Civil beszéd - Karácsony, és akiknek nem kell

Annak idején Lukács György adta azt a címet egy művének: „Balázs Béla, és akiknek nem kell”. Nem személyekről és ízlésekről vitatkozott, hanem arról, ami mögöttük van: eltérő művészetfelfogások küzdelméről.

Hasonló kérdést érdemes feltenni Karácsony Gergellyel, illetve az MSZP és a Párbeszéd közötti együttműködéssel kapcsolatban. Mert itt sem csak a személyéről van szó, hanem arról, amit vállalása jelképez. Ez pedig messze túlmutat a felszínen zajló választástechnikai vitán (közös lista vagy csak kitérés egymás útjából a koordináció segítségével a körzetekben). Önmagában ezzel magára adó politikus nem untatná a közönséget. Bár az sincs rendben, ha elhazudjuk a különböző technikák tartalmi hátterét és következményeit. Az önálló lista markánsabb pártkaraktereket épít, ami nagyon is kívánatos volna, az ezzel járó jelöltkoordináció viszont csak két (esetleg három, de akkor hasonló nagyságrendű) párt esetében valósítható meg mind a 106 körzetben. Nálunk 4-5 demokratikus párt egyeztetésére volna szükség, ugyanakkor köztudott, hogy külön listához kinek-kinek legalább 27 külön jelöltje kell, hogy legyen. Ennyiszer 27 körzet pedig nincs. A választókerületek több mint negyedében a külön listát állító szervezetek mindegyikének el kell indulnia a többivel szemben, különben ugrik a lista. Amikor tehát a koordináció hívei azt a helyes elvet hangoztatják, hogy helyben egyetlen demokratikus jelöltet kell állítani, elfelejtenek szólni összesen 2 millió választópolgárnak, az ország negyedének, hogy ők ebből ki vannak hagyva.

Csak olyan nyomós okok indokolhatnák ezt, amelyek a mérleg másik serpenyőjében ellensúlyozzák a 2 millió állampolgár lesajnálását. Több párt lát ilyen okot. Noha magam nem osztom, de legitimnek tartom azt a gondolkodást is, amely szerint a legélesebb választóvonal a kormányviselt „régi” pártok és az „új erők” között van. Az ú.n. teljes elitváltásnak, a minden múltbéli tévedéstől, bűntől tiszta „harmadik erőként” való bemutatkozásnak a világban is vannak rokonszenves és kevésbé rokonszenves követelői, az újbaloldaltól az új-szélsőjobbig, a Podemostól és lelkes civilektől Trumpig, az LMP-től a Jobbikig. Ha valaki a „régiek” és az „újak” közti megkülönböztetést tartja a legalapvetőbbnek, ha az egyik oldalon „szüzeket”, a másikon a kormányzásban „prostituálódottakat” lát, akkor logikus, hogy árulásnak véli a „régi” MSZP és az „új” Párbeszéd együttműködését. Ők azok, akiknek Karácsony nem kell. Mert jelölése hidat épít a demokratikus tábor szerintük összeegyeztethetetlen két része között, ennyiben ő nemcsak önmaga, hanem egyike a jelképes szerepet betöltő „hídembereknek”. A híd pedig szerintük bűn, mert „jókat” és „rosszakat” kapcsol össze.

Ez a szemlélet volt a fő oka sok egyéb hiba mellett annak, hogy Botka László politikai innovációja elvérzett. Botka akkor egy MSZP-LMP tengely létrehozásával remélte a „régiek” és „újak” közti hidat megépíteni, ezzel a demokratikus ellenzéket tartalmi, szerkezeti és személyi tekintetben megújítani. Nagyívű terv volt, nagy kockázatokkal. Ennek érdekében akarta kiiktatni Gyurcsány Ferencet (és merült bele egy görcsös, áldatlan állóháborúba), akiről úgy vélte, ő a taszítóerő az LMP számára. Alábecsülte a volt miniszterelnökön túlmutató ellenállás mértékét: a híd nem épült meg.

Az MSZP-nek is van felelőssége abban, hogy a kormányviselt pártok elutasítása az „újakban” ilyen erős. Az LMP - noha egyenként szívesen fogadja az MSZP-hez és a régi kormányokhoz kötődő politikusokat - egyenesen úgy fogalmaz: nem kívánja előmozdítani „azok túlélését, akik kétszer kétharmadhoz segítették Orbán Viktort”. Visszacsíphetnék most azzal, hogy 2014-ben konkrétan az segítette a kétharmadhoz Orbán Viktort, hogy az LMP jelölteket indított a sikeresélyes demokratikus jelöltekkel szemben is, ami több körzetben. pl. Kunhalmi Ágnes esetében is vereségükhöz vezetett. Ennél fontosabb azonban az, hogy az MSZP valóban nem nézett szembe elvárható mélységben saját kormányzása vállalandó és hibás elemeivel, és úgy isten igazából nem szálazta szét ezeket. Ezért többek szemében nem volt elég világos vagy elég hiteles, miben akarja és miben nem akarja folytatni 2010 előtti gyakorlatát.

„Akiknek kell” és „akiknek nem kell” a Karácsony Gergely-féle hídmodell, azoknak most el kell dönteniük: mit tekintenek 2018 legnagyobb tétjének. Mert csak ez határozhatja meg, hol húzzák meg a politikai választóvonalakat. Szerintem a tét az, sikerül-e talán az utolsó percben a váltókat átállítani. Európában most dől el, kik kerülnek a fősodorba, a gyorsan haladó maghoz, és kik sodródnak a magába zárkózó perifériához. Magyarország ma az utóbbi irányba száguld őrült sebességgel. Azonnal másik sínre kell állítani. E cél esetében a törésvonal a demokratikus tábor „régi” és „új” erőit nem egymástól választja el, hanem a Fidesztől és a Jobbiktól. Akkor pedig mégiscsak kell az a szellemi-politikai híd a demokratikus tábort átszelő szakadék fölött, épüljön az bármilyen technikával. A híd, amelyet most Karácsony Gergely küldetése jelképez.

Megkísértett franciák

Kísérteties szellemi kalandba keveredett az elmúlt hetekben Franciaország. Az antiszemita hullám ismételt föltámadása idején a nagynevű párizsi könyvkiadó, a Gallimard azzal állt elő, hogy jó háromnegyed évszázaddal az eredeti után ismét piacra dobja Louis-Ferdinand Céline három antiszemita esszéjét.

A korábban orvosként dolgozó író a mai napig az irodalomtörténet legnagyobb alakjai közé tartozik, a tehetségét Zoláé mellett említik, Utazás az éjszaka mélyére című regénye a maga idejében csaknem elnyerte a Goncourt-díjat, és az angolszász szerzők egész nemzedékének vált alapélményévé. Az író az ország felszabadulásakor azonban a három, határozottan gyűlölködő írás miatt menekülni kényszerült, csupán 1951-ben mert hazatérni, és egy évtizeddel később, 67 éves korában meghalt. Özvegye 105 esztendősen ma is él, és a Gallimard azzal az ürüggyel is indokolta a könyv föltámasztásának ötletét, hogy a hölgy nyomorog, támogatása indokolná az „akciót”. Vannak azonban, akik szerint nyerészkedési szándékok vezették, még akkor is, ha nem puszta újranyomtatásról, hanem kritikai kiadásról esett szó.

A rossz politikai pillanat az elmúlt hetekben nemzetközi botrányt fakasztott az esetből. A Macron-kormányzat annak ellenére, hogy a korlátlan irodalmi szabadság híve, karácsony táján meghívta a Gallimard vezetését, üljenek le, kíséreljenek meg egyetértésre jutni. A kiadó azonban mozgósította az irodalomtudomány jeleseit, és a főműveknek a kánonban elfoglalt kitüntetett helyére hivatkozva biztatta őket, hogy a teljes szabadság jegyében álljanak mellé, ne engedjenek újfent a tiltás csábításának, a forgalmazásban a cég jusson korlátlan szabadsághoz.

Mivel a társadalmat kétségtelenül foglalkoztatta a kérdés, a hangadó újságok (Le Figaro, Le Monde) is kénytelenek voltak, néha a legjobb törekvésük ellenére is, címlapsztorit prezentálni belőle. Ezek a közlemények tovább szították a közhangulatot, támogató és ellenző táborokat mozgósítottak.

Végül a demokrácia hívei látszanak, ha végleges győzteseknek még nem is, de fölénybe kerülni. Pontosabban azok, akik most mérsékletre és főként higgadtságra intenek. Habár a publikálás ellen hangosan tiltakozott Serge Klarsfeld, a II. világháború idején deportált francia családok szószólója, és Frederic Potier, a kormány megkülönböztetés ellen fellépni hivatott tárcaközi megbízottja is óvott a szövegek alapos kritikai megjegyzések és magyarázatok nélkül való újranyomtatásától, Edouard Philippe miniszterelnök nem a fenntartásait hangsúlyozta. "Nem tartok e pamfletek kiadásától, de fontos a megfelelő, pontos magyarázat" - mondta a Journal du Dimanche című vasárnapi hetilapnak, hozzátéve: "Ezek most jó ürügyül szolgálhatnak arra, hogy meggyűlöljük miattuk az írójukat, de Céline központi szerepe a francia irodalomban ettől még tagadhatatlan."

Szerző

Akkor hát szavazzunk!

Az életet csak hátratekintve lehet megérteni, de élni előre nézve kell, írta Sören Kierkegaard dán filozófus, és ezt azért nem árt észben tartanunk, amikor azon tépelődünk, hogyan jutottunk el ehhez az április 8-hoz. Ha megéljük, hová jutott az ország nyolcévnyi Fidesz-kormányzás után, ha végiggondoljuk, miért várhatná a kormányfő papíron nyugodt éjszakákkal az áprilist, és mégis miért félhet attól, amiben mások reménykednek. Hogy utólag igaznak bizonyul az a felmérés, amely szerint a nemzet hetven százaléka kormány-, sőt rendszerváltást akar. Hogyan jutottunk el addig, hogy sokan azon tűnődnek ma, leváltható-e még egyáltalán az Orbán-rendszer a liberális parlamentarizmus keretei között, holott a demokrácia már csak nyomokban létezik, a Fidesz következő ciklusa meg azt vetíti előre, hogy írmagja sem marad a civil szerveződéseknek, a sajtószabadságnak, az önkormányzatiságnak, de még az ellenzéki politikai alakzatoknak, Európának sem. Hogy felszámolnak minden autonómiát, ami befeszülhet az egypártrendszerrel szemben. Hogy tényleg kiteljesedik az „illiberális demokrácia”.

Komoly elmék azon gondolkodnak, bojkottálni kell-e azt a rendszert, amely saját érdekeinek megfelelően módosította a választási törvényeket. Amely hatalom még a saját alaptörvényének is ellentmondó eszközzel él, hogy a választások előtt három hónappal anyagilag megfojtsa az ellenzéket. A bojkottnak ma már semmi értelme, bojkottálni 2014 után kellett volna. Az ellenzéknek tiltakozásul kivonulni a Parlament elé, de ezt a „labdaházi esküt” is sikerült a Fidesznek elkerülnie: addig csócsálta szanaszét az ellenzéket és csócsálta az szét önmagát, amíg a kölcsönös bizalmatlanság és egymás zsigeri utálata lehetetlenné tett minden összefogást.

Maradt a kibékíthetetlen ellentmondás a kormánypárt közvélemény-kutatásokban megmutatkozó hatalmas fölénye és a változást akaró hetven százalék között. Más oldalról a bizonytalanok és a pártot nem választók negyven százaléka. A kormánypártnak így nem is volna semmi más dolga, mint amit a kormányfő tesz: mindenáron egyben kell tartania a Fidesz kétmilliós bázisát, és el kell érnie, hogy minél kevesebben menjenek el szavazni, mert akkor a saját táborának és a sunyi választási törvényeknek köszönhetően ismét teljhatalmat nyerhet a következő parlamentben.

Nem véletlen Karácsony Gergelynek, a szocialisták kormányfő-jelöltjének mondata: „a többség nem lehet ellenzékben”. Furcsát mondunk: ezért kell támogatni a V18 alakulat baloldali és konzervatív volt minisztereit, államtitkárait, akik arra ösztökélnek mindenkit, éljen állampolgári jogával. Április 8-án mindenkinek el kell mennie szavazni, szavazzon bárkire az ellenzékben, szavazzon bár érvénytelenül, mert ez volna a rendszer igazi bojkottja. Az, ha a szavazati arányok bizonyítanák legalább, a társadalom többsége nem akar folytatást. Ha nem így lesz, a kormány ismét belehazudhatná a világ szemébe: aki nem ment el voksolni, az is támogatja a Fideszt.

Szerző