A hagyományos kampányok általában két elemre épülnek. Ismert, karizmatikus arcokra és/vagy az utcán is megélt, elfogadott ideológiai sarokelemekre. Nagy kérdés, mihez lehet kezdeni, ha valójában mindkét elem hiányzik.
Létezik egy - nagyobbrészt az ellenzéki médiaértelmiség által felépített s karbantartott - militáns Orbán-ellenesség, amely változatlan legalább öt-hat éve, s amelynek támogatottsága ezalatt sosem generált minősített politikai többséget. Sőt, jelentős kilengéseket sem produkált. S van egy frissen beszervezett, rokonszenves arc, akit országos posztra váró, felkészült vezetőként most nehéz felépíteni. Nem egyszerűen az idő kevés hozzá, hanem nincs egyetlen olyan nagy, gyakorlati téma sem, ami tartalmilag felfelé lökné. Anélkül pedig az Orbán vagy Karácsony közötti választás most sok biztatót nem kínál.
Tartaléknak van még néhány kevéssé ismert, kedves fiatalember, akik 7-8 éve a politikai színtéren vannak 1-3 százalékos mozgalmi támogatottsággal. Hogyan lehet ugrásszerűen megnövelni ezek politikai szexepiljét? Fogalmunk sincs róla, de amúgy nincsenek politikai kampányszobrászaink sem.
Az azonban nyilvánvaló, hogy az elkövetkező hármas választáson (nemzeti, europarlamenti, helyhatósági) az elsőből lehet tanulni és a másodikon-harmadikon még javítani. Másrészt a magyar politikai elitben elindult egy nyilvánvaló generációváltás, és abban már ma helyeket kell foglalni. Aki 2017-19-ben lemarad, valószínű, hogy a progresszív oldal következő osztozkodásaiból kiszorul. Ma már a 2020-as évek politikai szereposztásáról van szó. Ebben az értelemben minden elért pozíció duplán számít.
Vetélkedés folyik közben a a következő évek politikai fantáziái között még akkor is, ha tudni véljük, ki a tavaszi befutó. De hát a politikai víziók versenye rendszervetélkedő. Ebben Orbánék nem is vesznek igazán részt: most biztosak a dolgukban, és különben sincs vizionárius értelmiségük.
S akkor jönnek a kampánytechnikák. A másik oldal nem teheti meg, hogy ne az Orbán-arcra építsen. Orbánnak mint arcnak, hangnak most nincs vetélytársa. De megszólalásai eleve, a tartalomtól függetlenül most az ellenzéknek is mozgósítanak. Vannak, akik úgy hiszik, az ellenzék sem tudna magának több új embert szerezni, mint ahányan az Orbán mondatok elől átállnak. De az biztos, hogy az ellenzéknek magának sincs a Fideszen kívüli világot integráló arca. A szocialisták nem is állítják, hogy nekik volna; Gyurcsány ismert arcként adott, de átfogó integrátorként használhatatlan. De az arcoktól és az ideológiai innovációktól függetlenül, sőt talán részben azok ellenére is, a választók 15-20 százaléka, több mint egymillió ember mindenképpen balra szavaz, mert ide kötik a hagyományai, kulturális mintái. E tömeg fogyhat egy kicsit, meg lehet valamennyire zavarni, de lényegében a helyén marad, ha az ügyetlen arcválasztások és a médiahisztéria nem riasztja el.
Közben tömérdek ideológiai anyag, program készült, ezek nagyjából rendben lennének, de unalmasak. De talán ki lehetne választani ezekből néhány megjegyezhető, érdes mondatot, amelyekre 10-15 közepes arc üzenetei felépíthetőek. Itt két lehetőség kínálkozik: egyetlen ideológiai pontra tüzelni - ilyenek lettek volna a gazdagok-szegények, az igazságosság -, vagy ha ilyesmi most megbízhatóan nem kivitelezhető, akkor a sztorikat még mindig ki lehet kaparni a közösségi médiából. Az érvkészlet attól is függ majd, hogy a menekültek-Soros árukapcsolást mennyire központi témaként használja a kormányoldal. És még ezekben a hetekben elő lehetne készíteni nem liberális ellenkampány-verziókat is e pontokra: a liberális érvek világosak, de a közönségnek azokra csak a kisebbik része vevő.
Hogy milyen kampányinnovációkkal lehetne még próbálkozni? Képet kellene alkotni arról, milyen közös negatív élmények (lásd: korrupció), illetve pozitív várakozások határozzák meg a kampányt. Fölvetődik az is, mennyire szükséges ilyenkor a "használt" arcokhoz vezetői készségeket is társítani. Többségükéhez biztosan nem, de kérdés, hogy mégis, e kevésről sikerül-e elhitetni ezek meglétét.
Ráadásul a progresszív oldalon senki sem akar stílusában, személyiségében, szóhasználatában afféle Orbán-másolat lenni. Utánzása már csak azért sem elképzelhető, mert túl közel van, mindenki túl sokat lát belőle, tud róla ehhez.
Mindeközben amúgy sem léteznek hangsúlyosan erős személyiségeket feltételező, erős ellenzéki szerepek. Putyin a többi orosz elnökjelöltet nemrég “Szaakasvili fiókáinak” nevezte. A grúz politikusnak nincs köze az orosz választásokhoz, elvileg most az ukrán politikai rendszert próbálja felborítani, de úgy látszik, hangos erőszakosságával megtestesíti azt az ellenzéki politikust, akitől a félforradalmi akciók sem idegenek. De itthon nem ismerek magyar ellenzékit, akire hatottak volna bármilyen európai politikusszerepek, akár a saját pártcsaládjában bukkantak elő, akár máshol.
Egyébként a kormány, bár ezt nem szoktuk belátni, mindezidáig ha valódi ellenállást tapasztalt, rendre visszavonult. Nem feszült bele elhúzódó szembenállásokba, gyorsan engedett. Így azonban olyan mozgalmak sem álltak fel, amelyek köré azután az ellenzék tartósan rendeződhetett volna. Ennek következtében efféle széles körben ismert, megoldandó ügyekre kevéssé is lehet hivatkozni.
Miután összefüggő ideológiai frontok valójában nincsenek, egy-egy pontra kell célozni, a szúrás azután vagy sikerül, vagy mellémegy.
Hiszen nálunk a kormány sem szereti a neoliberalizmust, de azért a gazdaságban alapvetően, minden ellenkező szöveg ellenére használja azt. A szocdemeknek ettől alapvetően el kellett volna fordulniuk, erről azonban szó sincs.
A lehetséges lépések folyosója most tavasszal egyébként nem túl széles. Forradalmat kell ígérni az elitekkel szemben, másrészt tisztában kell lenni azzal, hogy a közönség stabilitást akar. Érthető, hiszen olyan hosszú ideig volt nem volt már stabilitás, de hát a két igény és ígéret, ha komolyan vesszük, összeegyeztethetetlen. S az idő kevés is lenne bármilyen valódi fordulathoz.