A jövő a gerinces bohócoké

Legutóbbi, kampánykritikai cikkemet (Tavaszi kampányarcok, január 11.) ellenzéki politikusok a befejezetlenségéért kritizálták. Mondván, ha azt állítom, hogy 2018-ban már elkezdődnek a húszas évek, akkor ezt valahogy folytassam is. Két pontot vártak volna itt: valamit a 2018 áprilisi menetet követő helyhatósági és európai választásokról, és legalább pár szót a húszas évek új magyar politikai elitjéről.

Az nyilvánvalóan csak áprilisban derül majd ki, ki hogyan csillog, vagy bukik nagyot a konkrét körzetekben. A szocialisták a korábbi választásoknál rendszeresen csináltak méregdrága, körzetenkénti előzetes felméréseket. Az anyagok zártak voltak, nem derült ki, hol indítottak olyanokat, akik az előzetes véleményekkel szemben mégis nyertek, vagy veszítettek. Ha a rövidtávú előrejelzések nagyon sokat értek volna, láthatóak lettek volna következményeik. Országos szinten azonban ilyesmire nem emlékszem. S arra sem, hogy az előzetes tanulságok azonnal lecsapódtak volna a körzeti kampányokban. Mindez a közvélemény-kutatóknak vitathatatlanul hozott a konyhára, a pártnak a látszat szerint azonban alig. Pedig akkor a többpárti kötődések nem is írtak még felül semmit.

Most az “újszülöttnek minden vicc új” alapon, tíz körzetben Gulyás Mártonék megkísérelnek előzetesen méricskélni - persze ha összejön húszmillió erre -, egyébként feleslegesen. Egyelőre még nem merjük elég hangosan mondani, hogy inkább április végén kellene az embereket majd újra átszitálni. Hiszen így a következő megméretés előtt minden sokkal világosabb lenne. Így csak nézhetjük, hogyan próbálnak majd a komoly játékosok az egyébként derék, kudarcos embereiket újraindítani: végül is valamilyen városi, megyei pozíció nekik is jár. De azt már most is lehet tudni, hogy legalább - optimista vagyok - egyharmad a jelenlegi erőviszonyok mellett nagyot bukik. És siker lesz, ha egy másik egyharmad csak “egy kicsit” marad le.

Az európai választások viszont csak a pártlistákról fognak szólni. Ott nincsenek városi hősök, nem lehet az ellenfél kétharmadával riogatni. Aki nagy, nagy, aki kicsi, az kicsi marad. Európai méretekben egyébként itt mindenki kicsi, pártonként pár helyről van csak szó.

S közben mi az, ami a húszas évekből már most látszik, vagy látszhat?

A kormánynak megbízható többséget biztosító választási rendszer pillanatnyilag működik, de valamilyen vég azért közeledik. Orbán fizikai korlátai egyelőre nem látszanak, de az Orbán-rendszer határai máris világosabbak, akkor is, ha az 1990-2000-es évek elitjének a vágyott revans láthatóan nem sikerül. Orbán mozgástere mégis csökken.

Jól látható, hogy nincs sem egy, sem több trónörökös. Orbán jó karban van, de a nemzedéki alapok bővítésére elsősorban azért lenne szüksége, hogy egy új korosztály is megszólalhasson. Szerezni hagyják őket, megszólalni nem.

A talpasok hiányoznak mindkét oldalon. Magyarországon akár lojális, akár lázadó volt egy politikai mozgalom, voltak talpas vitézei, akik lehettek hazafiak vagy martalócok akár. Vannak, akiket manipulálnak, de nincsenek, akiknek világosak lennének az érdekkötődéseik odalent – sem a kormánypárthoz, sem az ellenzékhez. Ez hosszútávon így nem működhet.

Legalább ilyen fontosak az aktuális kormánypárti "horgok". Most épp az európai a menekültválság fűti a magyar rendszert. De hát az európai többség érdeke mégiscsak a válság kezelése, lecsendesítése, és ha ez valamennyire előrehalad - és fog -, a menekültügy drámája csökken. Akkor a magyar félnek magának kell valamit találnia. A Soros konfliktusból mi itthon azt hangsúlyozzuk, hogy Orbán mennyire hálátlan. Ehelyett én arra hívnám fel a figyelmet, hogy a Soros sztori mennyire légből kapott, és egy majd' kilencven éves embert támad. Aki reméljük, hogy acélból van. De ha mégsem? Akkor mi lesz az óriásplakátokkal? Úgy látom, ezen a fronton Orbán emberei (Habony?) semmit sem tudnak rendesen végiggondolni.

A baloldali elit megtörése ugyanakkor ennél nagyobb léptékű. A szocialista reformerek sikeresen végigmenedzselték a 89-es rendszerváltást: más is focizhatott, de a játék szabályait ők rakták össze. Azonban ez mint a továbblépés forrása mára kimerült, épp úgy, mint a többi 90-es évekbeli csapat víziói máshol a környező országokban. Most már tényleg neki kellene állni, és a mai nyugati baloldal nyelvének, érvkészletének, világképének tanulásával foglalkozni. Még akkor is, ha ott is mindent kritizálnak. De közben feláll egy újfajta szereplőgárda, amely valószínűleg itt is le fogja váltani az 1989-es érvkészletet, nyelvet. Mi következhet ebből a következő években a baloldalon?

Először. A használt politikai szerkezetek szükségszerűen még mindig túlságosan budapestiek, élénk kapcsolatban vannak a hagyományos médiaszerkezetekkel, és túl hamar professzionalizálódtak. Elvben ebből a húszas évekre valószínűleg valamennyi metszetben csak romok maradnak.

Másodszor. A budapesti szerepekből valamennyi még maradhat, de a politika lefelé és felfelé csúszik. Felfelé, az európai politikai testületekbe, európai apparátusi pozíciókba, szakmaiasodik is. Szükségszerűen az arányosan választott testületekbe magyar csak elvétve fog bekerülni, és jó szerephez csak véletlenül fog jutni. De “európai kisfőnökké” azért egy csomó ember válhat (vált néhány ponton máris), és ezek a posztok itthon is felértékelődnek. A politika azonban lefelé is terjeszkedik, és ez a lényegesebb: a nemzeti hálózatokba, vidéki nagyvárosokba, hazai nagyvállalatok magyar részfőnöki pozícióiba. Itt a politikai reprezentációk olcsóbbakká lesznek, a közösségi médiában zajlanak, ahol az embereket jobban lehet ellenőrizni. A demokratikus hatalom új formái is szükségszerűen lejjebb fognak gurulni. A hatalom is a régiókba száll le, ahová egyébként az EU-források is irányulnak. Működhetnek valahol országos ideológiagyártó körök - esetleg bölcsészekből, társadalmi elméleti érdeklődésűekből -, de a politikai hatalom lejjebb kerül.

Harmadszor. A médiaszerkezet is átalakul: a részletesen bemutatott igazi politikai médiahősök már csak azért is kevesebben lesznek, mert nem lesz számukra igazi megjelenési tér. (A pártpolitikai médiatér a maihoz képest összehúzódik.) A politikust nem a rádiós, tévés újságíró menedzseli majd, mint ma, hanem a konfliktusok, események, megoldandó ügyek. S ezek változnak. Különben is, politikum-centrikus hősökből, szerepekből kevesebb lesz. Eközben az ellenzéki médiatulajdonlásnak közelebb kell majd kerülnie a demokrácia közvetlen színtereihez. Most nagyszerű, hogy a nehéz pillanatokban akadnak, akik átsegítik az egzisztenciális nehézségeken a mai újságírókat. De a baloldali médiát egy modern országban a húszas években nem határozhatják meg vallási körök, autonóm egyházak, nemzetközi vallási irányzatok, külföldi vallásos csoportok. S ha a mai ilyen jellegű szereplők mégis megmaradnának döntő tulajdonosként, akkor szükségszerűen kevesebb befolyásuk lesz a lentről induló demokratikus életutakra.

Negyedszer. Feminizálódik a politika. Ennek már ma is vannak elemei, de az aktuális hősnők körül nincsenek nőmozgalmak. Akkor majd lesznek. Nem a budapesti újságírók, hanem valószínűleg inkább ezek határoznák majd meg a hősnőválasztást.

Ötödször. 2018-22 között nagy valószínűséggel az ellenzéki akciós tér a parlamentben nem lesz túl széles. Ez nem azt jelenti, hogy kizárólag a hangerő marad eszközül ezen évek ellenzéki hőseinek. Hitünk szerint ellenkezőleg: 12 évnyi egystílusú hangosságot, jajongást semmilyen közönség nem tolerál, az fiziológiailag kibírhatatlan a magyar közvélemény számára. A közeljövőben a más témákról beszélő, más stíluselemeket használó, az alternatív politizálás eszköztárából építkező emberek maradhatnak inkább a porondon. Szükségszerűen tele leszünk kétfarkú kutyákkal, bizonyos értelemben komédiásokból jöhet össze az új politikai elit. Ha a baloldal életben akar maradni, nem politikai filozófusokat, hanem gerinces bohócokat kellene idekötni. Égen-földön is érdemes őket keresni, de jópofa politikusokat kellene végre találni. Valahogy úgy, mint ahogy ma Dél-Európában történik.

2018.01.22 07:05

Terv, utasítás!

Elvonna a kormány 28 milliárd forintot a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) költségvetésből, mert mint azt Palkovics innovációs miniszter mondotta volt, össze kell hangolni és ezzel hatékonyabbá tenni a kutatásokat, garantálni kell az Akadémia gazdálkodásának átláthatóságát. (Persze lehet, hogy a kormánynak ez ügyben előbb a saját portája előtt kellene sepregetnie.)
Több akadémikus a valódi oknak azonban az intézmény autonómiáját tartja. Orbán Viktor semmilyen szinten nem tűri el bármely önálló civil szerveződés vagy autonóm közintézmény létét, az Akadémia pedig ma még olyan szervezet, amelynek a tevékenységébe közvetlenül nem szólhat bele a kormányfő. Ezen kell most változtatni. Az atv.hu-hoz eljutott hírek szerint az MTA visszakaphatja a 28 milliárdot, ha az Akadémia új "menedzsmentjébe" - paritásos alapon - kormánydelegáltak is beülhetnek. Ez a testület döntene az Akadémia elnökéről és a kutatásfinanszírozási milliárdokról. De a tudós testületnek az "aktuálpolitizálástól" is vissza kellene térnie a „bölcs semlegességhez”.  
Lovász László, az MTA elnöke erre azzal válaszolt, hogy elfogadható számukra a kormány javaslata, ha a kutatóhálózat működéséhez közvetlenül szükséges összeg a kutatói bérekkel az MTA kezelésében marad, ami évi 17,1 milliárdot tesz ki a szóban forgó 28 milliárdból. Emellett garanciákat kér arra is, hogy az innovációs tárcához benyújtott pályázati források szakmai felügyeletét továbbra is ők gyakorolhassák. 
Lássuk be, kevés az esélye annak, hogy Orbán elfogadja ezt a javaslatot, hiszen ez valójában visszaverné az MTA megszállására tett kísérletét. A miniszterelnök forgatókönyve szerint a testület semmit sem nyerne, de nagyon sokat veszíthetne. Például az autonómiáját, a kutatás szabadságát és sok tehetséges fiatal kutatót. Azaz a jövőt.
2018.08.16 09:00
Frissítve: 2018.08.16 09:09

Éljen a munka társadalma!

Nagy lépést tettünk előre a teljes foglalkoztatás irányába. 
Na jó, azért akkorát nem, mint az átkosban, amikor a rendőrök árgus szemekkel vizslatták az utcán járó-kelő embereket, és ha napközben valaki olyat láttak, aki gyanúsan ráérősen jött-ment, azt azonnal igazoltatták. Megnézték, van-e bejelentett munkahelye, ha nem volt, közveszélyes munkakerülőként áristomba dugták. Az persze senkit nem érdekelt, hogy akinek volt munkahelye, ott mivel töltötte az idejét, de a statisztika szép volt, ismeretlen volt a munkanélküliség.
Innen nézve azok tényleg szép idők voltak. Tökéletesen megértem, hogy manapság is valami ilyesmi lebeg a NER urainak szeme előtt. Az év elején közzétett adatok szerint egyre kevesebb munkanélküli van Magyarországon, óriás léptekkel haladunk a munka társadalma felé. Az év eleji 3,8 százalékos munkanélküliségi rátára reagálva Varga Mihály miniszter akkor azt mondta: egyre közelebb a teljes foglalkoztatottság. 
Mindannyian tudjuk, aki dolgozni akar, az ne legyen finnyás. Jó lesz, ha ezt minden állami alkalmazott megjegyzi magának, mert ha beindulnak a beígért nagy leépítések a közszférában, akkor lehet majd választani: akit elbocsátanak, az beállhat a mintegy 250 ezer emberből álló munkakereső sor végére, vagy valamelyik nagyáruházban elszegődik árufeltöltőnek. Ha szerencsés, és korábban egy minisztérium pénzügyi osztályán dolgozott, akár még pénztáros is lehet az üzletláncnál. Akinek ez sem sikerül, ne csüggedjen: igaz, a munkanélküliek 37,9 százaléka legalább egy éve keres állást, de Varga miniszter szerint aki ma Magyarországon dolgozni akar, az előbb vagy utóbb egészen biztosan talál magának munkát.
Nem megvetendő az sem, ha közmunkát. Az ember büszkén elmondhatja magáról, nem heverészik odahaza naphosszat, ha kell, lapátot, seprőt ragadva munkálkodik a köz javán. Ahogyan annak idején a gyárkapukon belül sem kérdezte meg senki a ténfergőket, mi az, amit éppen nem csinálnak, a közmunkásokat sem szégyeníti meg senki ilyen kérdésekkel.
Falun különösen nem tesznek ilyet. Mindenki tudja, hogy közel s távol ez az egyetlen olyan munka, amiért többet fizetnek, mint ha valaki segélyért kuncsorog. Átkozzák is a gazdák a közmunkát, mert nem találnak embert, aki elmenne a termést betakarítani, nincs a faluban senki, akit jó pénzért rá lehetne bírni, hogy szabadidejében az idősek háza körül segítsen takarítani, levágja a füvet, netán helyére tegye a tetőn elmozdult cserepet. A közmunkások, ha letették a seprőt, békésen hazamennek. Ők már megkeresték azt a pénzt, amire a napi betevőhöz szükségük van. Majd holnap megkeresik a következőre valót is. És a gyerek se lát más példát maga előtt: tizenhat évesen „közmunkába” lehet állni, felesleges iskolába járni, szakmát tanulni.
Fogalmam sincs, kikből lesz ilyen körülmények között Debrecenben autószerelő az új gyárban, de megnyugtat, hogy amikor Parragh úr egyenesen azt szerette volna, tizenöt évesen szűnjön meg a tankötelezettség, biztosan tudta, mit csinál. 
Jó úton járunk. Közel már a munka társadalma.
2018.08.16 09:00
Frissítve: 2018.08.16 09:10