A „beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézség” olyan gyógypedagógiai gyűjtőfogalom, amely az iskolába járó gyermekek sokféle eredetű és természetű akadályozottságát foglalja magába. (A BaTMaN betűszó azért is találó, mert a helyi közösségekben általában értetlenséggel, borzongással, türelmetlenséggel és sajnos nem is ritkán ellenségesen tekintenek az ilyen gyerekekre a pedagógusok, illetve a többi gyermek szülei.) Ezekről a gyerekekről nem tudni ugyanis, hogy miért olyanok, amilyenek. Nem látható és nehezen is érzékelhető a „fogyatékosságuk”, nem tudni, hogy „mi nem stimmel” velük. Csak éppen jelentősen alulteljesítenek az életkorukhoz képest, a közösségbe illeszkedésük konfliktusos, társas kapcsolataik problémásak, a tanulásban vagy/és személyiségfejlődésükben zavarok mutatkoznak.
Természetesen ezek a gyerekek nem egyszerűen „rosszak” vagy „buták” és „nehézfejűek”, hanem a gyógypedagógia tudományos módszereivel beazonosítható diagnózissal küzdenek: diszlexia, diszgráfia, diszkalkulia, diszortográfia, hiperaktivitás, figyelemzavar, kóros személyiségfejlődés, stb. Közös jellemzőjük, hogy a „beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézség” (BTMN) enyhébb, átmenetibb és talán leküzdhetőbb gyógypedagógiai jelenség, mint a „súlyos pszichés fejlődési zavar”, ami már „sajátos nevelési igénynek” (SNI) minősül. Viszont ezek az enyhébb gyógypedagógiai jelenségek legalább kétszer gyakrabban fordulnak elő, mint a súlyos pszichés fejlődési zavarok.
A „beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséget” (mint ahogyan a „sajátos nevelési igényt” is) az erre létrehozott szakértői bizottságok állapíthatják meg, s ők írhatják elő az iskolák számára az alkalmazandó oktatási támogatást: gyógypedagógiai fejlesztő foglalkozást, mentesítést az osztályzattal értékelés alól és helyette más módszerű értékelést, írásbeli helyett szóbeli beszámolást vagy fordítva, továbbá bizonyos tantárgyrészek tanulása alóli mentesítést. A BaTMaN tanulónak „különleges bánásmódhoz” van joga a köznevelési törvény szerint, az előbb felsorolt módszertani segítségek csak a szükséges egyéniesítés - szakértői bizottságok által intézményesített - felszíne kellene legyen. Ehhez képest a gyakorlatban még ezek a szakvéleménybe foglalt támogatások sem jutnak el az érintettekhez. Miért? Mert nincsen rá finanszírozás, mert központosították a szolgáltatásokat, mert nincsen elég státusz az utazó gyógypedagógus hálózatban, vagy mert ennyi munkabérért nem kap gyógypedagógust a rászorulóktól sok-sok kilométerre lévő állami intézmény-fenntartó.
A problémát a mai köznevelési-irányítás nem az iskolákban elérhető gyógypedagógiai szolgáltatások fejlesztésével kívánja megoldani, hanem – elképesztő módon – magának a problémának a kiiktatásával. Úgy hírlik, hogy a szakminisztérium és a kormány a „beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézség” kategória megszüntetésével fogja orvosolni a hiányt. Nyilván úgy gondolják, hogy ha nem lesz ilyen tanulói csoport, akkor nincsen szükség a törvénybe foglalt „különleges bánásmódhoz való jogra” sem, és nem kérhetők számon többé a köznevelési rendszer adósságaként a BaTMaN-es tanulóktól elvont köznevelési szolgáltatások sem.
Csakhogy a tanulók minimum 5 százaléka BaTMaN! Az általános- és középiskolás gyerekek nagyságrendileg 1,1 milliós tömegére vetítve ez több mint 55 ezer tanuló. Az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán külön szakirány és több intézet is foglalkozik a tanulásban akadályozottsággal, a „beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézségek” kutatásával, kezelésével és mindezek oktatásával a gyógypedagógus alap- és mesterképzésben. Tudjuk a gyakorlatból azt is, hogy a szakértői bizottságok – alkalmazkodva az egyre szűkösebb erőforrásokhoz – már eddig is csak a legnyilvánvalóbb és legsúlyosabb esetekben minősítették „beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdőnek” a vizsgált tanulókat. A látencia tehát ebben a jelenségkörben igen magas, főleg, ha azt is hozzávesszük, hogy a megbélyegzéstől, kirekesztéstől való félelmükben a szülők egyre nehezebben viszik el szakértői vizsgálatra a gyerekeiket. A probléma tehát, amiről beszélünk, legalább kétszer akkora, mint amit a statisztikák mutatnak: nagyságrendileg 100 ezer gyereket és családjukat érintheti.
Ha megszüntetik a „beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézség” törvényi kategóriáját – a nekik mindezidáig törvény szerint járó segítő szolgáltatásokkal és jogosultságokkal együtt –, akkor a gyerekek által hordozott gyógypedagógiai sajátosságok mindenféle kötelező különbségtétel, egyéniesítés, differenciáltság nélkül jelennek meg a köznevelési rendszer felülről diktált, szürke, uniformalizált és homogenizált gyakorlatában. A BaTMaN-gyerekek már előre jól láthatóan a közösség ellenségeivé válnak (vagy jobb esetben a békésen lemaradó, lemorzsolódó és elszigetelődő kisebbség megtűrt részévé), a gyógypedagógiai feladat pedig megoldandó iskolai konfliktussá silányul és oldódik meg nyilvánvalóan a „többi gyerek érdeke a fontos, nem azé az egyé!” elv alapján. Így taszítják ki a problémájával együtt mindig azt az egy tanulót a közösségekből.
A „beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézségeket” nem fogja sem kezelni, sem orvosolni, sem enyhíteni e fogalom száműzése a köznevelési törvényből. A jelenlegi, sok tízezer érintett tanuló támogatását és megsegítését szolgáló szakmai eszközrendszert fejleszteni, bővíteni kellene és hatékonyságát javítani az ehhez szükséges szervezeti, anyagi és személyi feltételek biztosításával.
Ez lenne ugyanis az állam feladata a köznevelésben. És nem a pedagógia, gyógypedagógia szakmai kérdéseiben történő önkényes hatalmi döntéshozatal.
