Bizony, megesett, hogy mi is Gobbi Hilda nevével viccelődtünk. Egymás között persze. Amikor - éretlen - gimnazisták voltunk, valamikor az átkos időkben. És aztán ez is elmúlt, mint oly sok rossz szokás, ami a kamaszkort jellemzi. Nem álltunk ki kamerák kereszttüzébe, s azt sem gondoltuk, hogy idétlen tréfálkozásunk a nagyközönségre tartozik.
Nem is érdemelne szót ez a dolog, ha most nem emlékeztettek volna rá. Csakhogy a Fidesz egyik megmondóembere felidézte a régi eseteket. Frissen, fiatalosan. Mint aki megmaradt a tizenéves kamaszok szellemi szintjén. Igaz, erre utaló jelek eddig is voltak, de ennyire nyíltan nem bizonyította. A választókörzetében (is) tapasztalható ellenzéki zűrzavart Németh Szilárd azzal a sokatmondó és nagyon jópofa félmondattal kommentálta, hogy "felőlem Gobbi Hilda is elindulhat".
Van ilyen. Bizonyára afféle szimbóleumnak szánta. Jelezvén, hogy ő nem fél senkitől. Megküzd bárkivel, kit a sors (vagy a Soros) elé vet. Nem elbizakodott, biztosra megy. Pártja jól áll, párttársai - vezetőjük jóvoltából is - magabiztosak. Úgy érzik, bármit megengedhetnek maguknak. Meg is engednek. Mit nekik egy Kossuth-díjas, harminc éve halott nagyszerű művész. Ha ez kell igazuk bizonyításához, hát még az ő nevét is a szájukra veszik.
Egy pillanatig sincs kétségük, hogy mindenben nekik van igazuk. Övék az ország, maguknak építik. Már a saját képükre formálták, már mindent birtokukba vettek, már csak az történhet, amit ők akarnak. Ilyenkor már csökken az önkontroll is. Kántálják a központilag kitalált és jóváhagyott szövegeket, s ha néha becsúszik egy-egy szerencsétlen önálló mondat is, hát az sem nagy baj. Nekik már mindent szabad.
Gobbi Hilda és kortásai meg örülhetnek, hogy ezt nem érhették meg. S ha netán néha forognak is a sírjukban, hát ezeket az sem érdekli.
