Legutóbbi, kampánykritikai cikkemet (Tavaszi kampányarcok, január 11.) ellenzéki politikusok a befejezetlenségéért kritizálták. Mondván, ha azt állítom, hogy 2018-ban már elkezdődnek a húszas évek, akkor ezt valahogy folytassam is. Két pontot vártak volna itt: valamit a 2018 áprilisi menetet követő helyhatósági és európai választásokról, és legalább pár szót a húszas évek új magyar politikai elitjéről.
Az nyilvánvalóan csak áprilisban derül majd ki, ki hogyan csillog, vagy bukik nagyot a konkrét körzetekben. A szocialisták a korábbi választásoknál rendszeresen csináltak méregdrága, körzetenkénti előzetes felméréseket. Az anyagok zártak voltak, nem derült ki, hol indítottak olyanokat, akik az előzetes véleményekkel szemben mégis nyertek, vagy veszítettek. Ha a rövidtávú előrejelzések nagyon sokat értek volna, láthatóak lettek volna következményeik. Országos szinten azonban ilyesmire nem emlékszem. S arra sem, hogy az előzetes tanulságok azonnal lecsapódtak volna a körzeti kampányokban. Mindez a közvélemény-kutatóknak vitathatatlanul hozott a konyhára, a pártnak a látszat szerint azonban alig. Pedig akkor a többpárti kötődések nem is írtak még felül semmit.
Most az “újszülöttnek minden vicc új” alapon, tíz körzetben Gulyás Mártonék megkísérelnek előzetesen méricskélni - persze ha összejön húszmillió erre -, egyébként feleslegesen. Egyelőre még nem merjük elég hangosan mondani, hogy inkább április végén kellene az embereket majd újra átszitálni. Hiszen így a következő megméretés előtt minden sokkal világosabb lenne. Így csak nézhetjük, hogyan próbálnak majd a komoly játékosok az egyébként derék, kudarcos embereiket újraindítani: végül is valamilyen városi, megyei pozíció nekik is jár. De azt már most is lehet tudni, hogy legalább - optimista vagyok - egyharmad a jelenlegi erőviszonyok mellett nagyot bukik. És siker lesz, ha egy másik egyharmad csak “egy kicsit” marad le.
Az európai választások viszont csak a pártlistákról fognak szólni. Ott nincsenek városi hősök, nem lehet az ellenfél kétharmadával riogatni. Aki nagy, nagy, aki kicsi, az kicsi marad. Európai méretekben egyébként itt mindenki kicsi, pártonként pár helyről van csak szó.
S közben mi az, ami a húszas évekből már most látszik, vagy látszhat?
A kormánynak megbízható többséget biztosító választási rendszer pillanatnyilag működik, de valamilyen vég azért közeledik. Orbán fizikai korlátai egyelőre nem látszanak, de az Orbán-rendszer határai máris világosabbak, akkor is, ha az 1990-2000-es évek elitjének a vágyott revans láthatóan nem sikerül. Orbán mozgástere mégis csökken.
Jól látható, hogy nincs sem egy, sem több trónörökös. Orbán jó karban van, de a nemzedéki alapok bővítésére elsősorban azért lenne szüksége, hogy egy új korosztály is megszólalhasson. Szerezni hagyják őket, megszólalni nem.
A talpasok hiányoznak mindkét oldalon. Magyarországon akár lojális, akár lázadó volt egy politikai mozgalom, voltak talpas vitézei, akik lehettek hazafiak vagy martalócok akár. Vannak, akiket manipulálnak, de nincsenek, akiknek világosak lennének az érdekkötődéseik odalent – sem a kormánypárthoz, sem az ellenzékhez. Ez hosszútávon így nem működhet.
Legalább ilyen fontosak az aktuális kormánypárti "horgok". Most épp az európai a menekültválság fűti a magyar rendszert. De hát az európai többség érdeke mégiscsak a válság kezelése, lecsendesítése, és ha ez valamennyire előrehalad - és fog -, a menekültügy drámája csökken. Akkor a magyar félnek magának kell valamit találnia. A Soros konfliktusból mi itthon azt hangsúlyozzuk, hogy Orbán mennyire hálátlan. Ehelyett én arra hívnám fel a figyelmet, hogy a Soros sztori mennyire légből kapott, és egy majd' kilencven éves embert támad. Aki reméljük, hogy acélból van. De ha mégsem? Akkor mi lesz az óriásplakátokkal? Úgy látom, ezen a fronton Orbán emberei (Habony?) semmit sem tudnak rendesen végiggondolni.
A baloldali elit megtörése ugyanakkor ennél nagyobb léptékű. A szocialista reformerek sikeresen végigmenedzselték a 89-es rendszerváltást: más is focizhatott, de a játék szabályait ők rakták össze. Azonban ez mint a továbblépés forrása mára kimerült, épp úgy, mint a többi 90-es évekbeli csapat víziói máshol a környező országokban. Most már tényleg neki kellene állni, és a mai nyugati baloldal nyelvének, érvkészletének, világképének tanulásával foglalkozni. Még akkor is, ha ott is mindent kritizálnak. De közben feláll egy újfajta szereplőgárda, amely valószínűleg itt is le fogja váltani az 1989-es érvkészletet, nyelvet. Mi következhet ebből a következő években a baloldalon?
Először. A használt politikai szerkezetek szükségszerűen még mindig túlságosan budapestiek, élénk kapcsolatban vannak a hagyományos médiaszerkezetekkel, és túl hamar professzionalizálódtak. Elvben ebből a húszas évekre valószínűleg valamennyi metszetben csak romok maradnak.
Másodszor. A budapesti szerepekből valamennyi még maradhat, de a politika lefelé és felfelé csúszik. Felfelé, az európai politikai testületekbe, európai apparátusi pozíciókba, szakmaiasodik is. Szükségszerűen az arányosan választott testületekbe magyar csak elvétve fog bekerülni, és jó szerephez csak véletlenül fog jutni. De “európai kisfőnökké” azért egy csomó ember válhat (vált néhány ponton máris), és ezek a posztok itthon is felértékelődnek. A politika azonban lefelé is terjeszkedik, és ez a lényegesebb: a nemzeti hálózatokba, vidéki nagyvárosokba, hazai nagyvállalatok magyar részfőnöki pozícióiba. Itt a politikai reprezentációk olcsóbbakká lesznek, a közösségi médiában zajlanak, ahol az embereket jobban lehet ellenőrizni. A demokratikus hatalom új formái is szükségszerűen lejjebb fognak gurulni. A hatalom is a régiókba száll le, ahová egyébként az EU-források is irányulnak. Működhetnek valahol országos ideológiagyártó körök - esetleg bölcsészekből, társadalmi elméleti érdeklődésűekből -, de a politikai hatalom lejjebb kerül.
Harmadszor. A médiaszerkezet is átalakul: a részletesen bemutatott igazi politikai médiahősök már csak azért is kevesebben lesznek, mert nem lesz számukra igazi megjelenési tér. (A pártpolitikai médiatér a maihoz képest összehúzódik.) A politikust nem a rádiós, tévés újságíró menedzseli majd, mint ma, hanem a konfliktusok, események, megoldandó ügyek. S ezek változnak. Különben is, politikum-centrikus hősökből, szerepekből kevesebb lesz. Eközben az ellenzéki médiatulajdonlásnak közelebb kell majd kerülnie a demokrácia közvetlen színtereihez. Most nagyszerű, hogy a nehéz pillanatokban akadnak, akik átsegítik az egzisztenciális nehézségeken a mai újságírókat. De a baloldali médiát egy modern országban a húszas években nem határozhatják meg vallási körök, autonóm egyházak, nemzetközi vallási irányzatok, külföldi vallásos csoportok. S ha a mai ilyen jellegű szereplők mégis megmaradnának döntő tulajdonosként, akkor szükségszerűen kevesebb befolyásuk lesz a lentről induló demokratikus életutakra.
Negyedszer. Feminizálódik a politika. Ennek már ma is vannak elemei, de az aktuális hősnők körül nincsenek nőmozgalmak. Akkor majd lesznek. Nem a budapesti újságírók, hanem valószínűleg inkább ezek határoznák majd meg a hősnőválasztást.
Ötödször. 2018-22 között nagy valószínűséggel az ellenzéki akciós tér a parlamentben nem lesz túl széles. Ez nem azt jelenti, hogy kizárólag a hangerő marad eszközül ezen évek ellenzéki hőseinek. Hitünk szerint ellenkezőleg: 12 évnyi egystílusú hangosságot, jajongást semmilyen közönség nem tolerál, az fiziológiailag kibírhatatlan a magyar közvélemény számára. A közeljövőben a más témákról beszélő, más stíluselemeket használó, az alternatív politizálás eszköztárából építkező emberek maradhatnak inkább a porondon. Szükségszerűen tele leszünk kétfarkú kutyákkal, bizonyos értelemben komédiásokból jöhet össze az új politikai elit. Ha a baloldal életben akar maradni, nem politikai filozófusokat, hanem gerinces bohócokat kellene idekötni. Égen-földön is érdemes őket keresni, de jópofa politikusokat kellene végre találni. Valahogy úgy, mint ahogy ma Dél-Európában történik.
