Központosított elhallgatás

Amikor a múlt héten először vetettük föl, hogy – többek között az információk állami eltérítése miatt – irracionális, a választások tisztaságát veszélyeztető környezetben futunk neki a tavaszi szavazásnak, a cikk alatti kommentfolyamban a jobboldali vélemények (a szokásos libsibolsizáson túl) akörül csomósodtak, hogy nincs itt semmiféle kormányzati elhallgatáspolitika, minden hír szabadon áramlik, ne hisztériázzunk. Történt mindez akkor, amikor a mértékadó gazdasági világlap nyilvánosságra hozta, hogy az EU csalás elleni ügynöksége (OLAF) nyomozást folytat az Elios 2011 és 2015 közötti közbeszerzései ügyében, és azt javasolja a magyar állami szerveknek, hogy indítsanak jogi eljárásokat, illetve küldjék vissza Brüsszelbe a projektekben elköltött 12 milliárd forintot.

Az Elios a jelzett időszakban Tiborcz István, a miniszterelnök veje tulajdonában állt, és a magyar sajtó az Átlátszóval az élen részletesen föltárta, hogyan tukmált rá a Tiborcz-csapat a fideszes önkormányzatokra túlárazott, hibásan működő LED-es lámpákat a kormányfői vő egyik, a pályázatokat (a kiíró oldaláról) előkészítő üzletfelének közreműködésével. Ugyanebben az időben a kormánytöbbség úgy írta át a közbeszerzési törvényt – amely korábban nem tette volna lehetővé az Orbán Viktor lányát feleségül vevő Tiborcz hasonló projektekben történő indulását –, hogy kizárólag a közös háztartásban élő családtagokra szűkítette az összeférhetetlenséget.

Nos, a fideszes sajtó – a közmédiának nevezett állami hírgyáraktól az Origóig és a megyei lapokig – csupán egy szűkszavú hírecskében számolt be az OLAF lépéséről, amibe Tiborcz István, Orbán Viktor és a lenyúlt 12 milliárd nem fért bele, Bajnai Gordon viszont igen. Az MTI egyetlen olyan hírt sem hozott le a témában, amiben Tiborcz neve szerepelt, arra hivatkozva, hogy a közlés „nem járhat mások személyhez fűződő jogainak sérelmével”. Ugyanígy jártak el korábban a Kósa- meg a Rogán-család közpénzügyi botrányaival, Orbán és Pharaon viszonyával, a Portik-Rogán kapcsolattal összefüggésben is – vagyis nem közöltek semmit. Annak viszont kötetnyi bizonyítéka van, hogy ha ellenzéki szereplő van a cső rosszabbik végén, akkor a magyar sajtó legalább háromnegyedét hírekkel tömő állami hírügynökséget egyáltalán nem aggasztja a személyhez fűződő jogok sérelme. Ez viszont azt feltételezi, hogy létezik a „közmédián” belül egy cenzori hivatal, amely eldönti, hogy a jogilag azonos megítélésű ügyeket hogyan kell politikai alapon leválogatni.

Emlékeztetőül: 2006-ban az akkori állami média (nagyon helyesen) a politikai következményekkel nem törődve közreadta a kormányon lévő Gyurcsány Ferenc őszödi beszédét, jelentősen alakítva vele a választói döntéseket. Most arról kellene informálni a közvéleményt, hogy a jelenlegi kormányfő családja alaposan dokumentált módon 12 milliárd forinttal rövidítette meg az országot, és a pénzt az EU immár mindannyiunktól kéri vissza. Van rá elfogadható magyarázat, hogy ha nincs központosított elhallgatás, ez a hír miért is nem tartozik mindannyiunkra?

Szerző

A bukaresti példa

Mielőtt nagyon fellelkesedne a kedves olvasó, hogy a székelyzászló mellé székelyeket is fellógatni szándékozó román miniszterelnököt megbüntette pártja, vagy megverte az isten, mielőtt átsuhanna gondolatain, hogy lám-lám mégiscsak van igazság, és minden rosszindulatú pletyka ellenére mégiscsak demokráciává kezd válni térségünk is, szólnék, túl korai az öröm.

Mihai Tudose vígan miniszterelnök maradhatott volna otromba, a sarki kocsmák színvonalához illő kijelentése ellenére, ha nem lépett volna a pártelnök tyúkszemére, és pártja épp nem azon dolgozna, hogy bekerüljön a Guinness rekordok könyvébe. Már tavaly júniusban is jelezte ebbéli szándékát, amikor hat hónap után saját miniszterelnökét buktatta meg bizalmatlansági indítvánnyal a Szociáldemokrata Párt (PSD). Tudoset ugyan nem bizalmatlansági indítvánnyal menesztették, maga mondott le, miután pártja megvonta tőle a bizalmat, de ez semmit sem von le e politikai teljesítmény értékéből. Adott egy kormány stabil parlamenti többséggel, jó gazdasági és diplomáciai eredményekkel, egy kormánypárt, amelynek semmit sem kellene tennie, csak kényelmesen elkormányozgatnia négy éven át, és szinte markában érezhetné a következő mandátumot is, mégis inkább tálcán kínálja fel magát az enyészetnek.

Ők főzték, ők egyék, mondhatnánk, de a tragikomikus történet néhány üzenetét érdemes megjegyezni. Mindenekelőtt azt, hogy ha egy pártban nem sikerül időben megfékezni a belső hatalmi harcot, az előbb-utóbb nem egy-két ember pozícióját, hanem magát a pártot zabálja fel, bármekkora legyen is az. Ha egy pártban kétes tisztaságú, kétes műveltségű vezetők kerülnek az élre, ahol az okos kompromisszum fogalmát hírből sem ismerik, ahol a pártelnök kézi irányításra vált, ott előbb-utóbb a jelenlegi Bukarest-szindróma üti fel a fejét. Nem kell kerítés, csak józan ész a kivédéséhez.

Szerző

A bukaresti példa

Mielőtt nagyon fellelkesedne a kedves olvasó, hogy a székelyzászló mellé székelyeket is fellógatni szándékozó román miniszterelnököt megbüntette pártja, vagy megverte az isten, mielőtt átsuhanna gondolatain, hogy lám-lám mégiscsak van igazság, és minden rosszindulatú pletyka ellenére mégiscsak demokráciává kezd válni térségünk is, szólnék, túl korai az öröm.

Mihai Tudose vígan miniszterelnök maradhatott volna otromba, a sarki kocsmák színvonalához illő kijelentése ellenére, ha nem lépett volna a pártelnök tyúkszemére, és pártja épp nem azon dolgozna, hogy bekerüljön a Guinness rekordok könyvébe. Már tavaly júniusban is jelezte ebbéli szándékát, amikor hat hónap után saját miniszterelnökét buktatta meg bizalmatlansági indítvánnyal a Szociáldemokrata Párt (PSD). Tudoset ugyan nem bizalmatlansági indítvánnyal menesztették, maga mondott le, miután pártja megvonta tőle a bizalmat, de ez semmit sem von le e politikai teljesítmény értékéből. Adott egy kormány stabil parlamenti többséggel, jó gazdasági és diplomáciai eredményekkel, egy kormánypárt, amelynek semmit sem kellene tennie, csak kényelmesen elkormányozgatnia négy éven át, és szinte markában érezhetné a következő mandátumot is, mégis inkább tálcán kínálja fel magát az enyészetnek.

Ők főzték, ők egyék, mondhatnánk, de a tragikomikus történet néhány üzenetét érdemes megjegyezni. Mindenekelőtt azt, hogy ha egy pártban nem sikerül időben megfékezni a belső hatalmi harcot, az előbb-utóbb nem egy-két ember pozícióját, hanem magát a pártot zabálja fel, bármekkora legyen is az. Ha egy pártban kétes tisztaságú, kétes műveltségű vezetők kerülnek az élre, ahol az okos kompromisszum fogalmát hírből sem ismerik, ahol a pártelnök kézi irányításra vált, ott előbb-utóbb a jelenlegi Bukarest-szindróma üti fel a fejét. Nem kell kerítés, csak józan ész a kivédéséhez.

Szerző