna és Vári-Kovács Péter

Balogh Anna és Vári-Kovács Péter

Rohamtempóban eliszkol az élet, anélkül, hogy történt volna valami igazán fontos, rendkívülien érdekes. Részesei vagyunk a törvényszerű körforgásnak, majd meghalunk. Ez így elmondva nem túl szívderítő, de az előadás groteszk humorral teli, abszurdba hajló, lazán egymásba kapcsolódó jelenetfüzérekből áll. Harangi Mária érti ezt a musical típust, már a Centrálban is színpadra állított egy ilyet, hiszen A mi utcánk – Avenue Q méltán hosszan szerepelt a repertoáron. Az Ájlávjú pedig a nagyszínpadon ugyancsak kiadós siker volt, több év kihagyás után most a Kisszínpadra került, részben azonos, részben más szereplőkkel. Ágoston Katalin, Balogh Anna, Ódor Kristóf, Vári-Kovács Péter kölykös-kamaszos módra, mohón teli hancúrozzák a színpadot. Komédiáznak, ahogy belefér. Magukra öltik Pallós Nelli számtalan jelmezét, és más-más emberré is válnak tőle. Miközben virgonckodnak, megmutatják, hogy temérdek a fájdalmas, sőt kilátástalannak tűnő pillanat, és elégikus szomorúsággal, előbb-utóbb jön az elmúlás.

De azért sokat nevetünk, akár azon is, amin sírnunk kellene.

Szerző

Heimer György: Német jelentés a cservenkai vérengzésről

Publikálás dátuma
2018.01.06. 08:20
FORRÁS: BELGRÁDI ZSIDÓ TÖRTÉNETI MÚZEUM

1944. október 7-éről 8-ára virradó éjszaka német SS-katonák pár óra leforgása alatt legyilkoltak ezer magyar zsidó munkaszolgálatost a bácskai Cservenka falu téglagyárában. A vérfürdő itthon jószerivel ma is teljesen ismeretlen, ám most első ízben az erről szóló német vizsgálati jelentés magyarul is elolvasható a forrásközlemények kiadására szakosodott FONS folyóirat jóvoltából (www.fonsfolyoirat.hu). Ebből kiderül, hogy a náci bűnök kutatására szakosodott ludwigsburgi központi hivatal (ZANSV) már a kilencszázhatvanas évektől kezdve évtizedeken át tartó nyomozati munkával, részletekbe menően feltárta e háborús bűntett történéseit, ám peres eljárás és ítélet nélkül: a vádemeléshez az illetékes offenburgi államügyészség nem talált elégséges bizonyítékokat.

A cservenkai tömeggyilkosság áldozatai a szerbiai érchegység bányavidékére hurcolt zsidó és kisebb számban erőszakmentességet valló vallási közösségekhez (Jehova tanúi, reformadventista, nazarénus) tartozó kényszermunkások voltak. Munkaszolgálat – így nevezték a Horthy-világ hírhedett katonai intézményét, amelybe felállításakor úgymond a megbízhatatlanokat, később azonban – a féktelen antiszemitizmus nyomán, a jogfosztás, a kirekesztés, a végén pedig a fizikai megsemmisítés jegyében – döntően zsidókat soroztak be fegyver nélküli szolgálatra. Katonai létesítményeket, erődítményeket, utakat kellett építeniük, de nem egyszer kiképzés nélküli, életveszélyes feladatokra, így aknaszedésre is kényszerítették őket. Miután a náci Németország 1941-ben lerohanta Jugoszláviát, és megkaparintotta a szerbiai Bor községről elnevezett rézbányákat, a hitleri háborús ércszükségletek kitermeléséhez több tízezres létszámban odahurcolták a leigázott európai nemzetek polgárait, köztük magyarokat. „Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel, / hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben” – írta a Hetedik eclogában Radnóti Miklós, aki hatezer magyar sorstársával vasúti pályaépítésen vagy a bányák mélyén robotolt, napi tíz órán át, silány élelmezés és szadista őrzőik kegyetlenkedései közepette. Ám „Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul"; vagyis amikor közeledett a szovjet front, elrendelték a bányavidék kiürítését, 1944 őszén hazaindították a magyar „muszosokat” is – méghozzá gyalogosan, két lépcsőben. A később indulókat óriási szerencséjükre kiszabadították a partizánok, viszont a másik, mintegy 3400 fős transzport a halálba masírozott. Mire a szerbiai hegyekből – Belgrád, Újvidék, Mohács, Baja, Szentkirályszabadja érintésével – elvonszolták magukat Magyarország nyugati határáig, hogy továbbzsuppolják őket német koncentrációs táborokba, alig ötszázan maradtak életben. Az „erőltetett menet” során – mint valamilyen mozgó vesztőhelyen – az őrszemélyzet és nem kevésbé a nácibarát lakosság folyamatosan kegyetlenkedett, s gyilkolt.

A legsúlyosabb öldöklést Cservenkán követték el.

FOTÓ: DR. CSAPODY TAMÁS

FOTÓ: DR. CSAPODY TAMÁS

A kis bácskai településig a 360 kilométeres, gyötrelmekkel teli úton a magyar honvédség katonái kísérték a munkaszolgálatosok menetoszlopát. Odaérve azonban az ott állomásozó, főként a helybéli, úgynevezett népi németekből toborzott SS-alakulat, egész pontosan a 31. SS-önkéntes gránátos hadosztályhoz tartozó tüzérüteg katonái vették át a foglyok őrzését – magyarázza Csapody Tamás jogász, szociológus, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének docense, aki már évek óta kutatja a bori munkaszolgálatosok történetét, s külön könyvben (e-book) foglalta össze a cservenkai tömeggyilkosság részleteit. Mint mondja, a ludwigsburgi náci-üldöző hivatal azért indított vizsgálatot, mert az NSZK-ban komolyan gondolták: nem elég bocsánatot kérni, az elkövetőket meg is kell nevezni és büntetni. A társadalmi berendezkedésnek olyannak kell lennie, amely morális és jogi értelemben egyaránt lehetővé teszi, hogy demokratikus és alkotmányos keretek között szembe lehessen nézni a történelmi bűnökkel. Arra a kérdésre, hogy a magyar katonák miért adták át a rájuk bízott zsidó munkaszolgálatosokat, miért nem próbálták őket megmenteni (akik papíron nem is foglyoknak, hanem a magyar királyi honvédség kötelékébe tartozó fegyvertelen katonáknak számítottak), Csapody kifejtette: bár történtek tiltakozások, súlyos felelősség terheli a magyar tiszteket, sőt a magyar keret számos tagja részt vett a zsidók kivégzés előtti kifosztásában.

A német joghatóság 1958 és 2001 között több száz akkor Cservenkán élő polgár és ott szolgáló katona kihallgatása, majd ötezer oldal nyomozati dokumentum összeállítása után 22 egykori Waffen-SS tagot gyanúsított meg a tömeggyilkossággal. De mindegyikük tagadott, mellébeszélt. Közülük csak egy ismerte el, hogy a kivégzőosztag tagja volt, s azt, hogy a sortüzek leadása után még kézigránátokat is behajigáltak az agyonlőtt áldozatokkal feltornyosult árokba. A mészárlásról a túlélő áldozatoktól is tudunk. Mint vallomásaikból kitűnik, a fizikai és a szellemi ellenállásukat végletekig elvesztett foglyok kisebb-nagyobb jelekből tudták, elkövetkezett a vég. Éjjel 10 órától kezdve húszasával-harmincasával a vesztőhelyként szolgáló 40-50 méter hosszú, 6-10 méter széles és másfél méter mély gödör széléhez lökdöstek sorjában vagy ezer embert, és az SS-ek három méterről tüzeltek. Csodával határos módon néhány áldozat feje mellett elsüvített a tarkólövésnek szánt halálos golyó. Bezuhantak az árokba, bajtársaik holtteste megvédte őket a gránátrobbanásoktól is, sőt túlélték a magyar őrszemélyzet embervadászatát, miután virradatkor félőrülten kimásztak a hullahegy alól és megpróbáltak elrejtőzni, menekülni.

A tömeggyilkosság német alapossággal elvégzett vizsgálatának tükrében különös, hogy az offenburgi államügyészség mégsem ültette vádlottak padjára a gyanúsítottakat. Így gondolta ezt két bori túlélő is, akik az 1972-ben hozott elutasító ügyészi határozat után perújrafelvételt kezdeményeztek. A két Párizsban élő, akkor már idős munkaszolgálatos magánnyomozásba kezdett: felvették egykori sorstársaikkal a kapcsolatot, kutattak német levéltárakban, beszereztek magyar nyelvű újságcikkeket, dokumentumokat. Legfőképpen a vérfürdőre parancsot adó személyt akarták leleplezni, de perdöntő bizonyíték ekkor sem került elő. Így a bűnvádi eljárás újbóli megindításának kérelmét 2001-ben végleg elutasították, „A zsidók menete Borból Bajáig” (Marsch von Juden von Bor nach Baja) címet viselő dossziétömeget pedig – 57 évvel a háborús bűncselekmény elkövetése után – végleg ad acta tették, amelyet mellesleg bárki elolvashat a ludwigsburgi hivatalban, illetve annak levéltárában.

Magyarországon soha nem indítottak eljárást sem a bori táborban elkövetett kegyetlenkedések, sem a cservenkai tömeggyilkosság magyar felelőseinek ügyében, eltekintve attól, hogy 1948-ban a Népbíróság halálra ítélte a bori keret néhány akkor elkapott tagját. Csapody Tamás kutatásaiból azt is lehet tudni, hogy a jugoszláv hatóságok – különösebb kegyelet és szakszerűség nélkül – csak 1957-ben exhumálták cservenkai tömegsír áldozatait, majd a zombori zsidó temetőben hantolták el földi maradványaikat. A kutató szerint azért ott és nem a téglagyár közvetlen közelében lévő izraelita temetőben, mert a cservenkaiak is kivették részüket a zsidók megsemmisítésében, s úgymond nem kell, hogy a településen fennmaradjon a tömeggyilkosság emléke. Igaz a téglagyár főépületén suta szöveggel ma is látható egy 1972-ben állított, szerb és magyar nyelvű emléktábla, de ennél alighanem fájdalmasabb, hogy Cservenka – mint annyi más magyar holokausztáldozat – teljességgel ismeretlen a nemzetinek mondott emlékezetpolitikában.

Razglednicák

Év végén ismét megjelent a Bori notesz a Helikon Kiadó míves gondozásában – ritkán látható fotókkal és hasonmás vers-kéziratokkal. A Bori notesz egy kis kockás jegyzetfüzet, Radnóti Miklós ebbe írta tíz legutolsó versét - sorban: Hetedik ecloga, Levél a hitveshez, Gyökér, A la recherche, Nyolcadik ecloga, Razglednica, Erőltetett menet, Razglednica (2), Razglednica (3), Razglednica (4) -, amelyek a bori munkaszolgálat páratlan dokumentumai, egyúttal a költői nagyságról tanúskodva a magyar és a világlíra legszebbjei közé tartoznak.

A füzetben szereplő költemények közül alighanem a négyes számú "képes levelezőlap", a Razglednica (4) a legmegrendítőbb. „Mellézuhantam, átfordult a teste/s feszes volt már, mint húr, ha pattan./Tarkólövés. – Így végzed hát te is, – /súgtam magamnak, csak feküdj nyugodtan./Halált virágzik most a türelem. – /Der spring noch auf, – hangzott fölöttem./Sárral kevert vér száradt fülemen.” Radnóti már nem másolta be noteszébe ezt a verset, hanem egy félbetépett csukamájolaj-reklám hátlapjára írva maradt fenn a notesz 34. és 35. oldala között – olvasható Ferencz Győző irodalomtörténész verselemzésében, a most megjelent Helikon kötet részeként. Mint írja, a hibátlan, javítás nélküli kéziraton Radnóti szabályos nyomdai korrektúrajellel jelezte, hogy a cím után üres sor következik, majd magyarázatként hozzáteszi: ”A versben száraz, sőt ironikus tényszerűséggel beszéli el, ahogy egy társát tarkólövéssel kivégzik. Így végezd hát te is, vonja le a végkövetkeztetést, azaz Radnóti utolsó versében saját várható halálát írta le, nagyjából úgy, ahogyan néhány nappal a vers megírása után valószínűleg meg is történt.” Ferencz Győző – aki monográfiában foglalta össze Radnóti Miklós költői munkásságát – a Razglednica (4) műelemzésében azt is kifejti, hogy „ez a vers kapcsolta össze Radnóti testi megsemmisülését szellemének halhatatlanságával. A vers szövege olyan közel ment a pusztulás pillanatához, ahonnan emberi nyelven korábban aligha érkezett üzenet. Ezt Radnóti egy nagyszerű poétikai eljárással érte el. Egy összetett cselekménysort, amelynek a vers szerint közvetlen tanúja volt a metonímia stilisztikai eszközével vitt át saját magára. (A metonímia érintkezésen alapuló átvitel.) A költő már halott munkaszolgálatos társára zuhant, és érintkezett a halállal. Testközelben élte át társa kivégzését, és mivel esetleges, hogy éppen ki válik az öldöklés áldozatává, biztosan tudja, hogy ez lesz az ő sorsa is a nem túl távoli jövőben.”

A magyar irodalomtörténet sokáig feltétel nélkül hitelt adott annak, hogy Radnóti Miklóst – aki túlélte a bori kényszermunka megpróbáltatásait és a visszaút poklát – a Győr melletti Abdánál agyonlőtték, majd ott dobták tömegsírba 21 sorstársával együtt. Kételyek azonban már kezdettől fogva felmerültek. Amikor Radnóti felesége, Gyarmati Fanni 1946 nyarán Győrben átvette az abdai tömegsír exhumálásakor a 12-es számmal jegyzőkönyvezett holttest ruházatában talált személyes iratokat, köztük a Bori notesz néven ismertté vált jegyzetfüzetet, a halottszemlén nem tudta azonosítani Radnóti földi maradványait. Az özvegy hetven évvel túlélte férjét, s a 2014-ben megjelent naplójának tanúsága szerint e gondolat fájóan kínozta – jegyezte meg Ferencz Győző, aki a mostani Helikon kiadvány kísérőtanulmányában is számba vette a kétségeket megfogalmazó kutatásokat: kulcsfontosságú dokumentumok híján Radnóti halálának körülményei tisztázatlanok. A rendszerváltás után, Csapody Tamás kutatásai nyomán vált ismertté, hogy a Kádár-korszak állambiztonsági szervei is vizsgálódtak, az abdai gyilkosság tetteseit akarták azonosítani. A hetvenes években a szigorúan titkos nyomozás bizonyítani ugyan nem tudta, de öt egykori bori keretlegényt gyanúsított a gyilkosságokkal; háborús bűntett helyett kegyetlenkedéssel vádolták meg őket, ami viszont már az eljárás kezdetekor elévült.

A Bori notesz hasonmás kiadása eddig hat kiadást ért meg. A most megjelent kötet újdonsága, hogy korábban hozzáférhetetlen dokumentumokat is tartalmaz. Így az exhumáláskor előkerült iratok és egyéb kéziratok alapján a versek szövege, szövegváltozataik, keletkezésük körülményei is pontosabban megismerhetőek az érdeklődő olvasók számára.