Három éve ment el Andrassew Iván

Publikálás dátuma
2018.01.13 08:40

Fotó: /

Halálának harmadik évfordulóján, január 15-én hétfőn a Spinoza Házban idézik fel barátai, tisztelői és volt kollégái Andrassew Iván emlékét, személyiségét. A szervező ezúttal is az Andrassew Iván életművének gondozására létrejött civil társaság, melynek tagjai: Bleuer István, Danó Anna, Gyárfás Tamás, Horváth István, Katona József, Karácsony Ágnes, Nagy N. Péter, Róna Péter, Sárközy Tamás, Tamás Ervin, Várkonyi Tibor.

"Ivánt sokan szerették, amiért íróként, publicistaként, riporterként, polgárjogi aktivistaként egyaránt a tisztességes cselekvés lehetőségeit firtatta. Az emlékének ápolására alakult társaságunk, ezért minden évben kitüntet valakit, aki ugyancsak ezt az utat járja. Ő választhat egy példányt Andrassew legendás sámligyűjteményéből" - írták a szervezők. Tavaly a nyilvánosságot igyekezett megroppantani a hatalom, s Scipiades Erzsébet újságíró volt a díjazott. "Napjainkban a civil egyesületek, szervezetek, mozgalmak vannak soron, ezeket próbálja meg ellehetetleníteni, lejáratni a kormány. Ezért döntöttünk úgy, hogy ez alkalommal a Sámli-díjat is egy civil szervezet kapja." Ennek szellemében hívtak meg vendégeket a Spinoza színpadára: Pardavi Márta jogász, a Magyar Helsinki Bizottság társelnöke, Jámbor András újságíró, blogger, a Kettős Mérce Egyesület vezetője és Iványi Gábor lelkész, az Oltalom Alapítvány elnöke pódium-beszélgetését Czene Gábor, lapunk főmunkatársa moderálja. Péterfy Gergely író folytatja tavalyi virtuális beszélgetését Ivánnal (lásd keretes írásunk), a Sámli-díjat pedig a tavalyi díjazott Scipiades Erzsébet adja át (nem pedig Sárközy professzor, ahogy azt korábban jelezték).

Andrassew Iván író, újságíró, aktivista több szerkesztőségben megfordult, míg lapunk publicistája, főmunkatársa és rovatvezetője lett. Ő kapta az első Fejtő-díjat, melyet a Népszava alapított. Ma pedig már ő egy kitüntetés, az Andrassew-Sámli-díj névadója. Egész fiatalon, 62 éves korában, ahogy azt mondani szokták: hosszan tartó, súlyos betegség után 2015. január 14-én hunyt el. A rák vitte el Ivánt, de nem győzte le. Évekig küzdött betegségével, melynek stádiumait blogján is megörökítette.

„Minden jel arra mutat, hogy néhány óra múlva megműtenek. Ilyenkor a legderűlátóbb ember is köteles számolni azzal, hogy a véletlenek szerencsétlen egybeesése miatt olyan helyzetbe kerül, amelyből már nem tud üzenetet küldeni. Tudatom tehát mindenkivel, hogy a legcsekélyebb félelem nélkül, megbékélt lélekkel élek ezekben az órákban is, ahogy igyekeztem egész életemben. Haragot senki iránt nem érzek, sőt inkább megértéssel gondolok egykori ellenfeleimre is." Ezt írta egyik első, 2013-as operációja előtt "távoli naplójában".

Az egyik utolsó, 2014 november 27-i beavatkozás, a "gammázás" után pedig ezt: "Valami csőben feküdtem, három részletben csaknem egy órán át, lekötözve, lecsavarozott fejjel, és bár estem már át ilyenen, mindvégig attól rettegtem, hogy mikor tör rám a pánikroham. Tulajdonképpen permanens pánikrohamom volt a pánikrohamtól való félelemtől. Meditációval sikerült elkerülni a meghibbanást. Csakugyan ez volt eddig a legkeményebb bátorságpróbám. De megérte. Tegnap két nővér támogatott, ha megtettem húsz lépést. Ma hajnalban fölkeltem, és úgy jártak a lábaim, mint amikor híre sem volt a fejemben otthonra lelő és boldogan tenyésző agydaganatoknak. Ebédkor családom jelenlévő tagjainak bemutattam közismert és újraéledő tánctudásomat is. A szemem nem javul, a gépelés még nem tökéletes, a beszédem még néha akadozgat, de remélem úgy járnak majd. mint a lábaim."

Amikor tehette, betegsége alatt - még bottal - is gyakran bejárt a szerkesztőségbe. Három éve már nincs köztünk, de a lapnál - amely időközben jelentősen átalakult, a bezárt Népszabadságtól is sokan a Népszavánál találtak menedéket - őrizzük Iván örökké mogorvának tűnő, mégis mosolygó, derűs alakját. S az ereje teljében lévő emberre, újságíróra és szerkesztőre emlékezünk.

Péterfy folytatja a beszélgetést Ivánnal
Péterfy Gergely személyesen nem ismerte Andrassew Ivánt. Az író tavaly mégis virtuális beszélgetésen vett részt a Spinoza Ház színpadán az akkor már két éve halott (újság)íróval. A különleges előadásban Péterfy saját magát adta, egykori kollégánkat pedig Láng Balázs színész jelenítette meg. És úgy játszotta el Ivánt – idézte fel lapunknak az író –, a kérdéseire adott válaszokat úgy adta elő, mintha ott és akkor pattantak volna ki a fejéből. Pedig mindegyik szöveget Péterfy írta, mert bár nem találkoztak, Andrassew munkáit, főleg a jelenre reagáló publicisztikáit jól ismerte. Fel is használta őket, olyan passzusokat emelt ki a szövegeiből, amelyek aktualitása a mára is vonatkoztatható. Persze nem csak írásait ismerte, de betegségéről és műtéteiről, az erről vezetett blogról és halála körülményeiről is tudott.
A kérdésre, hogyan került mégis kapcsolatba Ivánnal, illetve az emlékét ápolókkal, Péterfy Gergely elmondta, hogy Karácsony Ágnes újságíró kereste meg, és hozta össze Nagy N. Péterrel, a bezárt Népszabadság főszerkesztő-helyettesével, majd az Andrassew Iván életművének gondozására létrejött civil társaság többi tagjával. A társaság ötlete volt a virtuális beszélgetés, és ők kérték fel az írót a Spinozában való szereplésre: az első Sámli-díj átadóján, 2017. január 14-én, Iván halálának második évfordulóján. (A helyszínt ugyancsak a társaság választotta, előző évben, 2016 januárjában ugyancsak a Spinoza Házban adták át a baráti, civil társaság „Ki volt Andrassew Iván?” életműpályázata győzteseinek járó díjakat.)
Péterfy az idén folytatja a 2017-ben kezdett kávéházi beszélgetést, partnere ezúttal is Láng Balázs lesz. Ám most kibővül a repertoár, a színész ugyanis nemcsak Andrassew, hanem két másik, a közelmúltban elhunyt újságíró bőrébe is belebújik: Bächer Ivánt és Megyesi Gusztávot is megjeleníti. Vagyis Láng Balázs három szerepet játszik, a szövegeket pedig most is a saját magát alakító Péterfy írta, aki annyit árult még el, hogy Andrassew két rövid novellája is elhangzik majd hangfelvételről – a Népszava egykori munkatársa maga olvassa fel azokat. Az pedig az élet keserű tréfája, hogy most már Megyesi Gusztávot - aki még ott volt a színpadon a Spinozában az első, 2016-os Andrassew-napon - is csak virtuálisan lehet megidézni.

ÚTON A KOLOSTOR FELÉ - „Arra is gondoltam, hogy azért lassít, mert röstell odaérni, és azt mondani, hogy nem tudja, miért jött”

Mesterek


Mesterem egyszer kora reggel azt mondta: keljek föl, szedjem rendbe magam, mert azonnal indulunk a hegyre. Vegyek magamhoz ételt és italt, majd az úton megeszem, mert ha későn indulunk, nem érünk oda időben.

Kérdeztem, hogy a kolostorba megyünk-e.

Mondta, hogy igen.

- Miért?

- Valamit meg akarok kérdezni.

- De mit?

- Nem mondom meg, úgyse értenéd.

Engedelmes voltam, mint mindig, és mint azóta is. Egykettőre összeszedtem magam, és oda álltam a Mester ajtajához. Előpattant, még igazított a saruján, aztán már indultunk is. Irigyeltem, hogy neki van saruja, nekem meg mezítláb kell járnom az éles hegyi úton. És hideg is volt. Tavasz, de éjjelente lekúszott a hegy hidege.

Lehetett volna sarum, de Mesterem nem engedte. Azt mondta, addig kell járnom télen is, hóban is, jégen is mezítláb, amíg legalább egy napra el nem felejtem, hogy szeretnék valami lábbelit.

És én még soha, öt percre sem feledkeztem meg a lábam szenvedéséről.

Egyszer a Mestert megkérdeztem, hogy miért nem hazudom azt, hogy elfeledkeztem a szenvedésről, és már nem is kívánom, hogy vége szakadjon, hiszen miért is kívánnám, ha egyszer megfeledkeztem róla.

- Nem tudom - mondta a Mester.

- És ha azt hazudnám, hogy megfeledkeztem, akkor engednéd, hogy valami kis bőrt vagy effélét varrjak egy fadarabra és azt a lábamra kötözzem?

- Természetesen.

- De akkor is tudni akarom, hogy miért nem hazudok!

- Alighanem azért, mert tudod, hogy tudnám, hogy hazudsz.

- És megmondanád, hogy tudod, hogy hazudok?

- Nem. Csak sajnálnám, hogy mennyire elesett vagy, és engedném, hogy legyen neked is lábbelid.

Gyönyörű volt a hegy. A Nap éppen mögöttünk kúszott föl. Arra gondoltam, valahogy úgy kellene, hogy futok a fény elől, mindig árnyékban legyek, de aztán rájöttem, hogy olyan gyorsan kellene, ahogy a Föld forog.

Sehol nem volt ember. A Kolostor olyan picike volt odafönt, mint egy gyufásdoboz. Reménytelennek látszott, hogy valaha oda érjünk.

Figyeltem, hátha valami állatot látok. Egy madarat legalább. De se az apró fákon, sem az égen nem volt semmi. Felhő se járt fölöttünk.

A levegő még erős volt, de könnyű is. Fémes ízt éreztem, ha nem az orromon szívtam be.

Csak mentünk, csak mentünk. Csodáltam a mestert, hogy dacára vénségének, szinte szalad fölfelé. Még csak nem is szuszog. Mentünk a gyönyörű, ragyogó unalomban. Lassan elfogytak a csenevész fák, egyre sziklásabb lett az út, és egyszercsak megéreztem, hogy lassan fogy a levegő. Nem azért, mert fáradtam, hanem azért, mert egyre magasabban jártunk.

Szinte észre se vettem, már majdnem dél lett. A kolostor meg egyre nőtt, szinte már-már azt éreztem, hogy mindjárt beléphetünk a kapuján. De persze tudtam, hogy még vagy egy fél óra az út. Csak hát ez egy ilyen világ: minden vagy közelebbinek vagy távolabb valónak látszik, mint ahol csakugyan van.

A Mester egyszercsak megállt. Én is, persze.

Csak állt előttem, egyenes derékkal nézett a kolostor felé.

Én meg azt néztem, hogy van-e ott valami néznivaló. De nem láttam semmit.

Ő meg csak állt és nézett. Nem mertem megkérdezni, hogy most akkor mi van. Mert akkor mond valami talányosat, amin aztán egész nap törhetem a fejem, ami nem könnyű ritka levegőben.

De aztán, úgy öt perc után mégiscsak megszólalt: - Elfelejtettem.

- Mit?

- Hogy mit akartam kérdezni.

- Eszedbe jut, Mester.

- Nem tudom, ilyen még sohasem fordult elő.

Arra gondoltam, mi lenne, ha azt mondanám neki, menjünk vissza, ott aztán hátha eszébe jut, és akkor estére még vissza is érünk. De nem mertem mondani.

Csak állt. Még vagy öt percig. Aztán elindult, fölfelé.

- Eszedbe jutott?

Csak ingatta a fejét, hogy nem, dehogy jutott.

Lassabban mentünk. Talán azért, mert közben erősen gondolkozott. És nézelődött is, körbe. Mintha a szürke kavicsok, a satnya moha meg zuzmó eszébe juttathatna valamit. Arra is gondoltam, hogy azért lassít, mert röstell odaérni, és azt mondani, hogy nem tudja, miért jött.

De hiába, egyszercsak a kolostor kapuja előtt álltunk.

Nem kellett kopogni, megnyílt előttünk. Arra gondoltam, ki elől zárják. Ember nincs, aki ide lopni fáradna.

Egy kicsi, hörcsögforma szerzetes fogadott minket. A Mester előtt hajlongott, engem pillantásra se méltatott.

- A Mester már vár - mondta az én Mesteremnek. Ő meg igazítgatta a saruját, porolgatta a köpenyét, mintha csakugyan takarosabban akarna kinézni, mert olyan ember elé járul, akit meg akar tisztelni. A hörcsögforma szolgaféle egy kicsi ajtón át egy nagy terembe vezetett minket, ahol a Mester Mestere ült egy nem túl nagy trónuson. Szép öregember volt ő is, de soha nem tudnám elmagyarázni, hogy egy ráncos öreg arc egy aszott testen ülő kopasz fejben mitől lehet szép.

Elé járultunk, földig hajoltunk, ahogy illik. Aztán az én Mesterem fölemelte az arcát, és azt látta, hogy az ő Mestere nevet.

- Igen! - mondta. A válaszom az, hogy igen!

Megint földig hajoltunk, aztán kihátráltunk a teremből. Még odakint is hallani lehetett az önfeledt nevetését. Röhögésnek mondanám, ha nem tisztelném.

A szolga is addig hajlongott, amíg el nem hagytuk a kolostort.

Egész úton hazafelé azon gondolkodám, megkérdezzem-e tőle, hogy vajon mire mondta az ő Mestere azt, hogy “igen”. Honnan tudta, mit akar kérdezni, ha egyszer ő is elfelejtette?

Már csoszogtam a fáradtságtól. Talán azért kérdeztem meg, mégis, hogy időt nyerjek.

- Ha ő tudja, én is tudom, ha tudnom kell - mondta.

Ebben maradtunk.

Estefelé aztán hallottam, hogy erősen nevetgél az én mesterem.

- Nem! - mondta, amikor benyitottam. - Az a válaszom, hogy nem.

Szerző
2018.01.13 08:40

Quando, quando, örökké

Publikálás dátuma
2018.09.23 22:02

Fotó: AFP/TOSCANIALINARI/ROGER-VIOLLET/
Kétséget kizáróan minden idők legnépszerűbb nemzetközi slágereinek egyikét alkotta meg az idén nyolcvanéves Tony Renis és a 2009-ben elhunyt szövegíró, Alberto Testa a hatvanas évek elején. A dalt az 1962-es San Remo-i fesztiválon adta elő a zeneszerző, és – ilyen az élet – nemhogy nem nyert, de még a dobogóra sem került fel vele. A quando, quando, quando a viszonylag szerény negyedik helyet szerezte meg, hogy aztán olyan hírességek dolgozzák fel, mint – mindjárt hatvankettőben – Pat Boone és Caterina Valente, majd hatvanháromban Connie Francis, továbbá – egyaránt hatvannyolcban – Cliff Richard és Engelbert Humperdinck. Az adaptációknak immár se szeri, se száma, a kompozíció legalább tizenkét filmben hangzott fel azon túl, hogy 1962-ben helyet kapott Dino Risi kultikus olasz mozidarabjában, a Vittorio Gassman és Jean-Louis Trintignant főszereplésével forgatott Előzésben.
Renist többszörösen kárpótolta az élet: a komponista-énekes a következő évben megnyerte a San Remo-i dalversenyt, ráadásul azzal a számmal, amelyért – ha önéletrajzi ihletésű volt – irigyelni lehetett a szerzőt. A nóta első két sora ugyanis úgy szólt, hogy "szinte nekem teremtettek, festettek, Claudia, / de bevallom, a legjobban most Nadiáért vagyok oda..." (Később szó esett Lauráról, Giuliáról is.) A szerzemény címe az volt: Uno per tutte, azaz Egy mindenkiért, ám a tutte csak nőkre vonatkozhat, különben Uno per tutti lenne a szöveg. Ami pedig a Quando, quando, quandót illeti, e sláger máig él, s azon kivételes külföldi számok közé tartozik, amelyekről – a bevett magyar változat ellenére – mindenki tudja, hogy nem hazai darab, annyit játsszák napjainkban is az eredetit és a megannyi angolszász feldolgozást.
Itthon először Sárosi Katalin négyszámos kislemezére került fel a magyar variáció Tardos Péter szövegével: "Mikor jössz már énfelém?" A korong megjelenése idején – 1963-ban - Sárosi már nem volt csitri – harminchárom évet számlált –, de a legfelkapottabb táncdalénekesek közé tartozott; előző kislemezének két dalát a takarítónőktől a minisztériumi osztályvezetőkig mindenki dúdolta. Az egyikben azt kérdezte: "Ugye, te is akarod komolyan, igazán?" A másikban meg bátorította az idősebb korosztályokat, hogy "rajta, öregek, nagymamák, a charleston újra sikk!"
E dalok nyilvánvalóan már a megfelelő intelmek figyelembe vételével készültek, 1961-ben ugyanis tíz százalékkal csökkent idehaza a lemezeladás, s az illetékesek ezt részint a gyártás lassúságának, részint a nem eléggé igényes könnyűzenei kínálatnak tulajdonították. "Íme, néhány kívánalom a táncdalok előadóival szemben: kerüljék az olcsó, bombasztikus hatásokat, ízlésesen, belső érzéssel tálalják a számokat, ne utánozzanak, ne éljenek bevált sablonokkal" – javasolták. S nemsokára már elégedetten állapították meg: "Kevesebb az utánérzés, az enerváltság, a bántó torokhang az előadásban, s több az egyéniség a hangszerelésben, az összhang megteremtésében. A szövegben még nem számottevő a javulás, de úgy látszik, ebben hosszabb időre és főleg írói közreműködésre lenne szükség." Ezzel együtt leszögezték: "A következő tervnegyedév igényes tánczene-ellátása biztosítva van."
Hogy mi volt az 1961-et követő választékban? Például a Gézengúz (előadta: Gergely Ágnes és Koncz Zsuzsa), az Ó, Serenella (Németh Lehel), az Egy esős vasárnap délután (Mikes Éva) vagy a Hold ragyog a Dunán (Szántó Erzsi és a Stúdió vokál). Itáliában nem akadt hasonló központi ajánlat, a brazíliai Santosban született Testa mégis sorra írta a slágereket a Carinát éneklő Corrado Lojaconónak, a Renatót előadó Minának, a Quello sbagliatót búgó Bobby Solónak, a Non pensare a me-t tolmácsoló Claudio Villának, és lefordította Frank Sinatra védjegyét, a My Way-t (A modo mio) Patty Pravónak.
Itthon a Quando, quando, quandóval az Előzés is megérkezett. A filmet ugyanúgy 1963-ban mutatták be minálunk, ahogyan magyarra átültették Tony Renis örökzöldjét. Nem az ebből fakadó hosszas hiány miatt dúdolták hát oly sokan, hogy "mondd csak, meddig-meddig várjak..."
2018.09.23 22:02

Etető – Nívódíjas magasiskola

Publikálás dátuma
2018.09.23 20:36

Fotó: /
Tévedni emberi dolog. Szolgálni pedig a jelek szerint kötelesség. Vagy legalábbis jól felfogott érdeke a hatalom embereinek. Ha nem tennék, még a végén körön, netán NER-en kívül találnák magukat és az szörnyű lenne. Ne kárhoztassuk tehát a parlament alelnökét a következő mondatáért. "Szellemi újdonságot tartalmazó termékek, eljárások, szolgáltatások révén van remény arra, hogy Magyarország erős országgá, a magyarság erős nemzetté válhasson." (Ha ugyan már nem az, legalábbis a Legfőbb Vezető képzeletében, mert őt hallgatva ez bizonyosságnak látszik.)
Latorcai Jánostól egy nagyszabású parlamenti ünnepségen volt hallható az imént idézett gondolat. Hűen az alkalomhoz, amikor 51 terméknek és szolgáltatásnak adták át az Érték és Minőség Nagydíjat, s kiosztottak életmű- és nívódíjakat is. Csupa olyanoknak természetesen, akik a jelenlegi rendszer szolgálatával kiérdemelték. Egykor Magyar Termék Nagydíj volt eme elismerés neve, de akkor még nyilván olyanok is hozzájuthattak, akik netán rendszertől függetlenül értékeket hoztak létre.
Ami pedig témánk szempontjából lényeges, kommunikációs nívódíjat vehetett át három tévécsatorna illusztris képviselője is. Jutalmazták a közmédia hírszolgáltatásának alkotógárdáját, a TV2 Média Csoport Zrt. hírműsorait és azok alkotóit, valamint az Echo TV hír- és hírháttér műsorait, valamint készítőit. Jól kiválogatták őket, szinte nem is maradt ki senki, aki hívebben szolgálná Orbán Viktort és csapatát (értsd: a nemzetet). A megújult Hír TV még fájdalmasan hiányzott a listáról, de oly rövid idő telt el, mióta visszatértek az akolba és szakítottak a nemzetellenes tévésekkel, hogy nagyon átlátszó lett volna máris díjazni őket.
Aki ott volt a Parlamentben, láthatta az érintett csatornák prominenseit is. Az Echo TV képviseletében mindjárt Mészárosné Kelemen Beatrix igazgatót. Aki nem más, mint a magyar sajtó jelentős részét immár magáénak tudó Mészáros Lőrinc - a miniszterelnök barátja, de nem strómanja - felesége. A TV2 nevében ketten vitték a díjat. Kökény-Szalai Vivien hírigazgató - aki bulvárlapok szerkesztése és bulvárkönyvek megírása után került e tisztségbe -, valamint Gönczi Gábor. Utóbbi a hírműsor egyik arca, aki a múlt héten az Európai Parlament vitája után Orbán Viktor nagy győzelméről számolt be. Imigyen konferálta ugyanis fel az anyagot: "Európa-szerte Orbán Viktort éltetik a közösségi oldalakon. Bár az Európai Parlament megszavazta a Magyarországot elítélő Sargentini-jelentést, a sikert mégis a magyar miniszterelnök érte el". Az egykori köztévé ilyen sztárokat nem tudott felvonultatni. Még Németh Lajos meteorológus fájától messze esett kisfia, Balázs sem volt ott, pedig ő mindig kapható pártunk és kormányunk fényezésére.
Ám ezúttal nem volt szükség erre, hiszen csak a szűkebb brancs kiválasztottjai vettek részt a fényes ünnepségen, élükön a már említett Latorcai alelnökkel. Akinek tévedéséről, netán emlékezetkieséséről is ideje szót ejteni. Hacsak azt nem feltételezzük, hogy szándékosan tett úgy, mintha csupa szellemi újdonsággal találkozott volna a kitüntetetteknél, vagyis például a három tévécsatorna hírműsoraiban. A szinte nem is létező KDNP oszlopos tagja ugyanis már 75 éves, tehát hosszú ideig élt az egykori, ma már csak átkosnak mondott rendszerben is. Bizonyára volt alkalma akkor is hallgatni-nézni hírműsorokat (még ha nem is volt nagy választék belőlük), s talán észrevette azt is, hogy e hírműsorok annak idején gyakran fényezték pártunkat és kormányunkat. Mint ma. Csak akkor még más előjelű volt az a párt és az a kormány, de a kiszolgálása azóta sem változott (pontosabban: egy idő után több médium visszatért oda, amivel - hittük - a rendszerváltáskor végképp szakítottunk). Így hát az M1, a TV2, vagy az Echo TV hír- és politikai háttérműsorait aligha lehet "szellemi újdonságot hordozó termékekként" értékelni. Az viszont igaz, hogy ezek minden pillanatban erősítik azt a képzetet, hogy Magyarország erős ország, a nemzet is az, tehát minden ok megvan rá, hogy dicsfény vonja be a vezetőket, mindenekelőtt Orbán Viktort.
Az persze még kérdéses, hogy mindezt lehet-e minőséginek tekinteni és valóban értéket teremtenek-e, akik ilyen keretek között készítenek hírműsorokat. Az nem lehet kétséges, hogy a megrendelőknek tetszik, amit látnak. És azt a dicsőséget se vonjuk el tőlük, hogy amit együttesen - propagandisták és műsorkészítők - előállítanak, az az etetés magasiskolája. Ezeknek az embereknek a vállán óriási felelősség nyugszik. Hiszen az ország jelentős részén csak a köztévé - nevezzük még mindig így, ha nem is az - csatornái, valamint a TV2 látható, az RTL Klub mellett. Nekik kell tehát ellensúlyozniuk az érdemi tájékoztatást, képviselniük a mindenkori hivatalos vonalat, de úgy, hogy a majdani választókat meggyőzzék, az a helyes, amit pártunk és kormányunk tesz. Bármi is legyen az. Lássuk be, ez embert és kommunikációt próbáló feladat, de a hatalom kiszolgálói helytállnak. A nívóról persze lehet vitázni, de ha egyszer nívódíjnak hívják az elismerést, nincs mit tenni.
Méltó kezekbe kerültek tehát a kitüntetések. Elégedettek lehetnek a fő-fő etetők is. A nézőkkel meg nem kell törődni. Különben is, még működik a távkapcsoló.
2018.09.23 20:36