Kácsor Zsolt: Milyen az igazi költő?

Publikálás dátuma
2018.01.06 08:30
FOTÓ: SHUTTERSTOCK
Fotó: /

Barátom meséli, hogy Budáról Pestre menet összefutott egy tibeti költővel, amit úgy kell érteni, hogy nem volt nála az okostelefonja, nem tudta, hogy mennyi az idő, ezért az utcán megkérdezte egy, az arcát vastag sálba burkolt embertől, hogy mennyi az idő, mire az lehúzta az arcáról a sálat, boldogan rikkantott egy hellót, és visszakérdezett: what did you say, my friend? Úgy nézett ki, mint egy jóllakott, boldog eszkimó, de mivel a barátom nem tud semmilyen eszkimó nyelven, angolra váltott hát, s megkérdezte, hogy what time is it, please, mire a tibeti költő, akiről ekkor még nem lehetett tudni, hogy tibeti költő, elővette az okostelefonját, megnézte, hogy mennyi az idő, megmondta, majd megkérdezte a barátomtól, hogy milyen menetrend szerint jár az 53-as busz.

Mivel éppen egy budai buszmegállóban álltak, a barátom odalépett a tájékoztató táblához, s közölte, hogy tíz perc múlva jön a busz, ebből a találkozásból alakult ki egy hosszú beszélgetés Istenről, a világegyetemről, az emberiségről, a boldogságról és a boldogtalanságról, mert amikor a tibeti költő megtudta, hogy van még tíz perce a busz megérkezéséig, gyorsan megkérdezte a barátomat, mintegy miheztartás végett, hogy ő, mármint a barátom, vajon minek tartja a dalai lámát; azaz valamiféle istenségnek tartja-e, egy megvilágosult Buddhának, köztünk élő bodhiszattvának, aki a boldogság birodalmából szánt szándékkal azért született ide közénk embernek, hogy boldogságot teremtsen maga körül, vagy pedig egyszerű embernek tartja, aki bizonyos értelemben rendkívüli, de mégis: ember. A barátom ilyen kérdést még nem kapott buszmegállóban, de azért habozás nélkül rávágta, hogy a dalai láma nem istenség, hanem ember, mire a tibeti költő, akiről eddig még mindig nem lehetett tudni, hogy tibeti költő, boldogan fölrikkantott, és rávágta, hogy egyetértünk, barátom. Úgy nevetett, olyan derűs, felhőtlen kacagással, mint egy gyerek. A barátom ekkor kérdezte meg tőle, hogy hová valósi, mire az megint rikkantott, s vidáman rávágta, hogy tibeti, ráadásul költő. A barátom ennek nagyon megörült, mert még nem találkozott tibeti költővel, meg is kérdezte, hogy a versei olvashatók-e magyarul, mire a tibeti költő boldogan fölrikkantott, s azt válaszolta, hogy nem. De megjelent már kötete. igaz, nem itt, hanem Hongkongban.

A barátom megkérdezte tőle, hogy milyen verseket ír, mire a tibeti költő elővette az okostelefonját, előkereste néhány versét, és nevetve fölmutatta a képernyőt, amely tele volt krikszkrakszokkal, a barátom szerint tibeti írásjelekkel, de ebben nem volt biztos, mert a témának nem szakértője. A szövegből persze egy kukkot sem értett, szerinte a tibeti költő akár tibeti nyelvű étlapot is mutogathatott volna neki lhászai dialektusban, a barátom azt sem tudta megállapítani, hogy hol kezdődik maga a vers, és melyik sor lehet a cím, és a költő neve, de ideje sem volt rá, hogy ezen eltűnődjön, mert a tibeti költő újabb és újabb verseket mutatott neki, s közben úgy nevetett, mint egy boldog gyerek. Jöttek sorra az elolvashatatlan versek, és a tibeti költő arcáról nem múlt el a ragyogás, újabb és újabb szövegeket mutatott meg, majd ránézett a barátomra, bele egyenesen a szemébe, s azt kérdezte angolul: na, mit szólsz, milyenek? Ugye jók?

A barátom ebből jött rá, nem pedig a számára értelmezhetetlen szövegekből, hogy ő most tényleg egy igazi költővel találkozott. Úgy látszik ugyanis, magyarázta, hogy a világon tényleg minden költő egyforma, akár magyar, akár eszkimó, akár tibeti. A igazi költő halálosan ki van éhezve a véleményre, az elismerésre és a megértésre. Akárhogy is legyintget irodalmi társaságban a kritikusokra, amint meglátja a nevét egy kritikában, az igazi költőnek akkorát kondul a szíve, mint egy harang, elakad a lélegzete, pengevékonyságúra szűkül a szája, és habzsolni kezdi a véleményt. Ha abban a bizonyos irodalmi társaságban szóba kerül egy másik költő neve, akkor az igazi költő elmosolyodik, és bólint, amit csakis egyféleképpen lehet értelmezni: ugyan, kiről beszéltek, ti balgák, hiszen költőnek itt vagyok én, én, én, én. Én, én, én, én, én. Az igazi költő soha, azaz soha nem utasítana vissza egy váratlanul jött felkérést arra vonatkozóan, hogy legújabb műveiből tartson felolvasást egy hideg budai buszmegállóban az 53-as buszra várva, mi sem természetesebb annál, hogy az ember egy buszmegállóban a saját verseiben gyönyörködik, miközben az áldozatul esett olvasó arcát fürkészi, akinek természetesen nincs más lehetősége, csak az elragadtatott csodálat.

A barátom már csak tudja, hiszen ő is költő. Méghozzá az igazi fajtából.

Ezért a tibeti költővel beszélgetve lazán benyúlt a belső zsebébe, hogy elővegye az okostelefonját, és megmutassa néhány versét a kollégának, de sajnos nem volt nála az okostelefonja, egyetlen versét sem tudta megmutatni, nem marad hát másra, mint egy rögtönzött szavalás. Csak húsz-huszonöt szonett, a csak a legfrissebbekből, igazán semmiség, legalább telik az idő egy hideg budai buszmegállóban az 53-as buszra várva.

Témák
költő
2018.01.06 08:30

Ellenségből nincsen hiány

Publikálás dátuma
2018.11.18 10:20
ELNÖKÖK EGYMÁS KÖZÖTT - Kína veszélyesebb az oroszoknál (Hszi Csinping és Trump)
Fotó: AFP/ NICOLAS ASFOURI
Valamikor a hidegháború napjaiban egy neves amerikai publicista humoreszkjében egy olyan világ képét vázolta fel, amelyben az Egyesült Államok teljesen váratlanul ellenség nélkül maradt. Az oroszok ugyanis fogták magukat és egy másik bolygóra költöztek. Kitört a pánik a Fehér Házban és a Pentagonban: ellenség hiányában sem fegyverkezni, sem politizálni nem lehet igazán.
Most ilyen gonddal nem szembesül az Egyesült Államok. Ellenségből nincsen hiány, az elnök naponta nevez meg egy újabb országot, amelyet büntetni akar. Washington éppen a közelmúltban sújtott újabb szankciókkal orosz vállalatokat, miközben életbe léptette a megújított szankciókat Irán ellen. Ezek több mint ötven iráni bankot, a hajózásban és a hajóépítésben érdekelt több mint kétszáz embert és hajót és az Iran Air légitársaság több mint 65 gépét érintik. Számos más ország „várólistán” szerepel.
Oly sok az ellenség, hogy már rangsorolják őket. E tekintetben John Bolton, az amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója októberi kijelentésére kapták fel a fejüket a külpolitika iránt érdeklődők. Azt mondta ugyanis, hogy az Egyesült Államok Moszkvával stratégiai tárgyalásokat szeretne folytatni Kína ellenséges lépéseivel kapcsolatban. Bolton szavai szerint Kína rakétapotenciálja fenyegetést jelent Oroszországnak, mivel Oroszország szíve a kínai rakéták hatósugarába esik. A harciasságáról ismert Bolton szívügye lenne az orosz emberek biztonsága? Ha erről lenne szó, a Fehér Ház nem helyezte volna kilátásba a közepes hatótávolságú rakétákról az oroszokkal kötött megállapodás felmondását. Ezzel lehetővé tennék amerikai rakéták telepítését, amellyel mind Oroszországot, mind Kínát meg lehet szorongatni. S ami legalább ilyen fontos, a Bolton-féle nyilatkozatokkal éket vernének Kína és Oroszország közé.
Washingtonban régen felismerték, hogy nem kifizetődő egyszerre viaskodni Oroszországgal és Kínával. Ráadásul Kínát sokkal veszélyesebb ellenségnek tekintik. Trump talán megtanulta Mao Ce-tungtól, milyen kényelmes a majom szerepe, amint a hegy csúcsáról szemléli, ahogy a völgyben egymást marcangolják a tigrisek. Ezt a szerepet azonban sem Moszkva, sem Peking nem hajlandó eljátszani. Nem, mintha nem lennének egymás riválisai. Az egymással való ütközést azonban későbbre halasztják.
Bár Vlagyimir Putyin nem győzi hangoztatni békés szándékait, a Kreml sem mond le arról, hogy az ellenségkép táplálásával szorosabbra zárja a sorokat. Különösen fontos ez manapság, amikor a szankciók szorongatásában kénytelenek olyan szociális intézkedéseket hozni, amelyek széles körű tiltakozást váltanak ki. Ezek között az első helyen a nyugdíjreform áll. A médiában azonban ezt a témát háttérbe szorítják a napi rendszerességgel közölt híradások a legújabb fegyverekről, amelyeknek állítólag nincsen párjuk a világon. S ahol fegyverek vannak, ott ellenségnek is kell lennie. Az oroszok is mintha rangsorolnák őket.
A FOM közvélemény-kutató intézet minden évben megkérdezi az oroszokat, kiket tartanak barátnak, és kit nem. Nagy meglepetést nem okozott, hogy mint mindig, ezúttal is Fehéroroszországot nevezték meg, mint amellyel a legközelebbi és a legbarátibb kapcsolatok alakultak ki. A második helyen Kína áll, 2014 óta rendületlen az oroszok bizalma az ázsiai óriásban. Törökország viszont idén nyerte meg igazán az oroszokat, lehagyva még a hagyományosan kedvelt Indiát is. De Irán is jobb pozícióba került, mint bármikor korábban. Moszkvával való minden területi vitája ellenére Japánnak is vannak hívei, Németország viszont nyilván a szankciók meghosszabbításában való aktív részvétele miatt már a tíz százalékos szimpátiát sem éri el.
A legrosszabbnak, legbarátságtalanabbnak az Egyesült Államokkal kialakult viszonyt minősítették: a megkérdezettek 83 százaléka voksolt így, megelőzve még az egyre kevésbé elfogadott Ukrajnát és Nagy Britanniát is. Furcsa módon még az amerikaiakkal való gazdasági együttműködés fontosságát sem ismerik el, sokkal inkább Kínával, Fehéroroszországgal és Németországgal kereskednének. A felmérésből az is kiderült, hogy az oroszok Kínában a gyors fejlődést, a gazdasági lehetőségeket, a perspektívát méltányolják. A fehéroroszok iránti rokonszenvet pedig a szláv közösség indokolja.
2018.11.18 10:20

Szüdi János: A szabadság ára

Publikálás dátuma
2018.11.18 08:01
A DRÓTKERÍTÉS VIRUL - Az ország, ami köré felhúzták, viszont elpusztul
Fotó: Shutterstock/
Azt mondják az elemzők, nem a nép a hibás, azért ami hazánkban történik. Az ellenzéki politikusok a hibásak, mert nem tudnak összefogni, nem képesek alternatívát nyújtani. A nép csak tájékozatlan. A kormánypropaganda elfedi a valóságot. Mindez igaz, de nem mentség semmire. Harmadszor nem lehet tévedni! Ha néhány tucat kalandor milliókat képes sakkban tartani, ha milliók tudomásul veszik, hogy néhány tucat kalandor ellopja az ország javait, akkor az itt élők cinkosok, bűnrészesek. Érdekükben áll, hogy fennmaradjon ez a rablóvilág. Kéz kezet mos!
Nincs kit, nincs mit okolni. Azt kaptuk, amit akartunk. Egy fokozatosan kiteljesedő diktatúrát, amelyet a szabadságért kaptunk cserébe. Mert a szabadságnak ára van és ezt az árat nem akartuk megfizetni. Mert szabadnak lenni jó dolog, de sokszor strapás, mivel dönteni kell. Mert szabadnak lenni jó dolog, de fárasztó, mert sokszor tenni kell. A szabadsághoz bátorság kell. Bátorság a cselekvéshez. Bátorság a szembenézéshez. Bátorság a felelősségvállaláshoz. A szabadsághoz egyenes gerinc kell. A szabadsághoz tisztesség kell.
Nem lehet szabad, aki azt várja, megmondják, mit kell tennie. Nem lehet szabad, aki azt várja, kizárólag mások tegyenek őérte. Nem lehet szabad, aki a szabadság monopóliumára vágyik. Ha az ország rab, az is fogoly, aki szabadnak hiszi magát. A szögesdrótkerítés a határon nem a szabadságot védelmezi, A régi kérdésre, ki a szabad, aki kívül van, vagy aki belül, a válasz: a határon kígyózó kerítés a fejekben folytatódva ejt foglyul milliókat.
Csak a demokrácia biztosíthat szabadságot. Demokráciát nem elég deklarálni. A demokráciát fel kell építeni. Meg kell őrizni, s állandóan fejleszteni kell. A demokrácia építése, hasonlít a diófaültetéshez. Hosszú idő, amikorra kiteljesedik. Magyarország nekilátott a demokrácia-építéséhez, de nem járt sikerrel.
Volt húsz évünk gondozni a szabadság-cserjét. Satnya volt? Igen! Girbegurba? Igen! Vékony ágain, alig észrevehetően dugta ki fejét a sajtószabadság, a véleménynyilvánítás szabadsága, a tanítás szabadsága, az emberi méltóság tisztelete, a tisztességes eljáráshoz való jog, az önkormányzatiság. Öntözésre, gondozásra várt. Hiába! Nem voltunk jó kertészek. Sosem voltunk azok. A cserjéből nem lett fa. Mára el is száradt. Talán a földje volt kemény? Talán nehéz volt feltörni? Talán az ásó láb, az öntöző kar volt kevés? Igen. Kár! Ahol szabadság van, ott lélegezni is könnyebb, mert a szabadságnak illata van. A szabadság illata azonban olyan, mint a frissen sült hús illata. Megnyugtató, kellemes, de nem lehet jóllakni vele. Elillan. Élvezni csak az tudja igazán, akinek nem üres a zsebe, akinek jut a húsból is. Sajnos a jólét búzamezeje sem szökkent szárba.
Így nem csoda, kétezer-tízben a választók új főkertészt, másik kertészcsapatot választottak. Az eredmény mára szemmel látható. Minden elpusztult, csak az ország köré felhúzott magas drótkerítés virul. A kerítés nem védte meg a szabadság-cserjét. Halott már. A gyűlölet áradata nem táplál. Aki távolról, a kerítésen keresztül nézi, azt is gondolhatja, minden rendben van. Áll a cserje. Megvan minden ága. Rajta vannak a levelek. Csak közelről, a kerítésen belülről vehető észre a cérna, amellyel felkötözték a halott leveleket a halott gallyakra. Bár a kontármunkára hamar fény derült, az ország úgy tesz, mintha minden rendben volna. Sokak szerint ez így jó. A kötözött levél nem hullik le, télen is a helyén marad. 2018. áprilisa azt mutatja, nem kellenek új kertészek. Miért? Talán nincs mit elültetni? Talán éretlenek lennénk a demokráciára, a szabadságra? Aki szabadságra vágyik, annak el kell hagynia az országot?
Kérdések, felelet nélkül. Mert hiába keressük, meg nem találjuk a választ múltunkban, amelyben az arisztokrácia és a nemesség azonosította magát a nemzettel, s tagjai ritkán lépték át saját árnyékukat. Aki megtette, az magára maradt. Osztálya kitaszította. Legjobb esetben hősi halottként, de általában öngyilkosként, vagy elítéltként végezte. Mert hiába mélyedünk múltunkba, amelyben a polgárok gyengék voltak ahhoz, hogy megragadják a politikai hatalmat. Kevesen voltak ahhoz, hogy megváltoztassák a közgondolkodást. Sokan ezért kivándoroltak közülük. Mert hiába fürkésszük a múltat, melyben a szociáldemokraták parlamenti helyekért cserébe lemondtak a közalkalmazottak, a vasutasok és a postások beszervezésről, a földmunkások körében korlátozták propagandatevékenységüket, felhagytak a tömegsztrájkok és a köztársasági propaganda szervezésével, a kormány külpolitikájának bírálatával. Mert hiába keressük a választ a múltunkban, amelyben a zsidók jó magyarok akartak lenni. Hinni akarták, hogy itt a helyük, s még vagonokba zárva is remélték, hogy őfőméltósága megmenti őket. Nem adhat választ a mára az a múlt, amelyben a munkások eltűrték, hogy nevükben kiépüljön egy diktatúra, amelyben a parasztok hagyták, hogy földjeiket bevigyék a közösbe, s amikor már jól működött, hagyták a közöst szétverni, és amelyben az értelmiség sosem tudott összefogni, mert mindig önmagával volt elfoglalva, csak a saját sorsán siránkozott, s mindig megtanult megalkudni. Keressük hát a választ a jelenben. Keressük együtt, mert nem adhat választ a politikus, ha nem lát tovább az orránál, mert a hatalom számára nem eszköz, hogy másokért tegyen, hanem cél, hogy törvények fölé helyezhesse magát. A szabadság kelendő árucikk a hatalom-piacon. El lehet kótyavetyélni szép ígéretekért, uralkodói kegyekért, hűbéri gondoskodásért cserébe. Nekünk ez a csere sikerült, pedig a hatalom nem is ígért semmit. Fel kell bontani ezt a megtévesztésre épülő, jó erkölcsbe ütköző, a hatalom számára feltűnően aránytalan előnyöket biztosító, mindezért semmis szerződést. Látszólag van idő. A semmisségre határidő nélkül lehet hivatkozni. Mégis minél hamarabb sikerül, annál hamarabb hozzá lehet látni az újrakezdéshez. A feladat is világos. Le kell bontani a Jó Állam hazugságra épített tornyait. Ki kell durrantani az önámítás léggömbjét. Rá kell döbbenteni a hiszékeny milliókat arra, hogy az ország dolgai nincsenek rendben. Kikre hárul ez a feladat? Mindenkire, aki képes a múlt lezárására. Mindenkire, aki Kölcsey Himnuszának sorait, nem Nostradamus jóslataként fogja fel. Mindenkire, akinek az Örömóda dallama örömet szerez.
Lehet, hogy mindez illúzió? Hamisan csengenek az eskü szavai: Rabok tovább nem leszünk!
2018.11.18 08:01