Hol élünk?

Hiába minden, már megint Soros nevet (igaz, még mindig nincs vége). Ezúttal a hatalom maga ábrázolta így, mert ezzel próbálja ultra-ellenszenvessé tenni (ha ugyan még lehet). Sátáni mosolya közben ráadásul átkarol négy ellenzéki politikust (mind a nép, a nemzet, de főleg a kedves vezető ellensége). Azoknak a kezében meg vágószerszám, nem is véletlenül, hiszen mind lebontanák a határzárat (persze Soros parancsára).

Így kampányol a Fidesz. Már nagyon közeledik a választás napja, bele kellett húzni. Ennyire telt. Aki elhiszi a propagandát, annak ez még vonzó is lehet. Csak a többieknek nem kellene komolyan venni. Ám a plakáton szereplők és pártjaik már elkezdték bizonygatni, hogy amit róluk állítanak, az hazugság. Az is. Aki még igazán érdeklődik a politika iránt, az tudja. A maradékot meg úgysem lehet meggyőzni.

Már sokszor elmondtuk, leírtuk, de nem lehet elégszer ismételni: a menekültügy, a migráció, a bevándorlás, a határzár, Soros és terve mind-mind ürügy. Arra szolgál, hogy az emberek minél jobban féljenek és ne legyen kétségük, csak a jelenlegi hatalom képes őket megvédeni. Ha pedig ez még nem lenne elég, az újabb kormányzati ciklusra készülőket nyilvánvalóan felbőszítette, hogy szeretett vezérüknek kihívói lehetnek. Miniszterelnök-jelöltnek tartják magukat, és abban bíznak, hogy április 8. után Orbán Viktor helyébe léphetnek. Ez már önmagában is skandalum. De ha ők ennyire merészek (netán vakok), akkor majd elveszik a kedvüket az ilyesfajta játékoktól. Nemcsak az említett plakáttal próbálják lejáratni őket, hanem mindennel és mindenütt. Tessék elolvasni a kormánypárti lapokat és portálokat, meghallgatni és megnézni a közszolgálatinak már csak csúfolt médiumok hírműsorait.

Mindezen nevethetnénk mi is Sorossal. Ha nem volnánk nagyon szomorúak, hogy milyen országban élünk.

Szerző

Pillantás a kilencedikről - Fiú a vonaton

Ez nem egy krimi, mint egy hasoncímű regény vagy film - bár nem kizárt, hogy egyszer azzá válik. Ez a fiú nem ül fel minden nap a vonatra, nem is figyel ki annak ablakán – mert akkor mást is látna, mint amit látni vagy láttatni akar. Ez a fiú belenéz a kamerába, úgy beszél hozzánk - mellette a hátizsákja önálló jeggyel utazik -, és azt meséli, hogy most Bécsbe megy. A migráció problémáját beszéli meg ifjú osztrák kollégájával; utazik hozzá, épp úgy, mint a nép egyszerű gyermekei.

A fiú, ugye tudják, kiről beszélek, nem mondja el nekünk, miért választotta a vasutat, de azt sem meséli el, hogy mellette ott fut, ki tudja hány biztonsági emberrel, az a Volkswagen Transport, amelyet itthon is használ; hogy mire megérkezik az osztrák fővárosba, ott várhassa a pályaudvaron a gazdáját. A fiú tehát, minden látszat ellenére, kicsit többet költ így az utazásra, mint amennyit normálisan kellene. Érthető persze: nem a spórolás a döntő szempont, hanem a látszat. Annak a látszata, hogy ő tényleg csak egy fiú, egy egyszerű, hétköznapi ember, egy közülünk, aki, ha kell, felül a vonatra, cipeli a batyuját, megeszik valamit az utcai árusok egyikénél, talán benéz a Mariahilferre is orkánkabátért. Ja, az már kiment a divatból.

Szóval nem több ő senkinél, kicsit olyan, mint az Igazából szerelem című film angol miniszterelnöke, aki becsönget minden házba, hogy megtalálja a szerelmét. Ott, abban a filmben is csak az üzenet a fontos: lássák az emberek, milyen egyszerű, olykor esetlen, szerény az ő miniszterelnökük. És ki gondol ilyenkor arra, hogy minek az a vonat, ha amúgy is megy az autó? Ki gondol ilyenkor arra, hogy milyen ostoba a magyarázat ("mert a vonat a vasútállomásra érkezik”)? A látszat a fontos, az imidzs, a hátizsák, a kupé, a legkisebb fiú elindul szerencsét próbálni képzete. Mai szóhasználattal élve úgy szólna a mese: a pr a lényeg.

Mint ahogy minden területen ez a fontos. El kell adni azt a hitet, hogy veszélyben vagyunk, hogy csak és kizárólag a mi fiunk képes megmenteni az országot. El kell adni, hogy mindenki más csak a hatalmat akarja, valójában pedig átadná ezt az országot az idegeneknek. El kell adni, hogy mi nem vagyunk gazdagok, vagyonunk alig-alig gyarapodik, de ebben az országban mindenki előtt ott áll a lehetőség a jobb életre. Nem miattunk és nem általunk lesznek egyesek milliárdosok, csakis saját ügyességüknek köszönhetik, hogy napról-napra előbbre tudnak jutni. Mert itt mindenki előtt nyitva áll ez az út, azért is ül most ez a fiú a vonaton, hogy rajtunk segítsen, a mi életünket tegye jobbá.

Igen: mi elvagyunk ezzel a látszattal. Elhisszük a fiúnak, hogy azért ült vonatra, mert tényleg ugyanolyan, mint mi vagyunk. Elhisszük neki, a gyarapodása is olyan szerény mértékű, mint a miénk. És nem csodálkozunk azon, ha szinte megfenyegetik azokat, akik kételkedni mernek az őszinteségében.

Csak azt nem értem, hogy mindezt miért kell közlemény formájában közzétenni. Hát volna olyan ember ebben az országban, aki kételkedni merne a fiú szavában?

Szerző
Németh Péter

Sajtókamara hajdan és most

Már biztos, hogy lesz sajtókamara. A kormányinfón elhangzott: „a kormány nem foglalkozott a sajtókamarával“. Innen lehet tudni, hogy de bizony, nagyon is a szívük csücske. A miniszterelnök pl. a minap kijelentette, hogy nem foglalkozik üzlettel. Aha. Ahogy a sajtókamarával sem. Üzlettel Mészáros foglalkozik helyette Felcsúton, a sajtókamarával pedig Szöllősi György szintén Felcsúton. Történetesen ott lakik Orbán kedvenc újságírója, a Nemzeti Sport főszerkesztője, a Puskás Akadémia volt kommunikációs igazgatója is. Igaz, amikor a Népszava híradása után a sok firkász verte a huppot ahelyett, hogy örültek volna a törődésnek, elhessegette a dicsőséget: „most nem időszerű az ügy!”. Hiába, a nagy feltalálókat sosem érti meg a koruk. Magányos zsenik a sok törpe szellem között.

Pedig az ügy éppen hogy időszerű. Lakner Zoltán ki is bányázta a megfelelő idézetet a kora által szintén kevéssé méltányolt Rákosi Mátyástól 1948-ból: „A magyar demokrácia megerősödésével elérkezett az ideje, hogy hozzáfogjunk olyan problémák megoldásához is, amelyekre eddig nem tudtunk időt szakítani. Itt az ideje, hogy foglalkozzunk a magyar sajtó kérdésével.” Most megint ez a helyzet. A magyar demokrácia újra megerősödött. Úgy látszik, átlag 70 évente szokott. Ha most mégsem tűnne elég erősnek, 2088-ig fél lábon is kibírjuk. De már a jelenlegi erősödés is elegendő ahhoz, hogy foglalkozni lehessen a sajtóval. Nem szokott örülni, ha foglalkozva van vele, de ki kérdezi.

Bevált recepthez lehet nyúlni. Sajtókamara volt már egyszer, 1938-tól 1944-ig. Úgy lesz, mint a Kossuth térrel: visszaállítják az 1944-es állapotot. Apró szépséghiba: a hajdani kamarát az első zsidótörvény rendelte el, hogy numerus clausust vezessen be a zsidó újságírókra, mert „ez a bevándorolt vagy sokszor csak átvándorlásban lévő réteg (sejtettem én, hogy migráns és zsidó egykutya!) felfogásban, érzésben és egész szellemi habitusában nem tudott a hazai népesség egyéb rétegeihez idomulni”. Márpedig csak olyan sajtóra van szükség. amely „megfelel a magyar nemzeti eszme és keresztény erkölcsi felfogás követelményeinek”.

Van tehát ez a foltocska a sajtókamara történetén, de a Kossuth téren is van egy-két szépséghiba, az oroszlános Tisza-szobor pl. elég randa, mégis túltesszük magunkat rajta a hagyomány kedvéért. Komolyra fordítva a szót, ez nem azt jelenti, hogy az újrahasznosított kamarai tervnek bármi köze van az antiszemitizmushoz. A rasszizmus: ideológia. Gyilkos és torz, de ideológia. A kamara hajdani elnöke, Kolosváry-Borcsa Mihály, akit a hunhír nevű mai szélsőjobb szennyportál „nemzeti sajtóapostolunknak” nevez, fanatikus fajvédő volt. Személyesen celebrálta a zsidó szerzők 22 vagonnyi könyvének ünnepélyes bezúzását („bolsevista könyveket dob megérdemelt helyükre” - így a hunhir képaláírása).

A mai kamarai szándékok mögött viszont semmilyen ideológiai meggyőződés nincsen, csak a pragmatikus hatalmi érdek. Megrendszabályozni egy gyanús szakmát, az önállóskodókat kiszorítani vagy lejjebb szorítani, a többieket egybeterelni, regulázni. Nem a szellemi tartalmat vennék át az egykori sajtókamarától (bár az alapító okiratba simán átkerülhet az 1938-as törvényből „a magyar nemzeti eszme és keresztény erkölcsi felfogás”), de a technikák hasonlóak, csak ma már kesztyűben operálnak. A régi jogszabály kerek-perec tiltotta a kvótán felüli zsidók állandó munkaviszonyban történő alkalmazását. A mostani tervekben az újságírók szűrése semmilyen fajvédelmi őrülethez nem kapcsolódik, csak ahhoz: belépsz-e a testületbe. Nem keresztlevél kell, csak alkalmazkodás. Amelyhez kedvet csinál, hogy a tagsággal jobb fizetés és nyugdíj, utazási kedvezmény, a kiadó vállalat számára adóengedmény, kimaradás esetén külön büntetőadó járhat. Az „országos médium” címet (hatókörétől függetlenül) csak az az orgánum nyerheti el, ahol csupa kamarai tag dolgozik.

Na, ezt a módszert már ismerjük a civil szervezetek elleni hadműveletből. Először csak felcímkézték a kipécézetteket, aztán a Stop Sorosban már jönnek a büntetések, a kriminalizálás, a kikergetés réme. Kreatív újságírók összeszedték, mi mindent lehet majd kitalálni a megkülönböztetésre. Mi sem természetesebb ugyebár, hogy a parlamentbe, kormányzati sajtótájékoztatókra csak az „országosok” járhatnak. Hogy állami hirdetés csak itt jelenik meg. kormánypolitikus itt ad interjút. Hogy fel kell tüntetni a „nem országos”címlapon: nem garantált a színvonal és a hitelesség (no pláne a nemzeti elkötelezettség), hiszen nincs rajtuk a kamara szakmai pecsétje.

És jöhetnek az 1938-as törvény módszerei: a kamara fegyelmi bizottsága ítél a rosszalkodók (mondjuk a kormánypolitikusokat megsértők) fölött. Akit kizárnak, nem dolgozhat jobb helyen. A testület együttműködési megállapodást ír alá a kormánnyal, rápirít a károgó nemzetközi szervezetekre. Önszabályzás, szakmai autonómia rogyásig, persze megfelelő vezetővel.

Azért szerencsére nem 1938-ban vagyunk. Az új szervezetet pl. egészen biztosan nem Országos Sajtókamarának hívják majd, mint a régit. Az a minimum, hogy Nemzeti Sajtókamara legyen a neve.