Most jó lenni nyugdíjasnak?

A nyugdíjakról, a nyugdíjasokról fogok írni, ezért rögtön tisztázom is a „jogállásomat”. Jövőre leszek jogosult a korbetöltött öregségi nyugdíjra. Tehát az olvasók pillanatnyilag nem vádolhatnak elfogult nyugdíjas-pártisággal, de azt sem mondhatják rólam, hogy az ügyben nem vagyok érdekelt.

Figyelve a sajtótájékoztatókat és közleményeket, illetve olvasva néhány pártprogramot meg kell állapítanom, hogy pillanatnyilag nincs olyan társadalmi réteg Magyarországon, amellyel annyit foglalkoznak, mint azzal a 2,7 millió emberrel, akik nyugdíjban, illetve nyugdíjszerű ellátásban részesülnek. Tombol az ígéretcunami: nyugdíjprémium, nyugdíjkorrekció, nyugdíjemelés, időskorúak méltóságának megteremtése, kiszolgáltatottságuk csökkentése stb. – ezek a kifejezések zúdulnak ránk napi gyakorisággal. Azt természetesen helyeslem, hogy a generációk közötti szolidaritás jegyében a társadalom fiatalabb (és aktív) tagjai törődni kívánnak az idősebb nemzedékkel, de azt már visszataszítónak tartom, hogy ez csak négyévente jut eszükbe. És akkor is csak úgy, hogy teljesen megalapozatlan és szinte megvalósíthatatlan elképzelésekkel állnak elő.

Nézzük csak a közelmúlt eseményeit. December 19-én a Nyugdíjas Parlament Országos Egyesülete gondozásában 11 ellenzéki párt nyugdíjas minimumprogramot fogalmazott meg. A választási győzelemre leginkább esélyes kormányzó pártok nem támogatták és nem szignálták a paktumot. A dokumentumot aláírók fele statisztikailag mérhetetlen vagy 1 százalékos támogatottsággal rendelkező politikai közösség, azaz olyan párt, amely az elkövetkező négy évben biztosan nem vehet részt a jogalkotásban. Ennyit a felelősségről és a számon kérhetőségről.

A múlt év végén jóváhagyott megállapodás harmadik fejezete a nyugellátásokra és a szociális ellátásokra vonatkozik. Néhány elemet kiragadok:

„Biztosítani kell a rugalmas nyugdíjba vonulás lehetőségét. Az irányadó korhatárnál magasabb vagy alacsonyabb életkorban történő nyugdíjba vonulás esetén az induló nyugellátást biztosítás-matematikailag fair módon, úgynevezett bonus - malus rendszerben kell arányosan emelni, illetve csökkenteni.” Azt eddig is tudtuk, hogy a jelenlegi rendszer rugalmatlan, de a kérdés három hónappal a választások előtt már az, hogy egy-két-három év „korhatár-előttiség” vagy „rádolgozás” mennyit ér és mibe kerül? Válasz nincs.

„A kiemelkedően magas nyugdíjak megállapításának megelőzése érdekében ismét be kell vezetni a járulékplafont.” Ez a törekvés akár szimpatikus is lehet, de akkor haladéktalanul rögzíteni kell(ene) a szakmailag könnyen kezelhető, érthető és a társadalmi igazságosságnak megfelelő mértéket (pl.: a nemzetgazdasági átlagkereset három-négyszeresének megfelelő összegben, vagy bruttó egymillió forint/hó/fő értékben), kimondva, hogy az elfogadott szinten felül sem a munkaadót, sem pedig a munkavállalót nem terheli adó (járulék) fizetési kötelezettség.

„Az évenkénti nyugdíjemelésnél az alacsony ellátottak esetében magasabb, míg a nagyobb összegű nyugdíjak esetében alacsonyabb százalékú legyen (differenciált nyugdíjemelés). Az alacsony nyugdíjak felzárkóztatása, a területi és nemek között ellátási különbségek enyhítésére nyugdíjkorrekciós programot kell beindítani.” Mikor, hogyan, milyen forrásból? Definiálni kellene az alacsony nyugdíj fogalmát: vagy az átlagnyugdíjhoz viszonyítva, vagy a legkisebb öregségi nyugdíjhoz hasonlítva. Ez nem történt meg.

Természetesen nem csak a Nyugdíjas Parlament keretében folyik a harc a nyugdíjasok kegyeiért. Az MSZP választási programját illetően korábbi írásomban („Az ördög a részletekben” – Népszava 2017. december 29. ) már kitértem a megalapozatlan vállalásokra (pl.: a 13. havi nyugdíj részleges visszahozatalára), de azóta újabb törekvések is napvilágot láttak. Január 5-én a nyugdíjasoknak szóló szocialista üzenet újabb három elemének ismertetésére került sor: nyugdíjasgarancia-program (kormánytól független nyugdíjbiztosítási alap), akadálymentesítési és cafeteriaprogram. Ez utóbbi azért is érdekes, mert feltölthető plasztik kártyára utal a bejelentés, amit az én ismeretem szerint az – elsősorban a kistelepüléseken élő - 70-80 éves korosztály nem igazán preferál, már csak azért sem, mert elsősorban nem sportra, kultúrára és utazásra akarnak költeni az idősebb polgárok, hanem élelemre és gyógyszerre.

Eközben a Párbeszéd nevű politikai formáció sem alszik, hiszen feltétel nélküli alapjövedelmet (60 ezer forint) és néhány éven belül 90 ezer forintos minimális nyugdíjat ígér egymillió nyugállományba vonult embernek. Vonzó az ajánlat, de nyugodtabb lennék, ha azt is megtudhatnám, hogy mi lesz a 850 ezer ma 100 és 200 ezer forint közötti összegből élő nyugdíjas sorsa. Ők mekkora emelésben részesülnek majd? A nagy ívű elképzelés forrásoldalát az anyag szerkesztői nem mutatják be. A legütősebb mondat azonban így szól: „az alapjövedelem elvével a felnőtt magyarok 76 százaléka egyetért”. Ez azt igazolja, hogy a társadalom közel egynegyede még nem veszítette el a józan ítélőképességét.

Szabad az idősebb korosztály kiszolgáltatott helyzetével visszaélni? Erkölcsös fűt-fát ígérni olyan embereknek, akiknek többsége végigdolgozta az elmúlt negyven évet? Ötletelés helyett nem lenne célszerűbb és korrektebb egy világos, két-három elemből álló, társadalmilag támogatott és közgazdaságilag alátámasztott koncepcióval előállni? Tényleg csak vaklicitet és szemfényvesztést érdemel ez a 2,7 millió ember? Megkérdezem máshogy: jó most nyugdíjasnak lenni?

Szerző
2018.01.23 07:05

A félelem bére

Ha a tudósok már félnek, akkor ebben a felpuhított állapotban jöhet a félelem bére. Nem nagy, de mégis valami.
 Yves Montand-nal „A félelem bére” igazi kultuszfilm volt, a címe is önálló életre kelt. A szorult helyzetben lévő főszereplők a jó pénz, jobb élet reményében elvállalják, hogy pár napig félni fognak: folyékony robbanóanyaggal teli teherautókat vezetnek el egy 500 kilométerre lévő fúrótoronyhoz. Csak egyikük éli túl, és veheti fel a félelem bérét, ám amikor már megkönnyebbülten autózik hazafelé, egy szakadékba zuhan. Nem ússza meg ő sem. 
Nálunk mintha a film magyar változatát forgatnák újra. Ha vállalod, hogy félelemben élsz, hogy azt csinálod, arra mész, amerre parancsolják, megjutalmaznak. Vagy legalábbis ígérik. Először persze meg kell teremteni a félelem és kiszolgáltatottság légkörét, fenyegetéssel, zsarolással, ijesztgetéssel. Aztán fel lehet kínálni az alkut: ha erről vagy arról lemondasz, ezt megteszed, amazt viszont soha többé, megkapod engedelmességed bérét. Lehet, hogy ez csak annyi: mégsem veszik el mindenedet, csak a felét. Ahogy a régi polgári lakásokba beszállásolták a társbérlőket: még mindig jobb volt, mint a kitelepítés, legalább ott maradhattál az egyik szobádban. Bevált ez az önkormányzatoknál is: tulajdonuk jó része fölött már az állam rendelkezik, de azért még ott vannak. 
Ha a fent lévők mindenhatónak tűnnek, az istenfélőknél is nagyobb számban jelennek meg a hatalomfélők. Egyik sem feltétlenül rossz érzés: biztonságot, kapaszkodót is adhat. Minimum ez a félelem bére, de lehet ennél több, konkrétabb juttatás is. Félős ország lettünk, nem ok és előzmény nélkül. Nem úszhatja meg senki, még olyan rangos testület, mint az Akadémia sem. Először jól megijesztették őket azzal, hogy elveszik pénzük és függetlenségük jó részét. Nem tűnt játéknak: ezzel egy időben csaptak le az egyetemi autonómiára, kormányrendelettel tiltva be egy képzési irányt. Az unokáim szerint ha már, akkor igazán megtehetnék ezt a nyelvtannal is, de egyelőre ott nem tartunk. A nyelvtant olykor tiszteletben tartják a diktátorok is. 
Ludassy Mária írásában olvastam, hogy amikor Napóleon ment neki hasonló módon a francia Akadémiának, így érvelt: „Kizárólag néptanítókat képezzenek nekünk, s ne irodalmárokat, filozófusokat, társadalomtudósokat. Egy francia katonának elég a francia nyelvtan ismerete.” (Ez már túlhaladott álláspont, a magyar kormány a szakmunkásképzésben a nyelvtan és az egyéb közismereti tárgyak javát is feleslegesnek ítélte.) Pedig Napóleon maga is tagja volt az Akadémiának. Na és! Az MTA elleni roham levezénylésével megbízott Palkovics is az.
A lényeg, hogy a félelmet sikerült felkelteni. Ami nagyon helyes, a tudósok sem kaphatnak más elbánást, mint a többi állampolgár. Mi mást jelentene a demokrácia, amiről Tusnádfürdőn megtanultuk, hogy csak nálunk létezik, persze az egyedül lehetséges illiberális formájában. A demokrácia alapfeltétele a liberalizmus (és talán az Akadémia) kiirtása. A híres Delacroix-festményt („A Szabadság vezeti a népet”) kissé ki kell javítani a tankönyvekben. Nem az a fő baj, hogy a nő félpucér rajta, ami nemkívánatos irányba terelheti a gendertanoktól még meg nem zavart serdületlen ifjúság figyelmét, hanem a címe is csonka. Helyesen így hangzik: „A Szabadság a szabadelvűség ellen vezeti a népet”. Kicsit hülyén hangzik, de legalább rendet tesz a fogalmak között. Még jobb, ha az a ledér nőszemély nem a barikádra, hanem a Békemenetre irányítja a népet, de „A Szabadság a szabadelvűség ellen a Békemenetre vezeti a népet” kicsit hosszú lenne. Igaz, a kép se kicsi.
Szóval ha a tudósok már félnek, akkor ebben a felpuhított állapotban jöhet a félelem bére. Nem nagy, de mégis valami. Az Akadémia megtarthatja a pénzét, csak éppen egy kormánnyal közös testület osztaná el. Vagyis marad a lakás, csak belejön pár társbérlő. Illetve nemcsak pár, hanem hét tudós mellé hét kormánydelegált. Egyelőre. Így kezdődött a kulturális alapnál és az akkreditációs bizottságnál is, aztán ma már meg is van a kormánytöbbség. Palkovicsék óhaja, hogy ez a testület döntsön a kutatási irányokról és az intézetvezetőkről. Mégsem járja, hogy a tudósok szabadon randalírozzanak, és holmi szakmai szempontra hivatkozzanak. Csurka is megmondta, hogy a szakértelem pusztán bolsevik trükk. Világos: a kormányszóvivő ezért nevezte Heller Ágnest öreg kommunistának. Gyanúsan ért a szakmájához. Mármint Heller, nem a szóvivő. Utóbbit ezen az alapon nem is komcsizza le senki.
Ja, és a hírek szerint volna még egy aprócska feltétele a kormánynak. Szinte semmiség. Az MTA hagyja abba az állítólagos „aktuálpolitizálást” (mármint pl. azt, hogy véleményt mond a magyar oktatásról vagy a CEU ügyéről), és maradjon a „bölcs semlegességnél”. Amely semlegességet semmi sem szolgálja jobban, mint a kormány nyilván teljesen semleges és pártatlan képviselői.
Az Akadémia a közös testületbe kínjában már belemenne, de a többi feltételtől ódzkodik. Talán néhány idősebb tudós látta A félelem bérét. És emlékszik rá, hogy ha adnak is fájdalomdíjat a félelemért, aki elfogadja, az sem ússza meg. Nem robbantják fel rögtön, de ott a szakadék.
2018.08.18 09:00
Frissítve: 2018.08.18 09:52

Ígéret, közöny

Amióta a horvát bíróság a devizahitelesek szerződéskötéskori árfolyama mellett tette le a voksot, a hazai adósok reménykednek.
A számmisztika szerint - bár ennek hitelessége őszintén szólva erősen megkérdőjelezhető - a 38-as szám az ökölbe szorított kezet jelképezi. De feltehetően pontosan áll ez azokra az ellenzéki képviselőkre, akik éppen ennyien jelentek meg a parlament rendkívüli ülésnapján, hogy a volt devizahiteladósok egyre tarthatatlanabb helyzetét megvitassák. Ökölbe szorult a kezük, mert azt ugyan már megszokhatták, hogy az - ellenzéki indítványra - rendre augusztusban összehívott ülésen a kormánypártok padsorai üresen maradnak, és így hiába várnak a napirend megtárgyalására, arra azonban még nemigen volt példa, hogy cinikus módon a miniszteri bársonyszékek mindegyike is üres marad. 
Orbánék vállukat vonogatva átsiklanak afelett, hogy a devizahitelek forintosítása és a bankokkal való elszámoltatása egymillió szerződést érintett, és napjainkban - a közüzemi és egyéb tartozásokat is beleértve - már kétszer ekkora a fizetési nehézségeket tükröző szerződések száma. 118 ezer végrehajtási stádiumba jutott, s csak az elmúlt negyedévben 2500 kilakoltatás történt.
Amióta a horvát legfelsőbb bíróság a devizahitelesek szerződéskötéskori árfolyama mellett tette le a voksot, a hazai adósok ismét reménykednek. A kilakoltatási tilalom felélesztésében, kálváriájuk lezárásában, a kormány józanságában.  
"A kormány számításai szerint az a helyzet, hogy (ha) a hiteleiket visszafizetni nem tudó embereket kiteszik a hitelező pénzintézetek az utcára, majd utána azok munkanélkülivé válnak, egzisztenciájukban süllyedésnek indulnak, családjaik szétesnek, gyermekeikről az államnak kell gondoskodnia, (ez) összességében nagyobb terhet jelent a köznek és az államnak, mint ha kellő időben avatkoznánk közbe. A kormány azt az álláspontot fogja képviselni: a kilakoltatást el nem fogadó jelzálog-hitelezési rendszert teremtsük meg Magyarországon."
A 2010-es választásokat a devizahitelesek terhei megoldásával megnyerő Fidesz elnöke, Orbán Viktor programbeszédéből idéztünk. Elhangzott a Parlamentben, telt padsorok előtt.
2018.08.18 09:00
Frissítve: 2018.08.18 09:54