Órákig várakoztatták: meghalt egy beteg a Honvéd kórház sürgősségijén

Publikálás dátuma
2018.01.27. 09:14

Fél napi várakozás után került műtőbe egy beteg, aki délután már vért hányt, ám a Honvéd Kórház sürgősségi osztályán ez nem adott okot a sietségre. A férfi életét vesztette.

Hosszú várakoztatás után meghalt egy 58 éves férfi a Honvéd kórház sürgősségi osztályán. A 24.hu beszámolója szerint erős hasi fájdalmakkal vitték be a kórházba gyermekei az édesapjukat, akit az intézményben többszöri kérésükre sem láttak el. Fél napi várakozás után vitték be a műtőbe, de már késő volt. Az 58 éves férfi másnap délelőtt meghalt.

A cikk szerint a beteg négy kemoterápiás kezelésen volt túl, amikor október 23-án súlyos hasi fájdalmakra ébredt. A család kihívta az ügyeleti orvost, aki azt tanácsolta, menjenek be vele a kórházba, mert a mentő kiérkezéséig akár két órát is várhatnak. A család egyeztetett a férfi onkológusával, aki beutalta őt a Honvédkórház sürgősségijére. Mire beértek, már nem tudott lábra állni a férfi, és iszonyatos fájdalmai voltak.

A kórház a hivatalos panaszra azzal reagált, hogy érkezésükkor már 29 beteg vizsgálatai folytak, aztán további 68 beteg került felvételre. Azt is írták, hogy a férfi áttétes daganatos állapotából kifolyólag menthetetlen volt, tehát az esetlegesen korábban elvégzett műtéti beavatkozás sem eredményezhette volna életének szignifikáns meghosszabbítását.

Tragédiakronológia
A férfi délután fél 4-kor vért hányt, de fájdalomcsillapítót sem kapott. Inni nem tudott.
Estére már 20 felett járt a cukra.
A férfi lánya 7-kor ordítozni kezdett, hogy foglalkozzanak az apjával.
7 és 8 óra között CT-re vitték, ekkor derült ki, hogy a hasi artériája elzáródott, vérrög keletkezett, a vékonybél egy része elhalt.
22 óra 45 perckor bevitték a műtőbe. Felnyitották és rájöttek, hogy a vékonybél teljes hosszában elhalt, nem lehet már rajta segíteni.
A férfi másnap délelőtt 11 óra után elhunyt.

Szerző

Márton László: Dobd fel a disznódat!

Publikálás dátuma
2018.01.27. 08:30
VILÁGBOTRÁNY - Az Oscar-díjas producer, Harvey Weinstein szexuális visszaéléseinek nyilvánosságra kerülése közüggyé tette és moz

„Hívnák csak őket Vénusz templomába,

Bacchusz, a Nemtők vagy Pán ünnepére,

Hogyan tolongna mind egymás nyomába,

A sok bujának, hogy pezsegne vére!

De hogy komoly dologra kell a nő,

Hiába hívtam őket, egy se jő.”

(Arisztophanész: Lüszisztraté)

Ne menjünk vissza a szerelmi sztrájkot szervező Lüszisztratéhez, a szabin nők elrablásához, a földesurat illető „jus primae noctis”-hoz. Elég a mindent kifejező magyar főnév: asszonyállat. A Weinstein-ügy néhány hét alatt világbotránnyá dagadt, majd politikai mozgalommá a szó eredeti értelmében. Közüggyé, amely mindenkit - férfit, asszonyt egyaránt - állásfoglalásra késztet. Beállni a felháborodók sorába persze túl könnyű és éppen ezért elégtelen. Végiggondolni mi történt - miért és miért éppen most, meddig terjedhet a mozgalom -, azonban nem felesleges.

A tények kimondása

A nagyétkű amerikai producer megtestesíti mindazt, ami a valószínűleg több százezer hasonló történetben a legundorítóbb. A pénzzel, hatalommal és hírnévvel háta mögött magát félistennek képzelő alfahím (Claude Lévi-Strauss kifejezésével) a kultúrából a természetbe csúszik vissza, azaz a kultúrát, azaz a törvényt, a szokást, az illemet elsöpri a "természet", a nyers erőszak, az ököljog. Az ösztön azonnali kielégítése lebont minden határt: megteszi, mert megteheti, és sorozatban teszi mindaddig, amíg hatalma teljes hallgatást biztosít, a megtörténtet meg-nem-történtté alakítja.

Az Amerikából indult, de a Facebook korában napok alatt elterjedt mozgalom elsősorban a tények kimondásával ért el sikereket. Nem meglepő, hogy elsősorban a szórakoztatóipar és a sajtó világában történtekre vetett fényt, hiszen ezek „szereplői” - agresszorok és áldozatok - szakmai és- magánéletüket is a reflektorok előtt élik. De az ismert és sokszor ünnepelt bűnösök és áldozatok nem terelhetik el a figyelmet a névtelenekről: főnök és beosztott, tanár és tanítvány, unokahúg és bácsikája már-már hétköznapinak tartott történeteiről. Századunkat büszkén jellemezzük a civilizáció elterjedésével. A most feltárt, a férfi-nő egyenlőtlenségre épült erőszak azonban a civilizáció hiányának kirívó esete. A gyermekmunkától a harmadik világ parasztjainak kizsákmányolásáig, az etnikai kisebbségektől a természetpusztításig látható és akit érdekel, annak számára tudható, hogy az erőszak világszerte nem szorult vissza, csak egyre rejtettebb módon, átláthatatlan struktúrákban zajlik.

Nem szeretem a vállvonogatókat. Akármennyire gyengék és tökéletlenek, olyan szervezetek nélkül, mint az ENSZ, a Greenpeace, az Amnesty International és a többi NGO, a helyzet még rosszabb lenne. De az ő hangjuk éppen azért gyenge, mert a gazságok és szörnyűségek monoton felsorolása közömbösítő, vagy éppen negatív hatásúvá válik. A dél-amerikai parasztlányok, afrikai középiskolások tömegével elkövetett nemi erőszak részletes ismertetése a médiában nem ér annyit, mint egyetlen kezdő színésznő és rendezőjének esete. Annál is inkább, mert a nevén nevezett, ismert és látható áldozat megszemélyesítheti azt, amire más esetben gondolni se merünk: És ha mindez a húgommal/lányommal történt volna? És ha a bűnös, a cinkos magam lennék?

Hagyjuk egy pillanatra a reflektorfényben fürdőket (akik természetesen ugyanolyan együttérzést érdemelnek, mint a többiek). A Nemzetközi Valutaalap (IMF) igazgatójáról, a francia elnökválasztás legesélyesebb jelöltjéről. a kivételes tehetségű és műveltségű férfiről mindenki, akinek szava ért valamit, tudta, hogy „szexuális ragadozó”, kortól és társadalmi státustól függetlenül egyetlen nőt sem szabad négyszemközt hagyni vele. Mégis, évtizedek több tucatnyi „esete” után egy fekete bőrű takarítónő szavára volt szükség, hogy nevén nevezzék. Nem mellesleg: a néhány perces „kaland” millió dolláros számláját a felesége fizette!

A tiltakozások országonként és kultúrkörönként különböznek, a következményeket, a végkifejletet ma lehetetlen megjósolni. Annyi biztos, hogy a felszabadult szó, a tények kimondása elégnek látszik ahhoz, hogy a közvélemény nyomására ennek képviselői is cselekedjenek.

A szexualitás egyenlősége

Érdekes és érdemes elgondolkozni azon, hogy a gyors változások korában miért tartott ilyen sokáig és miért nem fejeződött be máig sem a nők felszabadítása. A választójog megadásához két világháborúra volt szükség. A tényleges választhatóság eléréséhez, a pozitív diszkriminációhoz, a kvótarendszerhez két évtized. Az egyenlő bér pedig máig meg nem valósult követelés.

A Weinstein-botrány nyomán kialakult mozgalom azonban másról szól. Annyira másról, hogy pontosan fogalmazni is nehéz. Simone de Beauvoir hetven évvel ezelőtt megjelent esszéjében, a Második nemben mondta ki először nyíltan, hogy a valódi egyenlőség a közéleten és a munkán túl a szexualitás egyenlőségéhez vezet – ez pedig a különbség tiszteletén, a férfitől eltérő női szexualitás figyelembevételén alapulhat.

A múlt század negyvenes éveiben a téma puszta említése is tabutörésnek számított. Ezen a nyugati társadalmi rendszerek már régen – mondjuk 1968 óta – túltették magukat, de ki merné állítani, hogy az egyenlőség megvalósult? Egyetlen példa. Az interneten és a médiában sokasodó beszámolókból kiderül, az erőszakos közösülés áldozatairól a társadalom nem hajlandó tudomást venni. A bűnös és az áldozat szerepe gyakran megfordul: az igazságszolgáltatáshoz forduló nőkre hárul annak bizonyítása, hogy nem az ő viselkedésük váltotta ki az erőszakra alkalmat adó ingert. A "megfelelő" viselkedés szabályait (szoknya hossza, smink, vagy akár a tekintet) a hím társadalom normái határozzák meg.

Kiderült az is, hogy törvényekkel - akár a már hatályosakkal, akár újakkal - a probléma, azaz a két nem közötti kapcsolat szabályozása nem oldható meg és az ilyesfajta szabályozás nem is kívánatos. Nem szeretném elviccelni ezt az igen komoly dolgot, de a megoldást célzó javaslatok egy sor új dilemmát hoznak. Amerikában már kezd elterjedni az írásos beleegyezés gyakorlata. Az olvasó képzeletére bízom annak megítélését, milyen örömet okoz a kapcsolat, ahol a pásztorórán a vágy és az ágy között egy ügyvéd áll…

Amit a társadalom elmulaszt

Jó törvények nélkül életképtelen a társadalom. De a törvények - ez esetben például az erőszak, vagy a zaklatás keményebb szankcionálása - nem pótolhatják, amit a társadalom elmulaszt, vagy rosszul old meg.

Ismét egyetlen példa. A legtöbb európai ország középiskoláiban bevezették a szexualitást, mint tantárgyat, legtöbbször a biológia keretében. A tizenévesek - jó esetben még saját tapasztalatuk előtt - megismerhetik a férfi és a női test nemi szerveit, a betegségeket és jó esetben, de nem általában a terhesség-megelőzést. A nemiséget, mint a fajfenntartás eszközét. Rosszabb esetben hitoktatók ijesztgetik őket örök kárhozattal, ha eltérnek a vallás előírásaitól. Férfi és nő kapcsolatáról, mint emberlétünk talán legnagyobb örömforrásáról sem az iskolában, sem a családban nem esik szó. Még ennél is kevesebbet beszélünk a kapcsolatteremtés különböző formáiról, amit valaha illemnek neveztek. Ahol a pedagógia csődöt mond, marad a könnyen elérhető pornográfia.

A New Yorkból Párizsba átcsapott mozgalom neve Franciaországban „Dobd fel a disznódat!” (Balance ton porc!), azaz: mondd ki hangosan, mit művelt veled az agresszort. Várkonyi Tibor említette, hogy egy sor neves művész, értelmiségi támogatta a kezdeményezést, de egyúttal óvatosságra intettek. Egyrészt arra figyelmeztettek, hogy a szexualitás, jellegénél fogva szabályozhatatlan, minden önként vállalt kapcsolat más és más, jellegéről, tűréshatárairól csak az érdekeltek dönthetnek, a külső beavatkozás könnyen inkvizícióvá válhat. Érthetőbben, az ízlések, elvárások sem egyformák; a hódító hím viselkedése nem minden hölgy számára visszataszító, amint az érzelmeit kinyilvánító nő sem veszti el méltóságát. A sajtóvita legtöbb résztvevője óvott a (minden spontán mozgalomban megjelenő) túlzásoktól. Sade márki műveinek bezúzása, Paul Gauguin kiállításának bezárása, vagy akár Roman Polanski filmjeinek kivonása a forgalomból, nem tartozik az egyenlőségért vívott küzdelem eszköztárába. Általában: az erkölcsrendészet és az esztétika két külön kategória.

Jóslásra ezúttal sem vállalkoznék. Két tényt azonban érdemes rögzíteni. Az első: ismét bebizonyosodott, hogy nincs tabutéma. Mindenről, így a magánszféra - szó szoros értelemben is - húsba vágó jelenségeiről lehet és jogos beszélni. A második, hogy a tényleges egyenlőséghez, a félelem nélküli, teljes élethez vezető út hosszú, buktatókkal teli. És igenis: ha jó okod van rá, dobd fel a disznódat!

Témák
zaklatás Metoo

Márton László: Dobd fel a disznódat!

Publikálás dátuma
2018.01.27. 08:30
VILÁGBOTRÁNY - Az Oscar-díjas producer, Harvey Weinstein szexuális visszaéléseinek nyilvánosságra kerülése közüggyé tette és moz

„Hívnák csak őket Vénusz templomába,

Bacchusz, a Nemtők vagy Pán ünnepére,

Hogyan tolongna mind egymás nyomába,

A sok bujának, hogy pezsegne vére!

De hogy komoly dologra kell a nő,

Hiába hívtam őket, egy se jő.”

(Arisztophanész: Lüszisztraté)

Ne menjünk vissza a szerelmi sztrájkot szervező Lüszisztratéhez, a szabin nők elrablásához, a földesurat illető „jus primae noctis”-hoz. Elég a mindent kifejező magyar főnév: asszonyállat. A Weinstein-ügy néhány hét alatt világbotránnyá dagadt, majd politikai mozgalommá a szó eredeti értelmében. Közüggyé, amely mindenkit - férfit, asszonyt egyaránt - állásfoglalásra késztet. Beállni a felháborodók sorába persze túl könnyű és éppen ezért elégtelen. Végiggondolni mi történt - miért és miért éppen most, meddig terjedhet a mozgalom -, azonban nem felesleges.

A tények kimondása

A nagyétkű amerikai producer megtestesíti mindazt, ami a valószínűleg több százezer hasonló történetben a legundorítóbb. A pénzzel, hatalommal és hírnévvel háta mögött magát félistennek képzelő alfahím (Claude Lévi-Strauss kifejezésével) a kultúrából a természetbe csúszik vissza, azaz a kultúrát, azaz a törvényt, a szokást, az illemet elsöpri a "természet", a nyers erőszak, az ököljog. Az ösztön azonnali kielégítése lebont minden határt: megteszi, mert megteheti, és sorozatban teszi mindaddig, amíg hatalma teljes hallgatást biztosít, a megtörténtet meg-nem-történtté alakítja.

Az Amerikából indult, de a Facebook korában napok alatt elterjedt mozgalom elsősorban a tények kimondásával ért el sikereket. Nem meglepő, hogy elsősorban a szórakoztatóipar és a sajtó világában történtekre vetett fényt, hiszen ezek „szereplői” - agresszorok és áldozatok - szakmai és- magánéletüket is a reflektorok előtt élik. De az ismert és sokszor ünnepelt bűnösök és áldozatok nem terelhetik el a figyelmet a névtelenekről: főnök és beosztott, tanár és tanítvány, unokahúg és bácsikája már-már hétköznapinak tartott történeteiről. Századunkat büszkén jellemezzük a civilizáció elterjedésével. A most feltárt, a férfi-nő egyenlőtlenségre épült erőszak azonban a civilizáció hiányának kirívó esete. A gyermekmunkától a harmadik világ parasztjainak kizsákmányolásáig, az etnikai kisebbségektől a természetpusztításig látható és akit érdekel, annak számára tudható, hogy az erőszak világszerte nem szorult vissza, csak egyre rejtettebb módon, átláthatatlan struktúrákban zajlik.

Nem szeretem a vállvonogatókat. Akármennyire gyengék és tökéletlenek, olyan szervezetek nélkül, mint az ENSZ, a Greenpeace, az Amnesty International és a többi NGO, a helyzet még rosszabb lenne. De az ő hangjuk éppen azért gyenge, mert a gazságok és szörnyűségek monoton felsorolása közömbösítő, vagy éppen negatív hatásúvá válik. A dél-amerikai parasztlányok, afrikai középiskolások tömegével elkövetett nemi erőszak részletes ismertetése a médiában nem ér annyit, mint egyetlen kezdő színésznő és rendezőjének esete. Annál is inkább, mert a nevén nevezett, ismert és látható áldozat megszemélyesítheti azt, amire más esetben gondolni se merünk: És ha mindez a húgommal/lányommal történt volna? És ha a bűnös, a cinkos magam lennék?

Hagyjuk egy pillanatra a reflektorfényben fürdőket (akik természetesen ugyanolyan együttérzést érdemelnek, mint a többiek). A Nemzetközi Valutaalap (IMF) igazgatójáról, a francia elnökválasztás legesélyesebb jelöltjéről. a kivételes tehetségű és műveltségű férfiről mindenki, akinek szava ért valamit, tudta, hogy „szexuális ragadozó”, kortól és társadalmi státustól függetlenül egyetlen nőt sem szabad négyszemközt hagyni vele. Mégis, évtizedek több tucatnyi „esete” után egy fekete bőrű takarítónő szavára volt szükség, hogy nevén nevezzék. Nem mellesleg: a néhány perces „kaland” millió dolláros számláját a felesége fizette!

A tiltakozások országonként és kultúrkörönként különböznek, a következményeket, a végkifejletet ma lehetetlen megjósolni. Annyi biztos, hogy a felszabadult szó, a tények kimondása elégnek látszik ahhoz, hogy a közvélemény nyomására ennek képviselői is cselekedjenek.

A szexualitás egyenlősége

Érdekes és érdemes elgondolkozni azon, hogy a gyors változások korában miért tartott ilyen sokáig és miért nem fejeződött be máig sem a nők felszabadítása. A választójog megadásához két világháborúra volt szükség. A tényleges választhatóság eléréséhez, a pozitív diszkriminációhoz, a kvótarendszerhez két évtized. Az egyenlő bér pedig máig meg nem valósult követelés.

A Weinstein-botrány nyomán kialakult mozgalom azonban másról szól. Annyira másról, hogy pontosan fogalmazni is nehéz. Simone de Beauvoir hetven évvel ezelőtt megjelent esszéjében, a Második nemben mondta ki először nyíltan, hogy a valódi egyenlőség a közéleten és a munkán túl a szexualitás egyenlőségéhez vezet – ez pedig a különbség tiszteletén, a férfitől eltérő női szexualitás figyelembevételén alapulhat.

A múlt század negyvenes éveiben a téma puszta említése is tabutörésnek számított. Ezen a nyugati társadalmi rendszerek már régen – mondjuk 1968 óta – túltették magukat, de ki merné állítani, hogy az egyenlőség megvalósult? Egyetlen példa. Az interneten és a médiában sokasodó beszámolókból kiderül, az erőszakos közösülés áldozatairól a társadalom nem hajlandó tudomást venni. A bűnös és az áldozat szerepe gyakran megfordul: az igazságszolgáltatáshoz forduló nőkre hárul annak bizonyítása, hogy nem az ő viselkedésük váltotta ki az erőszakra alkalmat adó ingert. A "megfelelő" viselkedés szabályait (szoknya hossza, smink, vagy akár a tekintet) a hím társadalom normái határozzák meg.

Kiderült az is, hogy törvényekkel - akár a már hatályosakkal, akár újakkal - a probléma, azaz a két nem közötti kapcsolat szabályozása nem oldható meg és az ilyesfajta szabályozás nem is kívánatos. Nem szeretném elviccelni ezt az igen komoly dolgot, de a megoldást célzó javaslatok egy sor új dilemmát hoznak. Amerikában már kezd elterjedni az írásos beleegyezés gyakorlata. Az olvasó képzeletére bízom annak megítélését, milyen örömet okoz a kapcsolat, ahol a pásztorórán a vágy és az ágy között egy ügyvéd áll…

Amit a társadalom elmulaszt

Jó törvények nélkül életképtelen a társadalom. De a törvények - ez esetben például az erőszak, vagy a zaklatás keményebb szankcionálása - nem pótolhatják, amit a társadalom elmulaszt, vagy rosszul old meg.

Ismét egyetlen példa. A legtöbb európai ország középiskoláiban bevezették a szexualitást, mint tantárgyat, legtöbbször a biológia keretében. A tizenévesek - jó esetben még saját tapasztalatuk előtt - megismerhetik a férfi és a női test nemi szerveit, a betegségeket és jó esetben, de nem általában a terhesség-megelőzést. A nemiséget, mint a fajfenntartás eszközét. Rosszabb esetben hitoktatók ijesztgetik őket örök kárhozattal, ha eltérnek a vallás előírásaitól. Férfi és nő kapcsolatáról, mint emberlétünk talán legnagyobb örömforrásáról sem az iskolában, sem a családban nem esik szó. Még ennél is kevesebbet beszélünk a kapcsolatteremtés különböző formáiról, amit valaha illemnek neveztek. Ahol a pedagógia csődöt mond, marad a könnyen elérhető pornográfia.

A New Yorkból Párizsba átcsapott mozgalom neve Franciaországban „Dobd fel a disznódat!” (Balance ton porc!), azaz: mondd ki hangosan, mit művelt veled az agresszort. Várkonyi Tibor említette, hogy egy sor neves művész, értelmiségi támogatta a kezdeményezést, de egyúttal óvatosságra intettek. Egyrészt arra figyelmeztettek, hogy a szexualitás, jellegénél fogva szabályozhatatlan, minden önként vállalt kapcsolat más és más, jellegéről, tűréshatárairól csak az érdekeltek dönthetnek, a külső beavatkozás könnyen inkvizícióvá válhat. Érthetőbben, az ízlések, elvárások sem egyformák; a hódító hím viselkedése nem minden hölgy számára visszataszító, amint az érzelmeit kinyilvánító nő sem veszti el méltóságát. A sajtóvita legtöbb résztvevője óvott a (minden spontán mozgalomban megjelenő) túlzásoktól. Sade márki műveinek bezúzása, Paul Gauguin kiállításának bezárása, vagy akár Roman Polanski filmjeinek kivonása a forgalomból, nem tartozik az egyenlőségért vívott küzdelem eszköztárába. Általában: az erkölcsrendészet és az esztétika két külön kategória.

Jóslásra ezúttal sem vállalkoznék. Két tényt azonban érdemes rögzíteni. Az első: ismét bebizonyosodott, hogy nincs tabutéma. Mindenről, így a magánszféra - szó szoros értelemben is - húsba vágó jelenségeiről lehet és jogos beszélni. A második, hogy a tényleges egyenlőséghez, a félelem nélküli, teljes élethez vezető út hosszú, buktatókkal teli. És igenis: ha jó okod van rá, dobd fel a disznódat!

Témák
zaklatás Metoo