Orbán Viktor mintha maga is tisztában lenne a V4-ek szövetségét szétfeszítő belső megosztottsággal, illetve a kardinális különbségekkel a közép-európai kormányok bizonyos kérdésekben elfoglalt álláspontját illetően. A varsói kabinet tagjai, bár hűen másolják a magyar kormánypártok hatalompolitikai manővereit, s most éppen az igazságszolgáltatás függetlenségét számolnák fel Lengyelországban, történelmi tapasztalataik birtokában még budapesti mentoruk kedvéért sem hajlandóak az oroszbarát külpolitikai orientációra. Más tagok, realitásként elfogadva az EU többsebességűvé válását a közeljövőben, Orbánnal ellentétben nem kívánnak a perifériára szorulni a közös európai valuta bevezetésének halogatása révén. A magyar kormányfő ugyan hangzatos retorikával folyton az Unió súlypontjának keletre tolódásáról beszél, alighanem ő is tudja azonban, hogy a visegrádi négyek együtt sem képviselnek akkora politikai és gazdasági erőt, hogy a nagyhatalmi státusz birtokában lévő Párizs, illetve Berlin akaratával a kontinens sorsát befolyásoló kérdéseket illetően szembemenjenek.
Részben talán ez a felismerés vezette Orbán Viktort, amikor belengette egy olyan szövetségi rendszer megteremtését, mely hazánkat, Ausztriát és Bajorországot foglalná magába. Az ominózus „tengely” koherenciáját mi más, mint a renitens magyar miniszterelnöknek, a kabinetjébe a Szabadságpártot is beemelő osztrák kancellárnak, illetve a pártja koalíciós partnerével folyton vitában álló bajor kormányfőnek a bevándorlás kérdésében elfoglalt azonos álláspontja biztosítaná. Orbán említett irányváltását nem kizárólag a német nyelvterület földrajzi közelsége indokolja, s az sem elegendő magyarázat rá, hogy hazánk legfontosabb kereskedelmi partnereiről van szó. Önnön tekintélyelvű rendszerének elfogadtatása érdekében a zavarosban halászó magyar kormányfő immáron a centrum felé kacsingat, tudván, hogy üres fenyegetőzései ellenére az Orbán-rezsim dotációja nem megoldható kínai vagy orosz hitelekből, az uniós források tehát számára sem nélkülözhetőek. Új szövetségeseitől a jövőbe tekintő Orbán Viktor mindenekelőtt a magyarországi jogállam leépítése miatt kilátásba helyezett pénzügyi szankciók blokkolását reméli Brüsszelben.
A szóban forgó három vezetőt összekötő közös nevezőn sem csodálkozhatunk. A német, illetve osztrák belpolitikát joggal határozza meg a tömeges migráció kérdése, hiszen a harmadik világból érkező bevándorlók célországairól van szó, melyekben a multikulturalizmus egyébként hosszú évtizedek óta létező jelenség. Orbán Viktor viszont mindössze kabinetjének csapnivaló szakpolitikai teljesítményét, korrupciógyanús ügyeit és szociális érzéketlenségét elleplezendő tette meg legfontosabb agendának a bevándorlás elleni küzdelmet. A hazai lakosságot talán tartósan megtévesztheti ezzel a szemfényvesztéssel, a kontinens döntéshozói előtt azonban nem válik szalonképesebbé. A migrációs hullám elültével pedig a müncheni és bécsi vezetők sem kívánják majd kompromittálni magukat Európa fekete bárányával.
