Én is kérek csekket!

Meg vagyok sértve. Nem kaptam Orbán Viktortól sárga csekket. Legalább próbálnának meggyőzni azzal a szép levéllel! Azt írják, ha nem adományozunk, Magyarország megszűnik magyar lenni. És amilyen szinten állunk az idegennyelv-tudással, a saját hazánkban csak mutogatnánk, mint Áder mellett a jelelő lány. Bár rá legalább mindenki figyel, bezzeg az elnökre nem, pedig ki tudja, jövő szilveszterkor nem a müezzint kell-e hallgatnunk helyette. Soros persze tolmácsolhatna köztünk meg az idegenek között, ha már betelepíti őket, de lehet, hogy nem tud muszlimul. Orbánékat is csak angolra taníttatta. A harc tehát életre-halálra megy, a csekken voltaképpen hadiadót lehet befizetni. Nem békekölcsönt, hiába gúnyolódnak egyesek, hiszen nincs béke, újabban a Békemenetet sem hívják össze. És Orbán sokkal tapintatosabb, mint akik apámmal békekölcsönt jegyeztettek: csak az utóiratban ír a csekkről. Ezt a módszert minden szülő ismeri. A táborozó vagy koleszos kamaszok is a levelük végére szokták biggyeszteni, miután a szülő már elandalodott a drága gyermek előző sorain: „Anya! Küldj pénzt!”

A kiválasztottaknak szóló levélben az áll: arra kell a pénz, „hogy a felhívásunkat mindenhová eljuttathassuk.” Vagyis jöhet még újabb üzenet, a hozzám hasonló gyanús népekhez is. Akár a Kossuth-nótában: ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak kell fizetni. Ahogy nézem, nem is várnának túl sok pénzt. A veszprémi polgármester a millióhoz közelítő fizetésével bejelentette, hogy ő tízezret ad. Akkor tőlem elég lesz kevesebb is. Ennyiért nem is akadékoskodom azon, hogy miért nem kérnek Mészáros Lőrinctől és társaitól: nekik csak nem lenne képük tízezerrel kiszúrni a gazdi szemét! De magamtól is rájöttem, hogy a lényeg nem az összeg, hanem az odatartozás, a csapattagság megpecsételése. A csekk csak a beavatási szertartás kelléke, Mészárosék pedig már úgyis a brancson belül vannak. Viszont a kisrészvényes is drukkol a cég sikeréért, pedig nem az övé az igazi haszon. Ha csak egyetlen totószelvényt is vásárolsz, már buzgón figyeled a hétvégi meccseket. Érdekelt leszel. A lelked kell, nem a pénzed. Az van nekik elég.

A veszprémi polgármester önérzetesen bejelentette, hogy a tízezren túl munkájával is segít. Ezt éppenséggel én is megtehetem. Ha már csekket nem kaptam, legalább önkéntesen elkészítem a saját HIT-emet, vagyis a Honvédelmi Intézkedési Tervet. Ha az iskoláknak és óvodáknak meg kell csinálni, nekem is fontos lehet, nálunk is vannak a családban gyerekek. A minisztérium szerint a tervet az „esetlegesen bevezetendő rendkívüli jogrend” idején kell alkalmazni. Hogyhogy „esetleges” meg „bevezetendő”? Ahogy elnézem a törvényhozást vagy az ügyészséget, most is rendkívüli jogrend van, nehogy már azt mondják, hogy így a normális! Szóval nekiveselkedtem a 34 oldalas útmutatónak. Azon nem lepődtem meg, hogy akár telefonon is elrendelhetik az intézmények (ez esetben személyem) „fontos tárgyainak elszállítását biztonságba helyezésük végett”. Helyeztek itt már biztonságba nyugdíjpénztári befizetést és trafikot is. Most legalább „a visszamaradó lakosság” ellátására (eszerint engem nem szállítanak el) „biztosítani kell az állatállományt és az egészségügyi készleteket”. Akkor szerencsére a gyerekek kedvéért tartott degu maradhat a ketrecében (bár nem hinném, hogy hajlandóak lesznek megenni, nagyon emlékeztet egy egérre), és a ragtapaszokat sem viszik el. A vegyszereket könnyedén összegyűjtöm előírás szerint az arra kijelölt helyiségben. A fürdőszobát jelölöm ki, a mosogatószert és a WC-tisztítót is áthozom ide, a lakklemosó mellé, nehogy a terroristák kezébe kerüljön. A napi két „állapotzáró jelentés” leadása 6 és 18 órakor már nagyobb macera, talán nem haragszanak, ha reggel picit később zárom le az állapotomat.

Ami igazi gond, az a SZICS, az öttagú Szervezeti Irányító Csoport létrehozása. A családtagjaimból ehhez sajnos hiányzik a kellő felelősségtudat. Pedig az útmutató minden segítséget megad. Még képzeletbeli neveket is ad a csoport tagjainak: a SZICS vezetője az intézményvezető, „dr. Minta Mária”, (nálunk végre én volnék a Minta), a két elemző-értékelő „Iroda Gyöngyi és Próba Gergely”, (ez lehetne a két unoka, úgyis imádnak minden tevékenységemről lesújtó értékelést adni és hibáimat részletesen kielemezni). Kell még két „döntéselőkészítő” és két „ügyeleti tag”, utóbbiak a fantáziadús szerző névadása szerint „Szorgalmas Lívia és Valószínű Tamás”, őt mint tornatanárt javasolják a hatóságokkal kapcsolatot tartó futárnak is. Jó, hogy nem nekem kell majd, pláne lezárt állapotban futkorásznom a lépcsőn, t.i. az utasítás szerint mindent áramtalanítani kell. Hátha a terroristákat visszariasztja, hogy nem működik a lift. Sőt a hajszárító sem.

Most persze azt hiszik, hogy a neveket én találtam ki. De isten bizony, szó szerint így szerepel az útmutatóban. Félek is, hogy én soha nem érem el Minta Mária és Szorgalmas Lívia szintjét. Valószínű Tamás is valószínűleg pánikrohamot kap, mire végigrágja magát a 34 oldalon. Amitől én sem vagyok messze. De hát hulljon a férgese: vesszenek a HIT-etlenek!

Gröning, az utolsó

Rezzenéstelen arccal utasítják el a Német Szövetségi Köztársaság alkotmánybíróságának jogászai egy 96 éves öregúr sorozatos föllebbezési kérelmeit, hogy élete alkonyán ne kelljen börtönbe vonulnia. Oskar Gröning ügyében 2015-ben született meg a végső ítélet, hogy mintegy 300 ezer deportált zsidó meggyilkolásában vett részt, és ezért pótbüntetésként további négy esztendőt kell börtönben eltöltenie. Az érintett elkeseredésében fogalmaztatta meg védőivel a beadványt: ha a bírók ragaszkodnának korábbi verdiktjükhöz, akkor az akár halálos ítéletnek is fölfogható.

Úgy háromnegyed évszázada, a negyvenes évek elején Gröning még másképpen látta a világot. Önként és lelkesen jelentkezett az „elit osztagba”, a Waffen SS legényei közé, ment el Auschwitzba, hogy a Führer parancsára részese lehessen a Judenfrei, a zsidómentes világ kialakításának. Korabeli adatok szerint a 300 ezer áldozat javarésze Magyarországról elhurcolt zsidó volt. Gröning arra hivatkozott, hogy a gyilkosságokhoz nem volt semmi köze, mert ő könyvelői beosztást kapott, amolyan gazdasági feladat jutott rá. A valóság azonban eléggé másként festett: Gröning kifosztotta a foglyokat, elvette tőlük utolsó rejtett garasaikat is, a pénzt pedig azonnal Berlinbe továbbította. Amikor mindez villámgyorsan végbement, következett az újabb szakasz, az áldozatok lekaszabolása, gázkamrába szállítása, amiben a Waffen SS tisztje ugyanolyan lelkes odaadással vett részt, akárcsak többi egyenruhás cimborája.

A kihallgatásokon Gröning azzal is védekezett, hogy börtönre ítélése „megfosztja őt az élethez való alapjogától”, amit cáfoltak az orvosi leletek. Arra közben ügyelt, hogy ne kategorikusan tagadjon, a tényeket eltussolni azonban aligha lehetett. „Erkölcsi hibák elkövetésében” elismerte morális felelősségét, amit a védői azzal buzgólkodtak enyhíteni, hogy konkrét közreműködése a holokauszt borzalmaiban nem bizonyítható.

A végső ítélet Gröning vitathatatlan bűneként két tényt szögezett le. Gazdaságilag támogatta Hitlerék háborús politikáját, majd személyesen is szerepe volt a foglyok válogatásában, azaz abban, ki kerül azonnal vérpadra. Azzal próbálta cáfolni a letagadhatatlant: a feladata mindössze arra korlátozódott, hogy megakadályozza a deportáltak csomagjainak fosztogatását. Mellesleg úgy próbált Auschwitztól szabadulni, hogy háromszor is kérte a frontra küldését, de mindannyiszor elutasították.

Az alkotmánybírósági döntés, melynek következtében Gröningnek 96 éves kora ellenére netán napokon belül börtönbe kell vonulnia, közéleti meghökkenést nem okoz. Inkább fontos történelmi állomás: föltehetően Gröning lesz a demokratikus Németországban az utolsó, akire ezzel a váddal lesújt a törvény szigora. Vele végképpen lezárható a holokauszt perek sorozata.

Szerző

Nem hátrány

Kedves olvasónk, önnek mit hozott eddig az új év? És a régi? Reméljük, ön is legalább olyan szerencsés, mint Mészáros Lőrinc, akihez a szilveszteri pezsgőbontás óta szűk 100 milliárdnyi közbeszerzés futott be (amelynek, mint a vonatkozó kutatásból tudjuk, nagyjából az egyötöde ún. korrupciós profit). Tiborcz Istvánnál, aki a kormányfő veje – más szóval Orbán Viktor saját lábán álló lányának a férje - 12 új cég került a karácsonyfa alá, beleértve azt a vállalatocskát, amelynek a szállodaépítése miatt még az engedélyező határozat jogerőre emelkedése előtt kivágták az összes fát a József nádor térről, meg azt a másikat, amelynek a gondozásában a lepencei strand fölött épül luxusszálló hasonló hatósági nagyvonalúság mellett.

Őszintén hisszük, hogy minden kedves Népszava-vásárlónak van olyan hozzátartozója, akit a közelmúltban az állam kormányzati döntésekkel milliárdossá tett. Vagy legalább „százmilliomossá”, mint Kósa Lajos tárca nélküli miniszter egészségügyi kisnyugdíjas édesanyját, akiről ugyan még mindig nem tudjuk, miből sikerült neki összekuporgatnia egy sertéstelepre valót, de az már – hála az égnek - kiderült, hogy Kósa-mama nem csinált rossz boltot. Mert alighogy bevásárolt, máris behullott az ő feltűnéséig a csőd szélén tántorgó hizlalda ablakán egy 120 milliós támogatás.

Mint Orbán Viktortól, illetve a saját családtagjai révén hasonlón szerencsés Matolcsy Györgytől tájékoztatva lettünk, Magyarország olyan hely, ahol senki számára nem jelenthet hátrányt, hogy a felmenői között befolyásos fideszesek vannak. (Nagy kő esett le a szívünkről, igazán rosszul esne, ha Orbán Ráhelnek vagy Matolcsy Ádámnak azért kellene nyomorognia, mert a papa felső korlát nélkül fér hozzá a közpénzekhez.) Most már csak azt kellene valakinek – lehetőség szerint hasonlóan felelős pozícióból – deklarálnia, hogy az esélyegyenlőség visszafelé is érvényes: az sem jelenthet hátrányt a manna és a boldogulás szempontjából, ha valakinek a pereputtyában/szomszédjában/mászókötelén nincsenek fideszes potentátok. Én akár még szavazni is hajlandó lennék arra, aki ezt garantálni tudná.

Szerző