Három éve ment el Andrassew Iván

Publikálás dátuma
2018.01.13 08:40

Fotó: /

Halálának harmadik évfordulóján, január 15-én hétfőn a Spinoza Házban idézik fel barátai, tisztelői és volt kollégái Andrassew Iván emlékét, személyiségét. A szervező ezúttal is az Andrassew Iván életművének gondozására létrejött civil társaság, melynek tagjai: Bleuer István, Danó Anna, Gyárfás Tamás, Horváth István, Katona József, Karácsony Ágnes, Nagy N. Péter, Róna Péter, Sárközy Tamás, Tamás Ervin, Várkonyi Tibor.

"Ivánt sokan szerették, amiért íróként, publicistaként, riporterként, polgárjogi aktivistaként egyaránt a tisztességes cselekvés lehetőségeit firtatta. Az emlékének ápolására alakult társaságunk, ezért minden évben kitüntet valakit, aki ugyancsak ezt az utat járja. Ő választhat egy példányt Andrassew legendás sámligyűjteményéből" - írták a szervezők. Tavaly a nyilvánosságot igyekezett megroppantani a hatalom, s Scipiades Erzsébet újságíró volt a díjazott. "Napjainkban a civil egyesületek, szervezetek, mozgalmak vannak soron, ezeket próbálja meg ellehetetleníteni, lejáratni a kormány. Ezért döntöttünk úgy, hogy ez alkalommal a Sámli-díjat is egy civil szervezet kapja." Ennek szellemében hívtak meg vendégeket a Spinoza színpadára: Pardavi Márta jogász, a Magyar Helsinki Bizottság társelnöke, Jámbor András újságíró, blogger, a Kettős Mérce Egyesület vezetője és Iványi Gábor lelkész, az Oltalom Alapítvány elnöke pódium-beszélgetését Czene Gábor, lapunk főmunkatársa moderálja. Péterfy Gergely író folytatja tavalyi virtuális beszélgetését Ivánnal (lásd keretes írásunk), a Sámli-díjat pedig a tavalyi díjazott Scipiades Erzsébet adja át (nem pedig Sárközy professzor, ahogy azt korábban jelezték).

Andrassew Iván író, újságíró, aktivista több szerkesztőségben megfordult, míg lapunk publicistája, főmunkatársa és rovatvezetője lett. Ő kapta az első Fejtő-díjat, melyet a Népszava alapított. Ma pedig már ő egy kitüntetés, az Andrassew-Sámli-díj névadója. Egész fiatalon, 62 éves korában, ahogy azt mondani szokták: hosszan tartó, súlyos betegség után 2015. január 14-én hunyt el. A rák vitte el Ivánt, de nem győzte le. Évekig küzdött betegségével, melynek stádiumait blogján is megörökítette.

„Minden jel arra mutat, hogy néhány óra múlva megműtenek. Ilyenkor a legderűlátóbb ember is köteles számolni azzal, hogy a véletlenek szerencsétlen egybeesése miatt olyan helyzetbe kerül, amelyből már nem tud üzenetet küldeni. Tudatom tehát mindenkivel, hogy a legcsekélyebb félelem nélkül, megbékélt lélekkel élek ezekben az órákban is, ahogy igyekeztem egész életemben. Haragot senki iránt nem érzek, sőt inkább megértéssel gondolok egykori ellenfeleimre is." Ezt írta egyik első, 2013-as operációja előtt "távoli naplójában".

Az egyik utolsó, 2014 november 27-i beavatkozás, a "gammázás" után pedig ezt: "Valami csőben feküdtem, három részletben csaknem egy órán át, lekötözve, lecsavarozott fejjel, és bár estem már át ilyenen, mindvégig attól rettegtem, hogy mikor tör rám a pánikroham. Tulajdonképpen permanens pánikrohamom volt a pánikrohamtól való félelemtől. Meditációval sikerült elkerülni a meghibbanást. Csakugyan ez volt eddig a legkeményebb bátorságpróbám. De megérte. Tegnap két nővér támogatott, ha megtettem húsz lépést. Ma hajnalban fölkeltem, és úgy jártak a lábaim, mint amikor híre sem volt a fejemben otthonra lelő és boldogan tenyésző agydaganatoknak. Ebédkor családom jelenlévő tagjainak bemutattam közismert és újraéledő tánctudásomat is. A szemem nem javul, a gépelés még nem tökéletes, a beszédem még néha akadozgat, de remélem úgy járnak majd. mint a lábaim."

Amikor tehette, betegsége alatt - még bottal - is gyakran bejárt a szerkesztőségbe. Három éve már nincs köztünk, de a lapnál - amely időközben jelentősen átalakult, a bezárt Népszabadságtól is sokan a Népszavánál találtak menedéket - őrizzük Iván örökké mogorvának tűnő, mégis mosolygó, derűs alakját. S az ereje teljében lévő emberre, újságíróra és szerkesztőre emlékezünk.

Péterfy folytatja a beszélgetést Ivánnal
Péterfy Gergely személyesen nem ismerte Andrassew Ivánt. Az író tavaly mégis virtuális beszélgetésen vett részt a Spinoza Ház színpadán az akkor már két éve halott (újság)íróval. A különleges előadásban Péterfy saját magát adta, egykori kollégánkat pedig Láng Balázs színész jelenítette meg. És úgy játszotta el Ivánt – idézte fel lapunknak az író –, a kérdéseire adott válaszokat úgy adta elő, mintha ott és akkor pattantak volna ki a fejéből. Pedig mindegyik szöveget Péterfy írta, mert bár nem találkoztak, Andrassew munkáit, főleg a jelenre reagáló publicisztikáit jól ismerte. Fel is használta őket, olyan passzusokat emelt ki a szövegeiből, amelyek aktualitása a mára is vonatkoztatható. Persze nem csak írásait ismerte, de betegségéről és műtéteiről, az erről vezetett blogról és halála körülményeiről is tudott.
A kérdésre, hogyan került mégis kapcsolatba Ivánnal, illetve az emlékét ápolókkal, Péterfy Gergely elmondta, hogy Karácsony Ágnes újságíró kereste meg, és hozta össze Nagy N. Péterrel, a bezárt Népszabadság főszerkesztő-helyettesével, majd az Andrassew Iván életművének gondozására létrejött civil társaság többi tagjával. A társaság ötlete volt a virtuális beszélgetés, és ők kérték fel az írót a Spinozában való szereplésre: az első Sámli-díj átadóján, 2017. január 14-én, Iván halálának második évfordulóján. (A helyszínt ugyancsak a társaság választotta, előző évben, 2016 januárjában ugyancsak a Spinoza Házban adták át a baráti, civil társaság „Ki volt Andrassew Iván?” életműpályázata győzteseinek járó díjakat.)
Péterfy az idén folytatja a 2017-ben kezdett kávéházi beszélgetést, partnere ezúttal is Láng Balázs lesz. Ám most kibővül a repertoár, a színész ugyanis nemcsak Andrassew, hanem két másik, a közelmúltban elhunyt újságíró bőrébe is belebújik: Bächer Ivánt és Megyesi Gusztávot is megjeleníti. Vagyis Láng Balázs három szerepet játszik, a szövegeket pedig most is a saját magát alakító Péterfy írta, aki annyit árult még el, hogy Andrassew két rövid novellája is elhangzik majd hangfelvételről – a Népszava egykori munkatársa maga olvassa fel azokat. Az pedig az élet keserű tréfája, hogy most már Megyesi Gusztávot - aki még ott volt a színpadon a Spinozában az első, 2016-os Andrassew-napon - is csak virtuálisan lehet megidézni.

ÚTON A KOLOSTOR FELÉ - „Arra is gondoltam, hogy azért lassít, mert röstell odaérni, és azt mondani, hogy nem tudja, miért jött”

Mesterek


Mesterem egyszer kora reggel azt mondta: keljek föl, szedjem rendbe magam, mert azonnal indulunk a hegyre. Vegyek magamhoz ételt és italt, majd az úton megeszem, mert ha későn indulunk, nem érünk oda időben.

Kérdeztem, hogy a kolostorba megyünk-e.

Mondta, hogy igen.

- Miért?

- Valamit meg akarok kérdezni.

- De mit?

- Nem mondom meg, úgyse értenéd.

Engedelmes voltam, mint mindig, és mint azóta is. Egykettőre összeszedtem magam, és oda álltam a Mester ajtajához. Előpattant, még igazított a saruján, aztán már indultunk is. Irigyeltem, hogy neki van saruja, nekem meg mezítláb kell járnom az éles hegyi úton. És hideg is volt. Tavasz, de éjjelente lekúszott a hegy hidege.

Lehetett volna sarum, de Mesterem nem engedte. Azt mondta, addig kell járnom télen is, hóban is, jégen is mezítláb, amíg legalább egy napra el nem felejtem, hogy szeretnék valami lábbelit.

És én még soha, öt percre sem feledkeztem meg a lábam szenvedéséről.

Egyszer a Mestert megkérdeztem, hogy miért nem hazudom azt, hogy elfeledkeztem a szenvedésről, és már nem is kívánom, hogy vége szakadjon, hiszen miért is kívánnám, ha egyszer megfeledkeztem róla.

- Nem tudom - mondta a Mester.

- És ha azt hazudnám, hogy megfeledkeztem, akkor engednéd, hogy valami kis bőrt vagy effélét varrjak egy fadarabra és azt a lábamra kötözzem?

- Természetesen.

- De akkor is tudni akarom, hogy miért nem hazudok!

- Alighanem azért, mert tudod, hogy tudnám, hogy hazudsz.

- És megmondanád, hogy tudod, hogy hazudok?

- Nem. Csak sajnálnám, hogy mennyire elesett vagy, és engedném, hogy legyen neked is lábbelid.

Gyönyörű volt a hegy. A Nap éppen mögöttünk kúszott föl. Arra gondoltam, valahogy úgy kellene, hogy futok a fény elől, mindig árnyékban legyek, de aztán rájöttem, hogy olyan gyorsan kellene, ahogy a Föld forog.

Sehol nem volt ember. A Kolostor olyan picike volt odafönt, mint egy gyufásdoboz. Reménytelennek látszott, hogy valaha oda érjünk.

Figyeltem, hátha valami állatot látok. Egy madarat legalább. De se az apró fákon, sem az égen nem volt semmi. Felhő se járt fölöttünk.

A levegő még erős volt, de könnyű is. Fémes ízt éreztem, ha nem az orromon szívtam be.

Csak mentünk, csak mentünk. Csodáltam a mestert, hogy dacára vénségének, szinte szalad fölfelé. Még csak nem is szuszog. Mentünk a gyönyörű, ragyogó unalomban. Lassan elfogytak a csenevész fák, egyre sziklásabb lett az út, és egyszercsak megéreztem, hogy lassan fogy a levegő. Nem azért, mert fáradtam, hanem azért, mert egyre magasabban jártunk.

Szinte észre se vettem, már majdnem dél lett. A kolostor meg egyre nőtt, szinte már-már azt éreztem, hogy mindjárt beléphetünk a kapuján. De persze tudtam, hogy még vagy egy fél óra az út. Csak hát ez egy ilyen világ: minden vagy közelebbinek vagy távolabb valónak látszik, mint ahol csakugyan van.

A Mester egyszercsak megállt. Én is, persze.

Csak állt előttem, egyenes derékkal nézett a kolostor felé.

Én meg azt néztem, hogy van-e ott valami néznivaló. De nem láttam semmit.

Ő meg csak állt és nézett. Nem mertem megkérdezni, hogy most akkor mi van. Mert akkor mond valami talányosat, amin aztán egész nap törhetem a fejem, ami nem könnyű ritka levegőben.

De aztán, úgy öt perc után mégiscsak megszólalt: - Elfelejtettem.

- Mit?

- Hogy mit akartam kérdezni.

- Eszedbe jut, Mester.

- Nem tudom, ilyen még sohasem fordult elő.

Arra gondoltam, mi lenne, ha azt mondanám neki, menjünk vissza, ott aztán hátha eszébe jut, és akkor estére még vissza is érünk. De nem mertem mondani.

Csak állt. Még vagy öt percig. Aztán elindult, fölfelé.

- Eszedbe jutott?

Csak ingatta a fejét, hogy nem, dehogy jutott.

Lassabban mentünk. Talán azért, mert közben erősen gondolkozott. És nézelődött is, körbe. Mintha a szürke kavicsok, a satnya moha meg zuzmó eszébe juttathatna valamit. Arra is gondoltam, hogy azért lassít, mert röstell odaérni, és azt mondani, hogy nem tudja, miért jött.

De hiába, egyszercsak a kolostor kapuja előtt álltunk.

Nem kellett kopogni, megnyílt előttünk. Arra gondoltam, ki elől zárják. Ember nincs, aki ide lopni fáradna.

Egy kicsi, hörcsögforma szerzetes fogadott minket. A Mester előtt hajlongott, engem pillantásra se méltatott.

- A Mester már vár - mondta az én Mesteremnek. Ő meg igazítgatta a saruját, porolgatta a köpenyét, mintha csakugyan takarosabban akarna kinézni, mert olyan ember elé járul, akit meg akar tisztelni. A hörcsögforma szolgaféle egy kicsi ajtón át egy nagy terembe vezetett minket, ahol a Mester Mestere ült egy nem túl nagy trónuson. Szép öregember volt ő is, de soha nem tudnám elmagyarázni, hogy egy ráncos öreg arc egy aszott testen ülő kopasz fejben mitől lehet szép.

Elé járultunk, földig hajoltunk, ahogy illik. Aztán az én Mesterem fölemelte az arcát, és azt látta, hogy az ő Mestere nevet.

- Igen! - mondta. A válaszom az, hogy igen!

Megint földig hajoltunk, aztán kihátráltunk a teremből. Még odakint is hallani lehetett az önfeledt nevetését. Röhögésnek mondanám, ha nem tisztelném.

A szolga is addig hajlongott, amíg el nem hagytuk a kolostort.

Egész úton hazafelé azon gondolkodám, megkérdezzem-e tőle, hogy vajon mire mondta az ő Mestere azt, hogy “igen”. Honnan tudta, mit akar kérdezni, ha egyszer ő is elfelejtette?

Már csoszogtam a fáradtságtól. Talán azért kérdeztem meg, mégis, hogy időt nyerjek.

- Ha ő tudja, én is tudom, ha tudnom kell - mondta.

Ebben maradtunk.

Estefelé aztán hallottam, hogy erősen nevetgél az én mesterem.

- Nem! - mondta, amikor benyitottam. - Az a válaszom, hogy nem.

Szerző
2018.01.13 08:40

Fukuyama-kérdőjelek (Demokrácia liberalizmus nélkül?)

Publikálás dátuma
2018.09.16 18:30

Fotó: AFP/ ULF ANDERSEN
A rendszerváltásra, a hidegháború végére reflektáló értelmiségiek közül néhányan talán ma is ismerik Francis Fukuyama nevét. A japán származású amerikai egy másodpercre közismertté vált '89 nyarán, a berlini fal leomlása előtt, amikor Gorbacsov még a Kremlben ült. Kijelentette, hogy a Nyugat, a liberális világrend nem egyszerűen egy csatát nyert meg, hanem tartósan, talán "örökké" a nagy háborút; s most majd övé lesz az új világ.

A győzelem zászlaja

Nálunk talán az eredeti szöveget – egy rövidebb esszét és később egy kisebb könyvet - nem sokan olvasták, de Kelet-Közép-Európában azért minden magát gondolkodónak vélő szöveggyártó reagált rá: azok is, akiket Fukuyama győztesnek nyilvánított és azok is, akiket vesztesnek. Számszerűen az utóbbi kommentátor-csapat volt többségben: és mindegyik külön-külön a maga híveinek megfogalmazta, miért nincs Fukuyamának igaza és hogy, miért nem ez a harc volt a végső. S hogy még minden előttük van. Erre a magukat győztesnek hívőknek is el kellett közönségüknek még egyszer ismételni, hogy ők pedig győztek, punktum.
Persze, a hidegháború bizonyos értelemben valódi háború volt, még ha a végén keveset, vagy alig lőttek. S ehhez a befejezéshez nem csak a fegyverletétel, hanem a szimbolikus fordulat elismerése is szükséges volt. Körülbelül úgy, mint 1945 májusában, amikor egy vöröskatona kitűzte a Reichstagra a győzelem zászlaját. Rettenetes áldozattal járt, de a győzelem megvan. Az ideológiai vita is befejeződött. Ennyi.
Nincs semmi baj Fukuyama esszéjével. Nem nagyon mély, de hát akkor kit érdekelt, hogy a szerző jól, vagy rosszul értelmezte a bevezetésben Hegelt. Vagy az, hogy hogyan "fejeződik be" bármi is a történelemben. S bár "súlyra" a Fukuyama kritikusai sokkal többen voltak, amikor később rákérdeztek, a politológus nem revideálta önmagát. Később írt néhány alapvető nagy politikatudományi tankönyvet, amelyekhez ismét tanulmányok ezreiben fűztek kommentárokat. S ezekben alapjában már nem a "történelem végével" foglalkozott. Utolsó eredeti munkájában idén aktuális ügyről, az identitáspolitikáról van szó.
Egy CEU-konferencián 2015 októberében Pesten is járt. Nyilatkozott is az Indexnek (Tóth Gergely, 2015. 10. 10.), de akkor sem egy szellemi óriás beszélt. Elmondta, hogy tíz év, s az illiberális demokrácia megbukik. Persze, ilyesminek még nincs nyoma. Fukuyama azonban tetszeni akart a jelenlevő sajtónak (ez számára mindig fontos volt, akkor is, ha nem világlapokról van szó). Az sem volt teoretikusan túl eredeti, amikor azt mondta, a liberális rendszer mai fő veszélyeztetői, Kína és Oroszország gazdaságilag egyszer majdcsak gyengülni kezdenek, s ettől Amerika és Európa a világban felértékelődik. Futóversenynél egy nagy edző arra épít, hogy a versenytársaknak majd kifordul a lábuk… De Fukuyama, úgy tűnik, legalább öt jelentős könyvével, így is komoly partner.
Bennünket alapvetően néhány fontosabb ügy foglalkoztat. Először is, hogyan születik egy közpolitikai szuper bestseller? Milyen intellektuális- és médiaelemek, milyen időzítés kellenek hozzá? Eszünk ágában sincs egy napilapban a szerzőt tartalmilag kikezdeni. Egyébként úgy tűnik, hogy a tartalom e történetben kezdetben majdnem érdektelen volt. Később, persze, körbenőtt fontos elemekkel.
A második, maga Fukuyama feltűnése. Jó emberektől okosakat tanult, de 1989 tavaszán még messze volt attól, hogy igazi nemzetközi tojásfejűvé váljon. Évekkel később lesz az. Mindenesetre sokáig a RAND Corporation, egy híres kaliforniai biztonságpolitikai elemző cég szovjetológiai szakértője. De épp otthagyta őket, hogy még közelebb kerüljön a politikához, s a külügyminisztérium elemzője lett (gondolom, szovjet ügyekben foglalkoztatták). Egy ilyen fiatalembertől, ilyen életúttal nem túl forradalmi kijelentés épp akkor, hogy "győztünk". Legfeljebb sokan egy kicsit gyorsnak találták. Tartott egy előadást minderről, azután elkezdett a szöveggel házalni. Közvetítőkön keresztül eljutott a The National Interesthez, egy klasszikus, külpolitikai realistaként jegyzett szaklaphoz, amely némi habozás után publikálta. '89 nyarának végén a nyugati sajtó ezt az üzenetet akarta hallani, ráadásul egy katonai/külpolitika cég elemzőjétől, aki az oroszokról biztosan sokat tud. Tízezrek kezdték hivatkozni, a cikkből egy év alatt könyvet írt, s Gorbacsov közben tényleg megbukott.

Csak atlanti minták?

Ezzel együtt valószínűleg elfeledtük volna, ha nem varr a gomb köré egy elegáns kabátot Hegelből, történelemfilozófiából és egy kivételesen érdekes orosz-francia Hegel-szakértőből és tudományfilozófusból, Kojève-ből (franciás helyesírással), akinek a szövegeit a Cornellen tanulmányozta. Majd az első munkához írt még fél tucatot, melyek eredetisége, hogy keverik a történelemfilozófiát és a gyakorlati külpolitikai gondolkodást. Az ilyesmi azóta sokak által művelt műfajjá vált, s a külpolitikai túltájékozottságra ma is van vevő.
'89 táján Fukuyama még a demokrácia globális kiterjedéseként élte meg, amit látott. Ma már inkább (mint a friss identitás-könyvben) a védelemre kész és jól szervezett területi állam nála a demokrácia, mint a stabilizált rendszer alapja. Persze, érzékeli a mozgást maga körül, mindenekelőtt a repedéseket a középosztály pozícióiban és az etnikai választóvonalak erősödését a nagy demokráciákban, például Indiában a 2014-es választásokon. Az persze, nem igazán világos, hogy jön ki mindebből hosszabb távon a kikezdhetetlen liberális demokrácia "univerzális evolúciós modellként". Fukuyama szerint területileg szervezett állam nélkül nincs jogrend. És elismeri, hogy liberális eszközökkel nem sikerült az újabb időkben összerakni ilyen államot (a szemünk előtt omlottak össze az ilyen kísérletek Afganisztánban, Irakban, vagy Líbiában, s pozitív ellenpéldák nem ismertek). Szerinte a liberális állam csökkentette a polgárháborúk és/vagy civil konfliktusok veszélyét (Ukrajnában most ennek ismét pont az ellenkezőjét láthatjuk). Akik pedig a területi államszervezésből hosszabb távon kimaradnak, azokat elég nagy valószínűséggel valamilyen formában újragyarmatosítják.
Azonban úgy hisszük, hogy Fukuyama ragaszkodása az "általános evolúcióhoz" félrevisz. Ide kötődő ötleteiben reálfolyamatok, például kötőpontok "politökonómiához" és a technológiához nem is szerepelnek. Egy csomó demokratikus technika, amely ma valamiképpen alternatívnak számít, s amely igazán valamilyen formában már a középkorban megjelent (petíciók, népszavazások, időbeli korlátok politikai posztok betöltésénél, különböző testületi szavazások politikai tisztségeknél), ahogy a brit John Keane óriás demokráciatörténeti monográfiájában bemutatja, a területi államtól független, és e sokféleség nem illeszkedik Fukuyama alapsémájába.
A vitákban most igazán a nem atlanti demokráciák érdekesek. Sokan állítják kifogásként, hogy Fukuyama Európa- és Amerika-centrikus, másféle demokráciákkal nem tud mihez kezdeni. Miközben azóta egymás után születnek Ázsiában, Afrikában demokráciák (ez vitathatatlan a leírásokból), de ezeknek közük nincs az atlanti liberalizmus államberendezéseihez (például Tajvan, Dél-Afrika, India, Indonézia). Tehát demokráciák sokfelé léteznek az euro-atlanti liberalizmus kulturális csomagja nélkül. Akkor miért hisszük, hogy Európában a kulturális környezet, vagy valami más ezt abszolút kizárná? Hogy akár e pillanatban a Balkánon már nem ezek a formák vannak többségben? Vagy miért nem terjedhetnek olyan demokratikus formák Dél- és Közép-Európában is, amelyek közelebb vannak a közvetlen demokráciához, mint a középosztály politikai pártjainak korábbi többségéhez? Miért kellene kizárólag az atlanti mintákat tartani demokráciának?

Van kitől tanulni

Persze, nincs semmi baj Fukuyama evolúciós liberalizmusával, ahogy azt ismét Keane nevezi, de hát sok mindent - főleg Európán kívül - nem vesz észre, s ezért horizontja a valóban észlelhetőnél talán elkeseredettebb. Mindezt persze színezi, hogy a jelenlegi kommunikációs és médiaforradalom még messze nem fejeződött be, s a demokrácia lehetséges állapotait pedig igen nagy valószínűséggel e technológiák fogják végül egy ideig meghatározni. Fukuyama idézi Woodrow Wilsont arról, hogy a demokratákat jobban érdekli a hatalom ellenőrzése, mint annak hatékony működtetése. Tudjuk, nem kell hozzá modern rendszerelmélet, hogy transzparens ellenőrzés nélkül nincs korszerű hatalom. Ma az ezt szolgáló legkülönfélébb technikai megoldások is kiépültek. Ugyanakkor Fukuyama számos kritikusának természetesen igaza van, amikor azt hangsúlyozza, a territoriális államtól függetlenül számtalan nemzetközi szervezet bír növekvő reális befolyással, s hogy e szervezetek szerkezetükben nem demokratikusak (nemzetközi elitek rakják azokat össze senki által nem ellenőrizve). Ezt az elemet Magyarországon manapság igyekezzük elfeledni, amikor azt hisszük: a saját nemzetállamunkat, amelyet ellenzékből befolyásolni most nem tudunk, majd ezek a nemzetközi szervezetek fogják helyettünk ellenőrizni és helyeznek bennünket vissza egy nekünk demokratikusnak tűnő közrendbe. De hát ez demokrácia-helyettesítés, vagy pótlék, s nem demokrácia lenne. S még ez sem működik. Hiába hisszük, hogy ezek a szervezetek, ha bajuk van a pillanatnyi magyar kormányoldallal, gyökereiket illetően rögtön demokratikussá válnak.
Pillanatnyilag történetünk szempontjából mindegy, hogy ebbe a Fukuyama-világba nem illik bele Kína, amelynek nemzeti (birodalmi) és globális ambíciói egyidejűek. Ráadásul Fukuyama is tudja, vagy hiszi, hogy Kínát nem a kommunisták alakították egyszerűen ilyenné, s hogy abban a jogállam egyáltalán, még a korai császárságok idején sem alakult ki, mert ahhoz ott valamiféle transzcendentális vallás kellett volna. Ma már ez mindegy, fontosabb, hogy történetileg létezik egy jogállam nélküli globalizációs, vagy modernizációs minta, s magától egyáltalán nem tűnik el. Önmagában Kína persze arról sem álmodozik, hogy a közép-európai autokraták egyszerűen a vazallusai legyenek, de maga az elvi mozgástér hosszabb távon e formák számára kiszélesedik. De nincs szó ázsiai kulturális minták másolásáról (amelyeket, ha valaki akarná, sem tudná importálni). De létrejön egy nem demokratikus minta, amely egy fogyasztani tudó nagy középosztály támogatására épül, és új technológiákat használ ellenőrzésre, valamint újrakreálja és nemzetinek nevezi kulturális fantáziáit. S ezt a modellt a jogállam igazán belülről nem érdekli.
A közép-európai populistáknak van kiktől tanulniuk. Kaliforniát középtávon elfelejthetjük. De szerencsére nálunk mindehhez hiányzik a kritikus tömeg. Másban nagyon nem reménykedhetünk.
2018.09.16 18:30
Frissítve: 2018.09.16 18:30

Miklós Gábor: Szobortúrán Szkopjéban

Publikálás dátuma
2018.09.16 17:18

Fotó: A szerző felvétele/
Budapesten sokszor látni belvárosi építkezéseken, hogy egy patinás épületből csak a homlokzatot tartják meg, a mögötte lévő régi házat pedig lebontják, hogy valami egészen újat építsenek oda. Faszádizmusnak nevezik ezt a műemlékvédők által indokoltan kiátkozott gyakorlatot.

A világ giccs-központja

De mi van akkor, ha nincs is régi ház? Ha van megfelelő politikai megrendelés, akkor épül majd vadiúj régi homlokzat. Akár ház nélkül is, ha a politika úgy kívánja. Szkopje, a balkáni Macedónia fővárosa pár éve a világ giccs-központjaként híresült el. A korábban ott uralkodó jobboldali kormány múlt- és identitásépítő szenvedélyében szobrokkal és neoklasszikus építményekkel szórta tele a várost. Sajátos turistalátványosságot építettek – nagyon drágán.
Nem kell keresni a szobrokat - kikerülni sem tudja őket a járókelő. Az antik és újkori hősök didaktikai célzattal emelt szobrait és a viccesnek szánt utcabútorokat. Van cipőpucoló fiú és vannak fürdőző lányok bronzból a Vardar folyó partján. (Amióta amerikai lapok is elkezdtek a szoborállítási őrületről és az ezzel kapcsolatos konfliktusokról cikkezni, sok Európát járó turista beillesztette Szkopjét útitervébe.) Pár olyan alak van csak, akiket átlagos ismeretekkel képesek vagyunk azonosítani. Ilyen a páncélos, kardjával irányt mutató Nagy Sándor. A makedón világhódítónak gigászi lovasszobrot állítottak, de az nemrég elvesztette nevét és most egyszerűen a "Harcos lóháton" címet viseli, mivel a tavaszi magas szintű görög-macedón tárgyalásokon megegyeztek, hogy Szkopje többé nem fog az ókori Makedóniára, mint elődjére hivatkozni. A repülőtér homlokzatáról is levették Nagy Sándor nevét, s Alexandrosznak a fővárosban gyermekkori szobra is van. Az oszmán időkből maradt bazárnegyed, a csarsija bejáratához közel emelkedik II. Fülöp makedón király emlékműve. Ennek talapzatán a király még egyszer látható, meghitt családi körben feleségével és gyermekével az ekkor még nem nagy Sándorral. Fiatal nemzetek igyekeznek antik, de legalábbis középkori örökséget felmutatni.
Az előző jobboldali kormány épített egy múzeumot a macedóniai zsidók emlékére is a belvárosban. Impozáns épület – kiállítás nélkül. Zárva van. Ilyet már láttam.
A Vardar folyó új gyalogoshidat kapott, amelyen szobrot emeltek számos ókori személyiségnek, akit a történelmi Macedónia területével képesek voltak összekapcsolni. Akár az antikvitásban, a középkorban vagy a modern időkben éltek. Arisztotelesz is macedón lehetett, ahogy Iusztiniánusz bizánci császár is.

A háborúk békés folytatása

A múltteremtés konfliktusokat gerjesztett. A görögök a maguk hőseinek elbitorlása ellen tiltakoztak. Ráadásul országuk területi épségét vélték veszélyeztetve azzal, hogy a kilencvenes évek elején északi határaikon megjelent egy Macedónia nevű új szuverén állam. Görögország északi tartományának is Macedónia a neve. Az első Balkán-háborúig, azaz 1912-ig ezek a területek az Oszmán Birodalomhoz tartoztak. Utána többször cseréltek gazdát, de a második világháborúval rögzültek a politikai határok. Az etnikaiak, nyelviek nem. Ma Görög-Macedóniában a hellének mellett élnek szlávok (macedónok, bolgárok?), albánok és az aromun nyelvet beszélő arománok. Ugyanők laknak a Macedón Köztársaságban is. Természetesen különbözőek az arányok. Soknyelvű és sokvallású területe ez Délkelet-Európának, ahol több, mint száz éve véres harcok közepette folynak a múltkisajátítási eljárások.
A szkopjei szoborállítási láz a századelő Balkán-háborúinak aránylag békés folytatása. Így kapott szobrot a középkori Szamuil (Nagy Sámuel) cár, akinek Szófiában is van emlékműve, mert ott bolgár uralkodónak tartják. Cirillt és Metódot, a nagy szláv felvilágosítókat és tanítványaikat Ohridi Klimentet (Ohridi Szent Kelemen) és Naumot (Ohridi Szent Naum) mind a két államban a magukénak tartják. Ahogy a görögök is vállalhatják a Thesszalonikiben (Szaloniki) született tudós szerzeteseket. Szoborfelfedező utamon találkoztam olyan alakokkal is, akik kifejezetten helyi érdekeltségű héroszok. De közülük is jó néhányat bolgárnak minősítenek a szomszédban. A görögök az új állam nevét úgy értelmezték, hogy az önmagában fenyegeti területi épségüket, a szobrokkal is demonstrált antik kapcsolatokat pedig felháborító múltlopásnak érzékelték. A görögök hivatalosan tagadják, hogy macedónok élnének náluk, legfeljebb a szláv nyelvű lakosok létét ismerik el. Ők is tudják, hogy a negyvenes évek polgárháborújának következtében tízezreket üldöztek el az akkori szocialista országokba. A magyarországi görög menekültek tekintélyes része is görögországi szláv, mondjuk macedón volt.
A macedóniai fejleményeket érdemes tanulmányozni. Láthatjuk, hogyan alakítja a politika a társadalom tudatát is, ha éppen arra van szüksége. A XX. század közepén Jugoszláviában megalakították a macedón tagköztársaságot, államilag megszabták az új államnyelv normáit. Macedóniának ugyan nincs tengerpartja, de itt is érvényes az a felületes mondás, hogy azt a nyelvjárást nevezik nyelvnek, amelyhez egy flotta is tartozik. Ez olyan ügy, amiről ma már nem érdemes vitatkozni, egyes nyelvészek ugyan elmélkedhetnek rajta, de ők sem vitathatják, hogy a macedónok és a bolgárok könnyen megértik egymást, olvassák egymás irodalmát, újságjait. A bolgár állampolgárság megszerzéséhez szükséges nyelvi tesztet is könnyen leteszik: a kétmilliós országban eddig nyolcvanezren szereztek bolgár iratokat. Ugyan a macedónok már turistáskodhatnak a Schengen-zónában, de bolgár útlevéllel munkát is vállalhatnak az EU-ban. Ez nem akármilyen előny ebben a szegény országban – magyarázta nekem Szkopjéban egy járókelő. Angol nyelven.
A szobrok között most heves kampány folyik, szeptember 30-án népszavazást tartanak. Erre a parlament által jóváhagyott kérdésre kell igennel vagy nemmel válaszolniuk a résztvevőknek. "Helyesli-e ön országunk Európai Unió és NATO-tagságát azzal, hogy elfogadja a Macedón Köztársaság és a Görög Köztársaság közötti megállapodást?" A macedónok értik, hogy a kormányuk mit akar tőlük. A több évtizedes névvita miatt a görögök blokkolták Macedónia NATO-ba lépését és az EU-csatlakozási folyamat megindítását. Az ENSZ-ben és más nemzetközi fórumokon az államot hivatalosan a "FYROM" (Former Yugoslav Republic of Macedonia - Macedónia volt jugoszláv köztársaság) névvel nevezik meg. A görögök ezeken a fórumokon megakadályozták a macedón nyelv elismerését és vitatják, hogy létezik ilyen nemzeti identitás. Júniusban a Preszpa-tónál Zaev macedón és Ciprasz görög miniszterelnök megállapodtak: a hellének elfogadják, hogy az országot ezentúl Észak-Macedóniának nevezzék. A nép nevezheti magát macedónnak, elfogadják a nyelv létezését is.

Kétesélyes népszavazás

A szkopjei utca augusztus végén már könnyített kampány üzemmódban volt. A városközpontban két sátorban is agitáltak a "nem" és a "bojkott" hívei. Sajátos módon a jobboldaliak az 1944-es kommunista államalapítók szoborcsoportba öntött felmagasztalásánál táboroztak. A tavaly megbuktatott jobboldali nacionalista VMRO-DPMNE párt nem akarja, hogy az ország ilyen áron kerüljön ki a görög blokádból. Pedig a párt Nyugat-barátnak nevezi magát és - ahogy politikusai nyilatkozzák - a NATO-ba és az EU-ba törekszik. Az agitációs sátrakban erről nem akarnak beszélni, viszont azt mondják, hogy a szociáldemokrata-albán koalíció kiszolgáltatja az országot, s elveszi a néptől identitását. A kérdésre, mit gondol a névváltoztatásról, elutasító a válasz: "katasztrofális, miért dönthet úgy Zaev miniszterelnök, hogy én, aki eddig macedón voltam, mostantól észak-macedón leszek". Egy járókelő a kérdésre csak legyint: mások döntenek a sorsunkról és a nevünkről… Egy középkorú férfi azon filózik, hogy mennyi hivatalos táblát, dokumentumot kell majd kicserélni, hogy eleget tegyenek a görögök igényeinek. "Nem foglalkozom politikával" – ezt válaszolja egy fiatal lány a kérdezősködésre.
A macedón népet érő folyamatos üldöztetésről beszélnek a röplapok is. (Pár nappal később nyilvánosságra került egy Wikileaks-távirat, amely szerint tíz éve az akkori VMRO-kormány ugyanezt a névváltozatot javasolta. Akkor a görögök nemet mondtak. Elviségről tehát nehéz beszélni a nacionalista jobboldalon.) A magát Baloldalként népszerűsítő erő nem az államnév megváltoztatása, hanem a NATO-tagság ellen harcol. Jobb egészségügyet NATO-bombák helyett! – követelik. Az egyik lombos utcán a falakon grafittik politizálnak. Nem tudom kivenni az eredeti feliratot, úgy összefirkálták. Csak egy vörös csillag maradt, meg az a felirat, hogy Észak-Macedónia. Lefényképezem, erre egy idős úr megpróbál megzavarni. Ez tilos! - süvölti. Ki tiltotta meg? – kérdezem. A hatalom - válaszolja, aztán elfordul, nem akar beszélgetni.
Valóban kétesélyes játszmának látszik a szeptember 30-i népszavazás. A jobboldal nyolc éven át korrupt, önkényes rendőrállamot alakított ki, s ezt az intenzív történelemépítés homlokzatával próbálta elfedni. Nikola Gruevszki rendszerének kapóra jött az emlékezetpolitikai csetepaté a görögökkel és a bolgárokkal, az albán kisebbséggel kapcsolatos feszültség fenntartása. A szociáldemokraták az albán pártokkal koalíciót alkotva jutottak hatalomra és viszonylag gyorsan megállapodtak a görögökkel. A görög kormány az erős hazai nacionalista nyomás ellenére hajlandó volt a kompromisszumra, nyilvánvalóan amerikai, német és uniós hatásra. Az oroszok közben pénzzel, propagandával, titkosszolgálati módszerekkel dolgoznak a feszültség konzerválásán. Nem akarják a NATO és az EU terjeszkedését. A szkopjei plakátok jó részéből az orosz propaganda érvrendszere köszönt rám. Megkérdeztem valakit, mire számít a népszavazás után? Erre szerinte senki sem tud válaszolni, mert akármilyen eredmény születik, ha át is viszik az albán szavazatok az "igent", akkor sem lesz könnyebb a helyzet és folytatódik a feszültség.
A jobboldal "városszépítő" projektje leállt. A szobrok állnak, eddig csak egyet távolítottak el. Macedóniában a múltépítés szünetel.
2018.09.16 17:18