Előfizetés

Új Egyenlőség-jel - Túl sok konszenzus

Ellenzéki politikai pártok tízpárti minimálprogramot írtak alá az egészségügyről. A program tartalmazza mindazt, amit a magyar társadalom többsége szeretne: mindenki számára egyenlően jó minőségben elérhető, erős állami egészségügyet, ahol a magángazdaság maximum kiegészítő szerepet játszik. Az állami finanszírozást pedig fokozatosan felemelik az európai átlag szintjére.

A megállapodást nemcsak a magukat szociáldemokratának és zöldnek tituláló pártok (MSZP, LMP, Párbeszéd) írták alá, amelyek esetében ezek az elvek teljesen profilba illőek, hanem a magukat nemzeti radikálisnak (Jobbik), liberálisnak és konzervatívnak (Liberálisok, Modern Magyarországért, Együtt) mondó pártok is, valamint a vegyes pártok (Demokratikus Koalíció, Momentum), sőt még a viccpárt is (Kétfarkúak). A minimálprogram kidolgozója és motorja Kincses Gyula volt államtitkár, egészségügyi szakértő volt.

Egyrészről természetesen nagyon örvendetes, hogy Magyarországon a politikai erők között megteremthető konszenzus egy olyan kérdésben, amelyben a társadalom túlnyomó része egyetért. A pártok felismerték, hogy a magyar társadalom univerzális, jó minőségű, állami egészségügyet akar, és nem kívánja a magánegészségügy dominanciáját. Bár a Fidesz ezt a megállapodást nem írta alá (természetesen meg volt hívva), ám pár évvel ezelőtti programja (azóta nincs neki ilyen) még teljesen hasonló egészségpolitikai elveket tartalmazott. A politikai csatározásoktól, gyűlöletkeltéstől, rivalizálástól, árokásástól, személyeskedéstől sűrű magyar politikai életben mégis üde színfolt, hogy Kincses úr kezdeményezésére ilyen széles szakpolitikai konszenzus adott méltó választ.

Én sem kívánom aláásni ezt a sikert, őrizzük meg az együttműködés és a konszenzuskeresés szellemét, életbevágóan fontos ez a magyar politikai rendszer, a közélet egészsége szempontjából. De felteszem a kérdést: biztos, hogy jó helyen találtuk meg a konszenzust? Biztos, hogy jó, ha nem a hétköznapi politizálásban, annak stílusában fogadnak el a politikusok etikai minimálprogramot? Biztos, hogy jó, ha gyakorlatilag a teljes magyar politikai paletta egyetért szakpolitikai kérdésekben? Ki képviseli akkor azokat, akik magánegészségügyet szeretnének? Amerikában a jobboldali republikánusok, a brit konzervatívok aláírnának egy ilyen dokumentumot? Soha. Németországban a liberális FDP aláírnia egy ilyen dokumentumot? Soha. Akkor miért jó nekünk, hogy a magyar jobboldaliak és liberálisok aláírták? Nekik miért nem a fizetős egészségügy a programjuk? A Kétfarkúnak miért nem az a programja, hogy az ingyen sör mindenkit meggyógyít?

Nem egyszerűen arról van itt szó, hogy krokodilkönnyeket hullajtanék olyan nézetek képviseletéért, melyekkel nem értek egyet. Hiszen nyilván magam is az európai szinten finanszírozott állami rendszer mellett vagyok. A kérdésem oka gyakorlati. Biztos, hogy szakpolitikai szinten túl kevés, nem pedig túl sok itt a konszenzus? Nem lenne jobb, ha világos választási lehetőségei lennének a magyaroknak? Ha kirajzolódna a politikai irányzatok profilja, az alternatív társadalomszervezési víziók, ahogy az a nyugati demokráciákban történik? Ha szavazhatna liberális, jobboldali pártokra az, aki nem akar állami egészségügyet?

Magyarországon ugyanis az elmúlt harminc évben az történt, hogy ellenzékben mindig mindenki proszociális volt, a többség akaratának megfelelően szociális jóléti államot (jól megfinanszírozott oktatást, egészségügyet, szocpolt, stb.) hirdetett. Még a ma jóléti állam ellenes Fidesz is „szociális” népszavazással kampányolt, úgymond a „neoliberalizmus ellen”. Kormányra kerülve aztán a jobboldali Fidesz ugyanúgy megszorító, neoliberális politikát vitt, mint a névleg baloldali MSZP, melynek akkori miniszterelnöke ma a DK vezére. A polgároknak szociális biztonságot ígérő kormányok mind leépítették az egészségügyet, az oktatást, a szociálpolitikát.

Jó nekünk ez így, hogy senki sem vállalja fel azt az alternatívát politikai programként, amely aztán ténylegesen megvalósul, amikor a pártok kormányra kerülnek? Hogy ma az állami egészségügy romokban van, messze az európai és a visegrádi szint alatti finanszírozással? Hogy miközben mindenki állami egészségügyet ígér, ma már minden 100 egészségügyre költött forintból 40-et magánzsebből vagyunk kénytelenek kifizetni? Ami ráadásul sokaknak csak úgy megy, ha hitelt vesznek fel hozzá, de rákényszerülnek, mert az állami rendszerben nem kapnak időben és minőségben ellátást?

Jó nekünk az így, hogy a jóléti államot leépítő politikusok soha nem buknak meg, továbbra is összefogósdit játszunk velük? Hogy újra és újra megígérhetik a választóknak az ellentétét annak, amit kormányon ténylegesen csináltak? Hogy piaci fundamentalista értelmiségiek és szakértők szociális jóléti államot hirdető pártok holdudvarában éldegélnek?

Biztos, hogy túl kevés, és nem pedig túl sok itt a konszenzus?

Totális kár lehet a totálkár

Bernau Péter
Publikálás dátuma
2018.02.06. 06:28
Fotó: Shutterstock
A totálkáros autók esetében érdemes nagyon körültekintően eljárni, ugyanis elméletileg nem lehetne egy 30-50 százalékos javítási költségarány mellett totálkárossá minősíteni egy gépkocsit. Mégis gyakran megteszik.

Komoly visszhangja volt lapunk január 12-i számában megjelent „Biztosítók szorításában” című cikkünknek, amely után pórul járt autósok osztották meg velünk történeteiket, akik úgy érezték, a biztosítók kihasználták kiszolgáltatott helyzetüket, de írt nekünk biztosítási szakjogász is, aki a „másik oldalt” védte. Másfél hete a bérautók körüli anomáliákkal foglalkoztunk, de ez csak egy szelete a biztosítási ügyintézés nehézségeinek.

Vinkelman István, a BÜSZI Kft. Kárrendező Iroda tulajdonosa és ügyvezetője szerint már az alapoktól sem működik kifogástalanul a rendszer.

- A legideálisabb az lenne, ha egy baleset után a vétlen sofőr egyeztetne egy időpontot a szervizzel, leadná az autóját, a javítás idejére kapna egy bérautót, és minden egyéb dolgot a szerviz intézne el a vétkes sofőr biztosítójával – hangsúlyozta a szakember. – Nálunk ez a jelenlegi helyzetben csupán vágyálom, azonban a fejlett országokban így zajlik az ügyintézés. A vétlen áldozat nem is tudja, mi, mennyibe került, nem is tartozik rá. Nálunk ezzel szemben sajnos rengeteg stressznek, utánajárásnak van kitéve az, aki rosszkor van rossz helyen, és egy figyelmetlen sofőr összetöri az autóját. A biztosítók pedig ilyenkor a saját érdekeiket nézik, ami üzleti szempontból érthető, viszont komoly aggályokat vet fel például egy totálkár eljárással kapcsolatban, ráadásul sokszor a jogszabályokat is úgy értelmezik félre, hogy abból az autósok jönnek ki rosszul.

A szakember arra hívta fel ezúttal a figyelmet, hogy a totálkáros autók esetében is érdemes nagyon körültekintően eljárni. A kötelező biztosításról szóló törvény definíciója szerint az a jármű minősíthető totálkárosnak, amelynek javítási költsége meghaladja az autó balesetkori piaci értékének és a roncs értékének különbségét. Ezt az értéket a sérült autónak a roncsbörze (internetes zártkörű hirdetés) ajánlata alapján határozzák meg. Ezt megelőzően azonban a törvény előírja, hogy úgynevezett gazdaságossági számítást kell végeznie a biztosítónak, a kárkori (baleset előtti) érték és a javítási költség meghatározásával. A várható költségek és az autó értékének aránya alapján előzetesen (a börzére helyezés előtt) kell döntenie a javíthatóságról, aminek az eredményéről írásban tájékoztatnia kell a tulajdonost.

Elméletileg nem lehetne egy 30-50 százalékos javítási költségarány mellett totálkárossá minősíteni egy gépkocsit. A gyakorlatban azonban sokszor előfordul, hogy nem tartja be a fenti eljárási sorrendet a biztosító és idő előtt feltéve a roncsbörzére az autót, kizárólag a definíció szó szerinti szövege alapján dönt a javíthatatlanságról.

Vinkelman István konkrét példát is említ, amikor az egyik nagy biztosító nem engedte - többszöri kérés és érvelés ellenére sem - megjavíttatni tulajdonosának az Audi A4-es személygépkocsiját, ahol 35 százalék alatti volt a javítás és egyéb költségek aránya.

- A börze alapján eladott járműveket erre szakosodott kereskedők veszik meg, akik ki tudja honnan szerzett alkatrészekből, alacsony összegből helyre pofozzák az autót, és olyan magas roncsárral licitálnak, ami totálkárossá teszi az autót, amit utána jelentős haszonnal értékesítenek – hangsúlyozta a szakember. - A korábbi tulajdonos pedig meglepődik, ha szembejön vele az utcán a javíthatatlannak, totálkárosnak minősített, tőle megvett, egyébként több milliót érő gépkocsija. Ráadásul, ha valaki hitellel rendelkezik, előfordul, hogy úgy mond le az autójáról, hogy a totálkár rendezése után nem csak autója nem lesz, de még jelentős tartozása is marad a bank felé. Ez nyilvánvalóan messze van a jogalkotók azon szándékától, hogy a baleset előtti eredeti állapotot helyre lehessen állítani.

A szakértő azt ajánlja, mielőtt valaki a biztosítótó ajánlatát elfogadva eladná a „roncs” autóját, maga is kérjen ajánlatot és javítási szándéka esetén minél olcsóbb javítási ajánlatot csatoljon be a biztosítónak.

Ha van casco...
Kevesen tudják, hogy ha van cascójuk, akkor kérhetik előzetesen ennek terhére is a javítást, aminek előnye, hogy a biztosítási szerződésekben ilyenkor a gazdasági totálkár a piaci érték legalább hatvan százaléka szokott lenni. Persze ennek is lehetnek buktatói, hiszen casco esetén a biztosított összeg az alapja a kártérítésnek (például ha nem kötött a tulajdonos az extrákra biztosítást). A casco terhére kifizetett összeget a biztosító ráterheli a vétkes sofőr kötelező felelősségbiztosítást nyújtó biztosítójára, a tulajdonos pedig visszakapja a cascóhoz szükséges önrészt, ami szerződéstől függően a javítási költség meghatározott százaléka. Legalábbis elméletben így kellene ennek történni.

Totális kár lehet a totálkár

Bernau Péter
Publikálás dátuma
2018.02.06. 06:28
Fotó: Shutterstock
A totálkáros autók esetében érdemes nagyon körültekintően eljárni, ugyanis elméletileg nem lehetne egy 30-50 százalékos javítási költségarány mellett totálkárossá minősíteni egy gépkocsit. Mégis gyakran megteszik.

Komoly visszhangja volt lapunk január 12-i számában megjelent „Biztosítók szorításában” című cikkünknek, amely után pórul járt autósok osztották meg velünk történeteiket, akik úgy érezték, a biztosítók kihasználták kiszolgáltatott helyzetüket, de írt nekünk biztosítási szakjogász is, aki a „másik oldalt” védte. Másfél hete a bérautók körüli anomáliákkal foglalkoztunk, de ez csak egy szelete a biztosítási ügyintézés nehézségeinek.

Vinkelman István, a BÜSZI Kft. Kárrendező Iroda tulajdonosa és ügyvezetője szerint már az alapoktól sem működik kifogástalanul a rendszer.

- A legideálisabb az lenne, ha egy baleset után a vétlen sofőr egyeztetne egy időpontot a szervizzel, leadná az autóját, a javítás idejére kapna egy bérautót, és minden egyéb dolgot a szerviz intézne el a vétkes sofőr biztosítójával – hangsúlyozta a szakember. – Nálunk ez a jelenlegi helyzetben csupán vágyálom, azonban a fejlett országokban így zajlik az ügyintézés. A vétlen áldozat nem is tudja, mi, mennyibe került, nem is tartozik rá. Nálunk ezzel szemben sajnos rengeteg stressznek, utánajárásnak van kitéve az, aki rosszkor van rossz helyen, és egy figyelmetlen sofőr összetöri az autóját. A biztosítók pedig ilyenkor a saját érdekeiket nézik, ami üzleti szempontból érthető, viszont komoly aggályokat vet fel például egy totálkár eljárással kapcsolatban, ráadásul sokszor a jogszabályokat is úgy értelmezik félre, hogy abból az autósok jönnek ki rosszul.

A szakember arra hívta fel ezúttal a figyelmet, hogy a totálkáros autók esetében is érdemes nagyon körültekintően eljárni. A kötelező biztosításról szóló törvény definíciója szerint az a jármű minősíthető totálkárosnak, amelynek javítási költsége meghaladja az autó balesetkori piaci értékének és a roncs értékének különbségét. Ezt az értéket a sérült autónak a roncsbörze (internetes zártkörű hirdetés) ajánlata alapján határozzák meg. Ezt megelőzően azonban a törvény előírja, hogy úgynevezett gazdaságossági számítást kell végeznie a biztosítónak, a kárkori (baleset előtti) érték és a javítási költség meghatározásával. A várható költségek és az autó értékének aránya alapján előzetesen (a börzére helyezés előtt) kell döntenie a javíthatóságról, aminek az eredményéről írásban tájékoztatnia kell a tulajdonost.

Elméletileg nem lehetne egy 30-50 százalékos javítási költségarány mellett totálkárossá minősíteni egy gépkocsit. A gyakorlatban azonban sokszor előfordul, hogy nem tartja be a fenti eljárási sorrendet a biztosító és idő előtt feltéve a roncsbörzére az autót, kizárólag a definíció szó szerinti szövege alapján dönt a javíthatatlanságról.

Vinkelman István konkrét példát is említ, amikor az egyik nagy biztosító nem engedte - többszöri kérés és érvelés ellenére sem - megjavíttatni tulajdonosának az Audi A4-es személygépkocsiját, ahol 35 százalék alatti volt a javítás és egyéb költségek aránya.

- A börze alapján eladott járműveket erre szakosodott kereskedők veszik meg, akik ki tudja honnan szerzett alkatrészekből, alacsony összegből helyre pofozzák az autót, és olyan magas roncsárral licitálnak, ami totálkárossá teszi az autót, amit utána jelentős haszonnal értékesítenek – hangsúlyozta a szakember. - A korábbi tulajdonos pedig meglepődik, ha szembejön vele az utcán a javíthatatlannak, totálkárosnak minősített, tőle megvett, egyébként több milliót érő gépkocsija. Ráadásul, ha valaki hitellel rendelkezik, előfordul, hogy úgy mond le az autójáról, hogy a totálkár rendezése után nem csak autója nem lesz, de még jelentős tartozása is marad a bank felé. Ez nyilvánvalóan messze van a jogalkotók azon szándékától, hogy a baleset előtti eredeti állapotot helyre lehessen állítani.

A szakértő azt ajánlja, mielőtt valaki a biztosítótó ajánlatát elfogadva eladná a „roncs” autóját, maga is kérjen ajánlatot és javítási szándéka esetén minél olcsóbb javítási ajánlatot csatoljon be a biztosítónak.

Ha van casco...
Kevesen tudják, hogy ha van cascójuk, akkor kérhetik előzetesen ennek terhére is a javítást, aminek előnye, hogy a biztosítási szerződésekben ilyenkor a gazdasági totálkár a piaci érték legalább hatvan százaléka szokott lenni. Persze ennek is lehetnek buktatói, hiszen casco esetén a biztosított összeg az alapja a kártérítésnek (például ha nem kötött a tulajdonos az extrákra biztosítást). A casco terhére kifizetett összeget a biztosító ráterheli a vétkes sofőr kötelező felelősségbiztosítást nyújtó biztosítójára, a tulajdonos pedig visszakapja a cascóhoz szükséges önrészt, ami szerződéstől függően a javítási költség meghatározott százaléka. Legalábbis elméletben így kellene ennek történni.