Kilátásaink

Mint egy mai, modern, teljesen magyar népmese. Buszmegálló kellett a falunak. De pénzük nem volt rá. Nem is kaptak volna. Turisztikai célú fejlesztésre viszont igen. Hát kilátót terveztek. Ott van a megálló tetején. Olyan, mint egy magasles. Egy ember mindig felfér rá. Hát így járt túl a hivatalosság eszén a furfangos polgármester.

Mindez a Pécstől 30 kilométerre lévő, Baranya megyei zsákfaluban, Nyugotszenterzsébeten esett meg. A polgármestert pedig Vincze Balázsnak hívják. És az építmény már 2014 óta áll. De a héten fedezte fel az RTL Klub riportja. A történet persze túlmutat önmagán. Ez Magyarország a XXI. század kezdetén.

Gondoljuk tovább. Úgysem jön a busz. Elromlott, vagy sofőr-hiány van, netán csak képtelen tartani a menetrendet. Felmegyünk a kilátóba. Láthatjuk a nagy semmit. A kilátástalanságot, amely ezt az egész országot jellemzi. Persze ha élünk a technika vívmányaival, és bekapcsoljuk valamely csatornát, ráklikkelünk egy portálra, akkor a legtöbb helyen megtudhatjuk, mennyire elégedettek lehetünk. Minden remek. Csak éppen annyi kell, hogy ne a szemünknek higgyünk. Fent körbenézünk, és a legjobb, amit tehetünk, hogy leszállunk a földre. Itt sem sokkal jobb, de legalább nem lehet akkorát esni.

Becsapnak minket és becsapjuk magunkat. Azt hisszük, ez egy buszmegálló - annak is látszik -, pedig nem az. Vagy kilátónak véljük, esetleg magaslesnek, noha egy szimpla megálló. Csak a busz nem jön, amivel továbbmehetnénk. Hogy magunk mögött hagyjuk ezt az egészet. Igaz, a következő helyen lényegében ugyanezt találnánk.

Ha pedig valaki a baranyai polgármester ötletén felbuzdulva hasonló trükkökre készül, annak a kerítést ajánljuk. Arra biztos lehet szerezni támogatást. A határon már bevált. És garantálja, hogy egyre távolabb kerülünk mindentől, ami modern és XXI. századi. Mi, büszke magyarok.

Szerző

Pillantás a kilencedikről - Megszállottak

Meglepő kijelentést tett a Hír tv információja szerint Altusz Kristóf a Times of Malta című lapnak. A helyettes államtitkár arról beszélt többek között, hogy Magyarország titokban befogadott 1300 menekültet - azért titokban, hogy óvja a biztonságukat. Most ne akadjunk fenn azon, hogy ez mennyiben tartozik jobban a máltai olvasókra, mint a magyarokra, és azon sem, hogy ez milyen viszonyban áll azzal a korábbi állásponttal, mely szerint mi – vagyis mi, magyarok – nem vagyunk hajlandóak egyetlen migránst sem beengedni, ez nálunk elvi kérdés. Szóval tegyük ezt most félre, sőt azt se firtassuk, hogy igaz-e ez az állítás vagy sem.

Forduljunk rá inkább a helyettes államtitkár ama mondatára, amellyel főnökét, Orbán Viktort akarta megvédeni. A miniszterelnök ugyanis a Bild című német lapnak a muzulmán menekülteket megszállóknak nevezte, alapos vihart váltva ki e minősítéssel. Ám Altusz sietett kijelenteni, hogy súlyos félreértésről van szó, tekintettel arra, hogy a magyar nyelvben ez a szó – a megszálló – teljesen normális, s használatával pusztán azt akarta Orbán kifejezésre juttatni, hogy Magyarország nem követheti Franciaország vagy Németország példáját. Amit ugye más szavakkal úgy szokott megfogalmazni, hogy a mi hazánk nem válhat befogadó országgá.

De ezt is hagyjuk most, maradjunk csak a muszlim megszállóknál. Altusz tudniillik azt is magyarázatul tálalta, hogy nálunk a muszlim közösséget megszállóknak nevezni egy politikai szóhasználat, ami egy kicsit keménynek tűnik ugyan a nyugati fülnek, de itt – vagyis Magyarországon – ez nem üt olyan nagyot.

Lehet, hogy az én keleti fülemmel van a baj, merthogy én pont az ellenkezőjét érzem, és azt gondolom, hogy ez itt, a Kárpát-medencében is nagyot üt; de fogadjuk el Altusz bölcs magyarázatát. Ha viszont elfogadom, végképp nem tudom, mit kezdjek a kormányunk által felállított Német megszállás emlékművével. Ha ez nem akart nagyot ütni, akkor úgy kell elfogadnom az amúgy titokban, az éjszaka leple alatt felállított szoboregyüttest, hogy az valójában nem is bírálata a Magyarországot megszálló németeknek. Ebben a megközelítésben viszont teljesen felesleges volt a vita, amely az emlékmű körül kibontakozott, mégpedig azért, mert sokan az akkori magyar kormány világháborús politikájának felmentését látták bele. Hisz ha így van, ahogy a külügyér mondja, már az eredendő bűn sem követtetett el, vagyis a megszállási emlékmű egyáltalán nem akart ütni a németeken sem, hisz ez a szó a magyar ember olvasatában nem tartalmaz keménységet, bírálatot.

Lássuk be: ez az új értelmezés sok mindent átrajzol és áthangol. Már nem beszélhetünk pejoratíve szovjet megszállásról sem, és nem ostorozhatjuk az oroszokat Kelet-Ukrajna bekebelezéséért, és egyáltalán. Orbán is csak azért beszélt muszlim megszállókról, mert így akarta előkészíteni a kvóta határozat, másként: a Soros-terv titkos teljesítését.

De akkor mi lesz a kampánnyal? Megszállottan keresem a terv folytatásának nyomait. Ámbár meglehet, hogy ehhez a Times of Malta című lapra kell előfizetnem.

Szerző
Németh Péter

Civil beszéd - Karácsony, és akiknek nem kell

Annak idején Lukács György adta azt a címet egy művének: „Balázs Béla, és akiknek nem kell”. Nem személyekről és ízlésekről vitatkozott, hanem arról, ami mögöttük van: eltérő művészetfelfogások küzdelméről.

Hasonló kérdést érdemes feltenni Karácsony Gergellyel, illetve az MSZP és a Párbeszéd közötti együttműködéssel kapcsolatban. Mert itt sem csak a személyéről van szó, hanem arról, amit vállalása jelképez. Ez pedig messze túlmutat a felszínen zajló választástechnikai vitán (közös lista vagy csak kitérés egymás útjából a koordináció segítségével a körzetekben). Önmagában ezzel magára adó politikus nem untatná a közönséget. Bár az sincs rendben, ha elhazudjuk a különböző technikák tartalmi hátterét és következményeit. Az önálló lista markánsabb pártkaraktereket épít, ami nagyon is kívánatos volna, az ezzel járó jelöltkoordináció viszont csak két (esetleg három, de akkor hasonló nagyságrendű) párt esetében valósítható meg mind a 106 körzetben. Nálunk 4-5 demokratikus párt egyeztetésére volna szükség, ugyanakkor köztudott, hogy külön listához kinek-kinek legalább 27 külön jelöltje kell, hogy legyen. Ennyiszer 27 körzet pedig nincs. A választókerületek több mint negyedében a külön listát állító szervezetek mindegyikének el kell indulnia a többivel szemben, különben ugrik a lista. Amikor tehát a koordináció hívei azt a helyes elvet hangoztatják, hogy helyben egyetlen demokratikus jelöltet kell állítani, elfelejtenek szólni összesen 2 millió választópolgárnak, az ország negyedének, hogy ők ebből ki vannak hagyva.

Csak olyan nyomós okok indokolhatnák ezt, amelyek a mérleg másik serpenyőjében ellensúlyozzák a 2 millió állampolgár lesajnálását. Több párt lát ilyen okot. Noha magam nem osztom, de legitimnek tartom azt a gondolkodást is, amely szerint a legélesebb választóvonal a kormányviselt „régi” pártok és az „új erők” között van. Az ú.n. teljes elitváltásnak, a minden múltbéli tévedéstől, bűntől tiszta „harmadik erőként” való bemutatkozásnak a világban is vannak rokonszenves és kevésbé rokonszenves követelői, az újbaloldaltól az új-szélsőjobbig, a Podemostól és lelkes civilektől Trumpig, az LMP-től a Jobbikig. Ha valaki a „régiek” és az „újak” közti megkülönböztetést tartja a legalapvetőbbnek, ha az egyik oldalon „szüzeket”, a másikon a kormányzásban „prostituálódottakat” lát, akkor logikus, hogy árulásnak véli a „régi” MSZP és az „új” Párbeszéd együttműködését. Ők azok, akiknek Karácsony nem kell. Mert jelölése hidat épít a demokratikus tábor szerintük összeegyeztethetetlen két része között, ennyiben ő nemcsak önmaga, hanem egyike a jelképes szerepet betöltő „hídembereknek”. A híd pedig szerintük bűn, mert „jókat” és „rosszakat” kapcsol össze.

Ez a szemlélet volt a fő oka sok egyéb hiba mellett annak, hogy Botka László politikai innovációja elvérzett. Botka akkor egy MSZP-LMP tengely létrehozásával remélte a „régiek” és „újak” közti hidat megépíteni, ezzel a demokratikus ellenzéket tartalmi, szerkezeti és személyi tekintetben megújítani. Nagyívű terv volt, nagy kockázatokkal. Ennek érdekében akarta kiiktatni Gyurcsány Ferencet (és merült bele egy görcsös, áldatlan állóháborúba), akiről úgy vélte, ő a taszítóerő az LMP számára. Alábecsülte a volt miniszterelnökön túlmutató ellenállás mértékét: a híd nem épült meg.

Az MSZP-nek is van felelőssége abban, hogy a kormányviselt pártok elutasítása az „újakban” ilyen erős. Az LMP - noha egyenként szívesen fogadja az MSZP-hez és a régi kormányokhoz kötődő politikusokat - egyenesen úgy fogalmaz: nem kívánja előmozdítani „azok túlélését, akik kétszer kétharmadhoz segítették Orbán Viktort”. Visszacsíphetnék most azzal, hogy 2014-ben konkrétan az segítette a kétharmadhoz Orbán Viktort, hogy az LMP jelölteket indított a sikeresélyes demokratikus jelöltekkel szemben is, ami több körzetben. pl. Kunhalmi Ágnes esetében is vereségükhöz vezetett. Ennél fontosabb azonban az, hogy az MSZP valóban nem nézett szembe elvárható mélységben saját kormányzása vállalandó és hibás elemeivel, és úgy isten igazából nem szálazta szét ezeket. Ezért többek szemében nem volt elég világos vagy elég hiteles, miben akarja és miben nem akarja folytatni 2010 előtti gyakorlatát.

„Akiknek kell” és „akiknek nem kell” a Karácsony Gergely-féle hídmodell, azoknak most el kell dönteniük: mit tekintenek 2018 legnagyobb tétjének. Mert csak ez határozhatja meg, hol húzzák meg a politikai választóvonalakat. Szerintem a tét az, sikerül-e talán az utolsó percben a váltókat átállítani. Európában most dől el, kik kerülnek a fősodorba, a gyorsan haladó maghoz, és kik sodródnak a magába zárkózó perifériához. Magyarország ma az utóbbi irányba száguld őrült sebességgel. Azonnal másik sínre kell állítani. E cél esetében a törésvonal a demokratikus tábor „régi” és „új” erőit nem egymástól választja el, hanem a Fidesztől és a Jobbiktól. Akkor pedig mégiscsak kell az a szellemi-politikai híd a demokratikus tábort átszelő szakadék fölött, épüljön az bármilyen technikával. A híd, amelyet most Karácsony Gergely küldetése jelképez.

Szerző
Lendvai Ildikó, volt országgyűlési képviselő