Csepelyi Adrienn;

magyar kultúra napja;Kölcsey Ferenc;Kölcsey Társaság;Pion István;Kasztovszky László;

2018-01-22 06:45:00

Magyar Kultúra Napja - Szoborbűvölet helyett élményt!

180 éve hunyt el Kölcsey Ferenc, 195 esztendeje írta meg a Hymnust. De vajon tudunk-e manapság kapcsolódni hozzá, az életművéhez?

„Vannak kultikus személyiségek, akikhez szoborbűvölethez szokott szemlélettel szokás közelíteni, és a tankönyvírók sem tudták magukat függetleníteni ettől – mondja Dr. Hamar Péter tanár, filmesztéta, a Kölcsey Társaság korábbi titkára. – Ez nem jól van így, de tény, hogy így van.”

Pion István költő, slammer egyetért: „A magasztos és elemelt költőiség szent tehénként kapja meg a tiszteletet, amit szerintem még maga Kölcsey is elutasítana.” Pion egy másik aspektusra is rávilágít: szerinte a pátosz és az időbeni távolság miatt hajlamosak vagyunk elfelejteni, a maga korában Kölcsey mennyire modern volt. „Kölcseyvel kapcsolatban a Himnusz – teljesen jogos – dicsőítése mellett általában elfelejtjük hangsúlyozni, hogy a frissesség vezérelte: egyrészt a saját korát megelőző Magyarországgal szemben pozicionálta magát, másrészt a nyelvújítás egyik legnagyobb híve volt. Ebbe a folyton újat kereső képbe első ránézésre nehezen illeszthető bele a Himnusz alapállása, a saját tapasztalataim szerint ezért inkább csak az utóbbi kap megfelelő hangsúlyt, mondván, az ország himnuszának szerzőjéről van szó.”

Kasztovszky László, a Kölcsey Társaság jelenlegi titkára – Dr. Hamar Péterhez hasonlóan – évtizedeken át oktatta Kölcsey életművét a költő nyughelyéhez közeli Fehérgyarmaton. Ő az egyik szervezője annak a háromnapos gyerektábornak, amely a Magyar Kultúra Napja kapcsán kárpátaljai, partiumi, felvidéki és magyarországi középiskolásoknak mutatja be Kölcsey életének fontos helyszíneit. Az idei a negyedik ilyen tábor – és azt mutatja, nincs minden veszve. „Azért indítottuk ezt a diákrendezvényt, hogy a középiskolásokat közelebb hozzuk Kölcsey életművéhez és a Hymnus világához, mert úgy gondoltuk mi is, hogy az ő világukban ezekért az értékekért nem kellett harcolniuk, és nem is foglalkoztatják őket. Nagyon meglepődtünk, mert olyan esszékben vallottak a nemzeti érzésről és a Hymnus  összetartó erejéről, hogy mi tanulhattunk tőlük. A gyerekek kisfilmek készítésében is remekeltek: elmesélték, mit jelent számukra Kölcsey, hogyan él a Hymnus világa a lelkükben. Mi is mondtuk azt a sablont, hogy Kölcsey versei nem élnek a fiatalok lelkében, és nem szavalhatók igazán ezek az alkotások. Már négyszer cáfoltak ránk.”

Kasztovszky azt mondja, az előadások, beszélgetések, kirándulások során a gyerekek nem csupán életre szóló élményt szereznek, de megismerik egymást, a másik érzelmi  viszonyulását ahhoz, hogy nemzet, kultúra. Ezt az élményközpontú oktatást tartaná fontosnak az iskolákban is. „A magyartanár órán nemcsak tanít, hanem élményt is nyújt, ezzel közelebb hozhatja Kölcseyt a mai generációhoz, ha ezt nem tudja, egy olyan költő esetében, aki legendák sorát ihlette a nép képzeletében, akkor nem a megfelelő pályán van.” Dr. Hamar Péter a befogadói oldal hiányosságát általános értékválságban látja gyökerezni. „Kölcsey életművénél fajsúlyosabbat elég nehéz találni a magyar irodalomban. De nemcsak ezt, hanem a többi művészet fajsúlyos eredményeit sem kezeljük értéküknek megfelelően a mai Magyarországon! Pappa Pia – az kell nekünk!”

A felvetésre, mely szerint szabad-e a Himnusz szövegével „játszani”, illik-e átírni, a dallamát remixelni, a tanárok egyhangú nemmel felelnek. Kasztovszky László szerint tilos, mi több: bűn. Dr. Hamar Péter kicsit finomabban, de határozottan fogalmaz: „Kell, hogy legyenek szilárd, mozdíthatatlan igazodási pontok az életünkben! A Himnusz szövege is, dallama is ilyen. A kreativitás kiéléséhez van bőven terep másutt.”

Pion István ennél jóval megengedőbb. „Számomra a Himnusz nagyon fontos vers, a mai napig tudom kívülről az egészet, de ha egyszer úgy hozná a sors, szívesen átírnám például diákokkal közösen egy rendhagyó irodalomórán: csinálnánk belőle egy slamet, vagy átültetnénk mai magyarra. Azt gondolom, hogy az ilyen játékokkal nem hogy megerőszakolunk vagy meggyalázunk egy szöveget, hanem éppen ellenkezőleg: közelebb hozzuk saját magunkhoz, élőbbé tesszük. És így talán Kölcsey figurája sem tűnik olyan távolinak.”

Kölcsey-kultusz

Sokat tudhatunk meg Kölcsey Ferenc életéről, mindennapjairól Kölcsey Antónia írásaiból. A költő Gábor nevű unokatestvérének lánya naplót vezetett, amit nagyban eltér a korban szokásos női emlékiratoktól: nem a báli szezon divat- és szerelmi híreit veszi sorra, hanem társadalmi kérdéseket, olvasmányélményeket, a legmélyebb érzelmeket tárgyalja. 1838-ban, Kölcsey halála előtt nem sokkal egy 1933-as esetet idéz fel, amely jól mutatja, micsoda kultusza volt a költőnek saját korában.

„Juniusz 29.

Midőn én, testvérem, 's apám két bátyjának gyermeki ugyan egy házi nevelőtől vevénk oktatást, igen gyenge korunk miatt, tudományok helyett verseket tanulánk könyvnélkül, elménk 's emlékezetünk gyakorlódásáért. Ez év telén, egyik tanuló társunk K. János bátyám fia Náczi, forró lázba feküdt, melly később oly veszedelmes lett, hogy orvosa lemondott éltéről, s' apja – mert anyja már nem volt – vigasztalhatatlan volt, mivel már két nap olta halgatva, szinte életjelenség nélkül feküdt a' kedves beteg. Egy éjjel apa és rokonok körül álják Náczi ágyát, kimultát várva. A' szobába rémes csend vala, mert mindenki száná a' szegény beteget álomnak látszó dermedtségéből felzavarni, ki kevéssel éjfél előtt felveté szemeit, 's halk de mély és érthető hanggal e' szavakat mondja Kölcsey igazsághoz irt verséből:

Jámbor! fenn hazám' az égben,
Mondhatatlan messzeségben,
'S a' csillagpályák között,
Már valom felköltözött.
Itt egy perczig halgatott, 's azután már gyengébb hangon így folytatja:
Ám tekintsd e' hidegséget
Arczom holt vonásain,
És tapintsd e' keménységet
Testem márvány tagjain.

Most elakadt szava, szemei bezáródtak, 's ismét előbbi dermedtségébe feküdt ott. Nem mondhatni el a' kétségbe esett apa fájdalmát, ki zokogva rogyott kedves fia mellé, nem kétkedvén már halálán. – Azonban Náczi felgyógyult, 's örömére apjának most is él.”

 A bennünk élő Kölcsey

A Kölcsey Társaság rendezvényén részt vevőknek két kérdést tettünk fel: mit kérdeznének Kölcsey Ferenctől, ha egy időgép segítségével találkozhatnának vele, és mit jelent számukra a Himnusz, mit éreznek, ha meghallják. Íme, a középiskolások válaszai.

Radvánszky Zsófia, Mezőkaszony, Kárpátalja

Kölcseytől azt kérdezném, hogyan tudta magában kialakítani és megrendíthetetlenné tenni erkölcsét.

Belőlem a Himnusz büszkeséget és valamilyen szinten idegességet vált ki, hogy Isten tényleg meghallgatja, hogy tényleg megáldja, megszánja még ezt a népet, mi van, ha nem és akkor miért nem, ha meg igen, miért vár ennyit vele?

Nagy Eszter Réka, Rimaszombat, Felvidék

Mit érzett azután, hogy megírta a Himnuszt?

Felvidéki tanulóként a Himnusz számomra az összetartozást, a magyarságot és a hitet jelenti.

Besenyődi Judit, Szatmárnémeti, Partium

Miért gondolja, hogy a következő nemzedék ennyire reménytelen? Ezzel nem azt mondom, hogy nincs szükség a mély és hazafias versekre. Igenis fel kell ébreszteni népünket, nemzetünket.

A Himnusz számomra nem csak egy pátoszi hangvételű dal. Számomra egy hitbeli megerősítés arról, hogy mindig is volt, van és lesz jövője ennek a népnek a történelem heves időszakai ellenére is. Azt üzeni nekünk, hogy mindig megmaradjunk igaz magyaroknak ott ahol éppen élünk, mert ha épp Romániába vagy akárhová teremt bennünk az Isten, ott kell megmaradjunk magyarnak.

Tóth Annamária, Nyíregyháza

Hogyan lehetett egy olyan kicsi helyről, mint Cseke, az ottani magányból ilyen nagyra nőni?

Ha meghallom a Himnuszt, az összetartás, a család, a haza szeretete jut eszembe. Ez egy nemzetet összetartó erő, mely hallatán mindenkit az érzelmek fognak el és a meghatódottság.