Valamikor nagy presztízse volt a műgyűjtésnek. A XX. század elején a gazdag arisztokraták, illetve a zsidó nagypolgárok kötelességüknek érezték valamennyit visszaforgatni a vagyonukból mecenatúrára, a társadalom javára is. Felelősségvállalásból tették, vissza akartak adni valamit a közösségnek abból, amit felhalmoztak. Támogatták a művészeket, gyarapították a múzeumi gyűjteményeket, apanázzsal segítették az igényes folyóiratokat. Nélkülük nem lett volna a Nyugat, nem lettek volna anyagi forrásai a művésztelepeknek. Ízlést formáltak a képzőművészetben, az irodalomban.
Innen nézve az új arisztokratáknak is volnának kötelezettségei. Nyugodtan számon kérhetnénk ezt a NER oligarcháin is, akik gyorsabban gazdagodtak, mint bárki más eddig a magyar történelemben. Lassan már követni sem nagyon lehet, hogy a kormány körüli üzletemberek éppen mikor, mit szereznek meg. A közelmúltban hozták nyilvánosságra, hogy például Mészáros Lőrinc csak az elmúlt pár évben nagyobb vagyont harácsolt össze, mint amennyit a Horthy-korszak három leggazdagabb arisztokratája együtt birtokolt. Rajta kívül Andy Vajna, Tiborcz István vagy Garancsi István - vagyis a politika által kreált nagyvállalkozók -, vagy az állami cégek hirdetéseitől a vizes vébé kommunikációjáig minden állami megbízást megnyerő Kuna Tibor, alighanem már-már tehernek érzik, hogy folyamatosan gazdagodniuk kell.
Semjén Zsolt egy vadászati kiállítás apropóján megtalálta a legkézzelfoghatóbb megoldást a lelkiismeretfurdalás enyhítésére. Felismerte, hogy a kormányzati hátszéllel összeszedett vagyonokat valahogy el kell fogadtatni az emberekkel. Fején találta a szeget, mert mint mondta, jó, ha „egy épeszű kormány” minél több tehetős embert gyűjt a hatalom közelébe, olyanokat, akik megértik, hogy az a gazdagodás a legitim, ami valamilyen formában másnak is jó. Semjén fővadásznak mi más juthatott volna eszébe, mint a trófeák. Érdemes őt idézni: "Hála Istennek, hogy vannak olyan honfitársaink, akik emberfeletti munkával, tehetséggel, szorgalommal és bizony szerencsével elmehetnek a világ különböző részeire vadászni. Példa értékű, ha a trófeákat nem zárják be egy szobába, a villájukba, hanem lehetővé teszik azt, hogy anyagi, szellemi áldozatot nem sajnálva, azok mindenki számára megismerhetők legyenek. Hogy a legszegényebb diák az iskolából is láthassa ezeket. Hogy mindenki, aki itt él, valahogy a sajátjának érezhesse, hogy a teremtés csodáit megcsodálhassa."
Hatvanyék, Andrássy grófék képeket, szobrokat gyűjtöttek, csupa - ha onnan nézzük - haszontalan holmit. Mennyivel racionálisabb Kósa Lajos, aki sertéstelepet gyűjt a kedves, idős mamájának; vagy a felcsúti zseni, aki szállodákat, balatoni kempingeket, vidéki napilapokat gyűjt; vagy a kormányfő veje, az ifjabb Tiborcz, aki kastélyokba, ingatlanba fekteti a saját lábán állva megszerzett családi vagyonát.
Végülis ezek mindannyiunk örömére történnek. A legszegényebb kisdiák is megcsodálhatja valamelyik kastélyuk tornyait, a szállodáikat. A kerítésen át.
