Egy kis összegű honorárium kiutalásához kérdőív kitöltését kéri tőlem egy folyóirat. A következőkre kell válaszolnom: nevem, születési nevem, születésem helye, ideje, anyám leánykori neve, adóazonosító számom, TAJ-számom, személyazonossági igazolványom száma, lakcímem.
A preátkos ántivilágban a katonának számon tartották a nevét és az anyja nevét, hogy biztosan tudják: kinek fizetik a zsoldot, netán ki halt hősi halált. „Szabó János, anyja: Kovács Mária” – ennyi elegendő volt az azonosításhoz. Az Egyesült Államokban, ahol sok ember nem is tudja anyja leánykori nevét, a hivatalos eljárásokban az állampolgártól a nevén kívül kizárólag a társadalombiztosítási számának megadását kérik, mivel az – hiszen két embernek nem lehet azonos társadalombiztosítási száma – tökéletesen elegendő az illető azonosításához. Ebből a célból nyilván nálunk is elegendő volna vagy az adóazonosító vagy a TAJ-szám vagy a személyazonossági igazolvány száma. De nem, für alle fälle tőlünk valamennyit követelik!
Nem az adatok tömegét elkönyvelő folyóiratot hibáztatom, hiszen nyilván nekik is előírja valaki (valamely szerv?), hogy mindezt megköveteljék. Felteszem, hogy nem csak az adóhivatal igényli a fölösleges adatok regimentjét, mert hiszen más ügyekben is töltögetheti az állampolgár kifelé a szükségtelen adatokat tartalmazó íveket.
Már többször is fel akartam hívni az illetékes figyelmét erre az értelmetlenségre. Hátha megérti és kimondja, hogy egy azonosító adat is képes azonosítani az állampolgárt. Csakhogy azt árulja el nekem valaki, hogy ki ebben az ügyben az intézkedni jogosult illetékes főelvtárs: a pénzügyminiszter, a belügyminiszter, az Atyaúristen? Hogy szükség esetén tudjam, kinek az anyját emlegessem a leánykori nevén.
