Előfizetés

Megkísértett franciák

Kísérteties szellemi kalandba keveredett az elmúlt hetekben Franciaország. Az antiszemita hullám ismételt föltámadása idején a nagynevű párizsi könyvkiadó, a Gallimard azzal állt elő, hogy jó háromnegyed évszázaddal az eredeti után ismét piacra dobja Louis-Ferdinand Céline három antiszemita esszéjét.

A korábban orvosként dolgozó író a mai napig az irodalomtörténet legnagyobb alakjai közé tartozik, a tehetségét Zoláé mellett említik, Utazás az éjszaka mélyére című regénye a maga idejében csaknem elnyerte a Goncourt-díjat, és az angolszász szerzők egész nemzedékének vált alapélményévé. Az író az ország felszabadulásakor azonban a három, határozottan gyűlölködő írás miatt menekülni kényszerült, csupán 1951-ben mert hazatérni, és egy évtizeddel később, 67 éves korában meghalt. Özvegye 105 esztendősen ma is él, és a Gallimard azzal az ürüggyel is indokolta a könyv föltámasztásának ötletét, hogy a hölgy nyomorog, támogatása indokolná az „akciót”. Vannak azonban, akik szerint nyerészkedési szándékok vezették, még akkor is, ha nem puszta újranyomtatásról, hanem kritikai kiadásról esett szó.

A rossz politikai pillanat az elmúlt hetekben nemzetközi botrányt fakasztott az esetből. A Macron-kormányzat annak ellenére, hogy a korlátlan irodalmi szabadság híve, karácsony táján meghívta a Gallimard vezetését, üljenek le, kíséreljenek meg egyetértésre jutni. A kiadó azonban mozgósította az irodalomtudomány jeleseit, és a főműveknek a kánonban elfoglalt kitüntetett helyére hivatkozva biztatta őket, hogy a teljes szabadság jegyében álljanak mellé, ne engedjenek újfent a tiltás csábításának, a forgalmazásban a cég jusson korlátlan szabadsághoz.

Mivel a társadalmat kétségtelenül foglalkoztatta a kérdés, a hangadó újságok (Le Figaro, Le Monde) is kénytelenek voltak, néha a legjobb törekvésük ellenére is, címlapsztorit prezentálni belőle. Ezek a közlemények tovább szították a közhangulatot, támogató és ellenző táborokat mozgósítottak.

Végül a demokrácia hívei látszanak, ha végleges győzteseknek még nem is, de fölénybe kerülni. Pontosabban azok, akik most mérsékletre és főként higgadtságra intenek. Habár a publikálás ellen hangosan tiltakozott Serge Klarsfeld, a II. világháború idején deportált francia családok szószólója, és Frederic Potier, a kormány megkülönböztetés ellen fellépni hivatott tárcaközi megbízottja is óvott a szövegek alapos kritikai megjegyzések és magyarázatok nélkül való újranyomtatásától, Edouard Philippe miniszterelnök nem a fenntartásait hangsúlyozta. "Nem tartok e pamfletek kiadásától, de fontos a megfelelő, pontos magyarázat" - mondta a Journal du Dimanche című vasárnapi hetilapnak, hozzátéve: "Ezek most jó ürügyül szolgálhatnak arra, hogy meggyűlöljük miattuk az írójukat, de Céline központi szerepe a francia irodalomban ettől még tagadhatatlan."

Akkor hát szavazzunk!

Az életet csak hátratekintve lehet megérteni, de élni előre nézve kell, írta Sören Kierkegaard dán filozófus, és ezt azért nem árt észben tartanunk, amikor azon tépelődünk, hogyan jutottunk el ehhez az április 8-hoz. Ha megéljük, hová jutott az ország nyolcévnyi Fidesz-kormányzás után, ha végiggondoljuk, miért várhatná a kormányfő papíron nyugodt éjszakákkal az áprilist, és mégis miért félhet attól, amiben mások reménykednek. Hogy utólag igaznak bizonyul az a felmérés, amely szerint a nemzet hetven százaléka kormány-, sőt rendszerváltást akar. Hogyan jutottunk el addig, hogy sokan azon tűnődnek ma, leváltható-e még egyáltalán az Orbán-rendszer a liberális parlamentarizmus keretei között, holott a demokrácia már csak nyomokban létezik, a Fidesz következő ciklusa meg azt vetíti előre, hogy írmagja sem marad a civil szerveződéseknek, a sajtószabadságnak, az önkormányzatiságnak, de még az ellenzéki politikai alakzatoknak, Európának sem. Hogy felszámolnak minden autonómiát, ami befeszülhet az egypártrendszerrel szemben. Hogy tényleg kiteljesedik az „illiberális demokrácia”.

Komoly elmék azon gondolkodnak, bojkottálni kell-e azt a rendszert, amely saját érdekeinek megfelelően módosította a választási törvényeket. Amely hatalom még a saját alaptörvényének is ellentmondó eszközzel él, hogy a választások előtt három hónappal anyagilag megfojtsa az ellenzéket. A bojkottnak ma már semmi értelme, bojkottálni 2014 után kellett volna. Az ellenzéknek tiltakozásul kivonulni a Parlament elé, de ezt a „labdaházi esküt” is sikerült a Fidesznek elkerülnie: addig csócsálta szanaszét az ellenzéket és csócsálta az szét önmagát, amíg a kölcsönös bizalmatlanság és egymás zsigeri utálata lehetetlenné tett minden összefogást.

Maradt a kibékíthetetlen ellentmondás a kormánypárt közvélemény-kutatásokban megmutatkozó hatalmas fölénye és a változást akaró hetven százalék között. Más oldalról a bizonytalanok és a pártot nem választók negyven százaléka. A kormánypártnak így nem is volna semmi más dolga, mint amit a kormányfő tesz: mindenáron egyben kell tartania a Fidesz kétmilliós bázisát, és el kell érnie, hogy minél kevesebben menjenek el szavazni, mert akkor a saját táborának és a sunyi választási törvényeknek köszönhetően ismét teljhatalmat nyerhet a következő parlamentben.

Nem véletlen Karácsony Gergelynek, a szocialisták kormányfő-jelöltjének mondata: „a többség nem lehet ellenzékben”. Furcsát mondunk: ezért kell támogatni a V18 alakulat baloldali és konzervatív volt minisztereit, államtitkárait, akik arra ösztökélnek mindenkit, éljen állampolgári jogával. Április 8-án mindenkinek el kell mennie szavazni, szavazzon bárkire az ellenzékben, szavazzon bár érvénytelenül, mert ez volna a rendszer igazi bojkottja. Az, ha a szavazati arányok bizonyítanák legalább, a társadalom többsége nem akar folytatást. Ha nem így lesz, a kormány ismét belehazudhatná a világ szemébe: aki nem ment el voksolni, az is támogatja a Fideszt.

Arctalanság

Az interjúalany kérésére nem mutathatjuk az arcát – hangzik el szinte minden este a még nézhető két-három híradóban. Olykor még a hangot is eltorzítják a szerkesztők, hogy még kevésbé legyen felismerhető a megszólaló. A közpénzből finanszírozott kormánypárti vagy hozzá közeli csatornákon nincs szükség efféle eljárásra, hiszen ott kritikus riport le sem jöhet.

A szintén ellenzékinek elkönyvelt rádiók betelefonáló műsoraiban is megszokott, hogy a hallgató csak a keresztnevét mondja be, és jó néhányszor ezt azzal indokolja, hogy nem szeretné, ha a munkahelyén baja lenne a véleménye miatt. De többször hallottam azt is, hogy nem akart gondot okozni valamelyik hozzátartozójának, aki esetleg állami hivatalban vagy kormánypárti vezetésű önkormányzatnál, esetleg annak valamelyik cégénél dolgozik.

Érthető az óvatosság. Hiszen az "intős ügyben" a komáromi szakgimnázium tanára is először úgy nyilatkozott, hogy a kamera nem mutatta az arcát, de az intézmény igazgatója, aki az intőt kapott diákok személyes adatait törvénysértő módon közszemlére tette az iskolai tacepaón, talán a hangja vagy a kabátja alapján felismerte, aztán valamiféle igazoló jelentést írt és íratott alá az érintett tanerővel.

Ez nem meglepő az Orbán rezsim nyolcadik évében, hiszen újjáéledt az ’50-es évek „B”-listás gyakorlata, elég, ha csak a hódmezővásárhelyi független polgármester-jelöltre vagy a Momentum vezetőjének a munkahelyéről szintén kirúgott édesapjára gondolunk.

Ami azonban igazán elgondolkodtató és elkeserítő, hogy már egy közúti baleset vagy háztűz, esetleg családi tragédia szemtanúi is egyre ritkábban merik vállalni az arcukat. Ahogy a hatalom arcátlansága egyre gátlástalanabbá válik, egyre több lesz a félelem diktálta arctalanság az állampolgárok között.

Pedig csak rajtunk múlik, visszanyerjük-e mind az arcunkat.